Nora, az elkényeztetett olasz úrilány, rádöbben, hogy semmiféle izgalmas programot nem szervezett még a nyárra, noha már tikkasztó a hőség… Épp ezért úgy határoz, hogy elcseni gazdag, ám roppant figyelmetlen papája jachtját, és két semmirekellő barátnőjével, Nancyvel és Carlával elhajózik a dalmát partokhoz, ahol aztán egy hatalmasat züllenek együtt. Amikor Nora „majdnem pasija” közli, hogy mégsem tart a három gráciával, az ifjú hölgyek úgy döntenek, hogy férfi nélkül azért mégsem kaland a kaland, és egy vadidegen hímet visznek magukkal, aki természetesen legyen jóképű is.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A választásuk Marcóra, az orvostanhallgatóra esik, akit Nancy egy diszkóban szed össze. Bár Marcónak van barátnője, mégis beleegyezik, hogy úszik egyet másnap reggel a szexi trióval. Ártalmatlan úszkálásnál azonban némileg több történik, mivel a csajok nemes egyszerűséggel elrabolják a nem különösebben tiltakozó srácot, és irány a manapság már (ismét) horvátnak nevezett tengerpart… Az első kínos incidensre akkor kerül sor, amikor a jugoszláv parti őrség átvizsgálja a hajót, és Marcónak el kell rejtőznie, mert nincsenek nála az iratai, hiszen az elrablói szó szerint úgy halászták ki szegényt a vízből. A hivatalos közegek távoztával sötét titokra derül fény: Marcóék komoly slamasztikába kerülhettek volna, ugyanis Nora jókora mennyiségű LSD-t halmozott fel a kabinjában, amivel a kiruccanást szeretné megédesíteni, mégpedig úgy, hogy az össznépi bódulás közben magnóra veszi az elhangzottakat.
Nancy nem tudja eldönteni, leszbikus, biszex, vagy frigid-e…
Nora heterónak vallja magát, és egy tüzes fekete csődörnek tartogatja a szüzességét
Carla úgy érzi, a saját neméhez vonzódik, de nem véglegesen
„Irány az Adria, lányok!”
„Mivel üssük el az időt?”
„Lövöldözhetünk unalmunkban napestig…”
„De a legjobb az lesz, ha ezt a helyes Marcót is magunkkal visszük.”
Aznap este a léha négyes bekebelezi az LSD-készlet felét, másnap reggel azonban Marco és a lányok semmire sem emlékeznek, Nora pedig nem hajlandó lejátszani a magnószalagot, hogy kiderüljön, mi is történt. Marcót az is nyugtalanítja, hogy valaki igencsak meglőtte puskával a buli alatt, de a golyó úgy fúródott az oldalába, hogy alig vérzik a seb. Noha egyelőre nem érzi különösebben rosszul magát, mindenképp orvosi segítségre szorul, kétségbeesett vendéglátói viszont nem hajlandóak lebuktatni magukat és kórházba vinni. Az egyik kikötőben Noráék megpróbálnak morfiumot vásárolni Marcónak, a leginkább egy pornómozi alattomos jegyszedőjének látszó gyógyszerész azonban kizárólag Carla szüzességéért cserébe hajlandó adni nekik. Vajon miképp végződik az egyre inkább rémálommá váló adriai nyaralás?
„Fedezzük fel a jugó tájakat!”
„Add nekem a szüzességedet, Nora, ne várj négercsókra!”
„Nos, leszbikus biztos nem vagy, Nancy…”
„Mindkét barátnőd érdekes, Carla, de csak te izgatsz igazán.”
A 2012-ben, 84 éves korában elhunyt Ugo Liberatore (azaz Felszabadító Hugó) rendező-forgatókönyvíró az egzotikus helyszíneken forgatott drámák specialistája volt, leghíresebb direktori műve pedig a Bali című 1970-es opusz, amelyben a korszak körülrajongott szexszimbóluma, Laura Antonelli (Vénusz lovaglópálcával + Belmondo, a hűtlen doki) és a hírhedt náci exploitation film, a Salon Kitty egyik főszereplője, John Steiner tett kirándulást az érzékek birodalmába. Liberatore rendezői bemutatkozása az e cikk tárgyát képező 1968-as Az angyalok neméhez (Il sesso degli angeli) köthető, amelynek címszereplőiben semmi angyali sincs, érzékiséggel viszont nyugodtan vádolhatók. Bár a Leonida Barboni (Válás olasz módra) által pazarul fényképezett, olasz és nyugatnémet koprodukcióban készült alkotás hangulatilag olyan klasszikus művészfilmekkel állítható párhuzamba, mint Michelangelo Antonioni A kalandja és Roman Polanski Kés a vízben című alapműve, valójában egyszerű exploitation drámáról van szó, amelyet a hippi életfelfogásban tobzódó 1968-as esztendőben mutattak be az itáliai mozik, és azt a magvas üzenetet hordozta, hogy a fiataloknak nem érdemes módosítani a tudatukat, mert csak sírás-rívás, valamint teljes erkölcsi hanyatlás lesz a vége (hasonló témában lásd még a Retrokulton: Róma, a drogok és a szex városa).
„Eleget piáltunk, csajok, valami erősebbre vágyom.”
„Egy kis LSD nekem, egy kis LSD nektek…”
„Vajon kivel bújtam ágyba betépetten?”
„Nem csak a gyógyszerem gurult el, de az almáim is…”
„Black face-szel és lőtt sebbel ébredni egy kiadós LSD-parti után… Hát nem éppen leányálom!”
Az angyalok nemének szereplői között egyetlen közismert színészt sem találunk, ami rendezői döntés eredménye lehet; Liberatore valószínűleg így akarta realista benyomást keltővé tenni a művét. Marcót az ezzel a filmmel debütáló Bernard De Vries, Carlát az olasz szexvígjátékokkal befutott komikus, Pippo Franco felesége, Laura Troschel, Norát pedig a német Doris Kunstmann alakította, aki öt évvel később felettébb meggyőző volt Eva Braunként a Hitler utolsó 10 napja című háborús drámában a Führert játszó Oscar-díjas Alec Guinness (Híd a Kwai folyón) oldalán. A Nancyt megformáló brit Rosemary Dexter leginkább arról ismert manapság, hogy a vatikáni tiltólistán is rendre felbukkanó spanyol botrányfilmes rendező, Jess Franco (Szenvedélyek szexmágikus viharában) neki szánta a Justine című De Sade-adaptációja címszerepét, mondván, Dexter hitelesen tudná megjeleníteni a szép mazochistát, aki megtanulja élvezni a kínt, ám a finanszírozók másként vélekedtek, és a sok vetkőzést igénylő szerepet végül a színésznőnek nem különösebben tehetséges későbbi popdíva, Romina Power kapta. Aki kíváncsi rá, miként akarták lebeszélni mozgóképes módszerrel 1968 olasz fiataljait (elsősorban a felső középosztályhoz tartozókat) a drogozásról, az Az angyalok nemével „üsse ki” magát.
„A barátunk golyófogót játszott, de nem akarjuk kórházba vinni. Tudna segíteni rajtunk, gyógyszerész úr?”
„Tudnék, ha van egy fölös szüzességük cserébe.”
„Jól megszívattuk magunkat, lányok… Most aztán mitévők legyünk?”
Ráadás:
Rosemary Dexter és Laura Troschel kitárulkozik.
