Egy viharos éjszakán egy Frank Lucas nevű becsüs érkezik a nemrégiben elhunyt dúsgazdag gyűjtő, Hiram Drake Los Angeles-i villájába, hogy megállapítsa, mennyit érnek az illető által felhalmozott régészeti leletek. Lucas a ház pincéjében szarkofágra bukkan, amely egy smaragdszemű macskát ábrázoló aranymedált visel: a bebalzsamozott tetem Básztet istennő egyik papnőjéé. A becsüs nem tudja, hogy a műkincstolvaj Joe Sung a villában rejtőzködik, és amikor Mr. Lucas figyelme elkalandozik, Sung meglép a medállal; e cselekedete azonban életveszélyes parajelenségeket idéz elő: a pincébe visszatérő Lucas torkát egy különösen agresszív cica hasítja fel, a papnő múmiája pedig kámforrá válik.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Sung értékesnek vélt zsákmányával egyenesen Hester Black okkult antik tárgyakat és varázsszereket árusító üzletébe megy, a nyugdíjas domina külsejű tulajdonosnő azonban arra gyanakszik, hogy lopott tárgyról van szó, úgyhogy elzavarja Sungot. Joe távozása után Hester eladónője, Sherry Hastings megkapja a havi bérét, majd hazaindul: útközben Sherry egy aranyos kóbor fekete cicát talál, amelyet megsajnál és magával visz. Odahaza tejjel kínálja a jószágot, aki a kedvességét azzal hálálja meg, hogy átható tekintetével hipnotizálja, majd arra készteti, hogy levesse magát az ötödik emeleti lakása erkélyéről. A cica ugyanis nem más, mint az olykor macskaalakot öltő egyiptomi papnő, aki immár nem múmia, hanem nagyon csinos fiatal hölgy, és azt tervezi, hogy jelentkezik Sherry megüresedett pozíciójára Hester boltjában. Közben Marco rendőrhadnagy nyomozni kezd Lucas úr halálának ügyében, és egy archeológus professzor, Roger Edmonds segítségét kéri. Vajon sikerül-e visszaváltoztatniuk hullává a Hesternél Rena Carter álnéven munkába álló és az öröklétét vérivással biztosító papnőt, aki csak akkor képes békében nyugodni, ha viseli a macskafejes medált?
„Lássuk, mit rejt a szarkofág!” A The Cat Creature afféle tisztelgés Val Lewton két klasszikus macskás horrorfilmje, az 1942-es Macskaemberek és az 1944-es A macskaemberek átka előtt. Kent Smith mindkettőben életben maradó főhőst játszott, Harrington filmjében viszont becsüsként már a mű elején elhalálozik
„Ráférne erre a papnőre egy kis wellness!”
„Nem ízlik a tejecske, cicuska? Mit szeretnél?”
„Azt, hogy ugorj le az erkélyről az éjjelnappaliba valami finomabbért...”
„Jó napot kívánok! Rena Carter vagyok, és eladónak jelentkezem.”
„Segítsen, profom, a nehézfiúk argóját kitűnően beszélem, de az archeológiához nem konyítok.”
„Ne szégyellje, hadnagy úr, örömmel okoskodom, ha áldását adja rá.”
Az Aleister Crowley tanításait követő okkultista filmrendező, Curtis Harrington (A Bond-amazon és a sátán kutyája) 1973-ban rendezett másodszor tévéfilmet az amerikai ABC csatorna számára: ez volt a Robert Bloch novellája által ihletett The Cat Creature (A macskalény). Bloch leginkább arról ismert, hogy ő írta a Hitchcock-féle Psycho alapjául szolgáló regényt is: annak filmváltozatát a részvétele nélkül készítették, A macskalénynek viszont ő maga vethette papírra a forgatókönyvét. Harrington Diahann Carrollnak (Porgy és Bess) szánta a macskaalakban öldöklő, misztikus kisugárzású egyiptomi papnő szerepét: a kitűnő színész-énekesnő volt az első fekete hölgy az USA történelmében, aki Tony-díjat nyert a legjobb női musical-főszereplő kategóriájában. Az ABC fejesei hallani sem akartak Carrollról: ők azt szorgalmazták, hogy Patty Duke játssza a szerepet, aki akkoriban az egyik legnépszerűbb tévés sztárnak számított. Duke rögtön az első komolyabb munkájával kivívta a szakma megbecsülését: A csodatévő című 1962-es drámában – 15 évesen − olyan meggyőző erővel alakított egy süket és vak lányt, hogy Oscar-díjat kapott a teljesítményéért. Ám ha volt valami, ami Duke-ról épeszű embernek soha nem jutott volna eszébe, az az, hogy egy szexi egyiptomi papnő, aki visszatért a holtak birodalmából. A direktor így fogalmazta meg vele kapcsolatos ellenérzését Nice Guys Don’t Work in Hollywood című, 2013-ban publikált memoárjában:
Diahann tökéletesen megfelelt volna az erotikus aurájú, sötét bőrű és ellenállhatatlan egyiptomi papnő szerepére, de ő nem kellett a döntnököknek, akik a fehér bőrű Patty Duke-ot szerették volna rám tukmálni. Alig hittem a fülemnek. Duke alacsony, szinte már törpenövésű, cseppet sem vonzó és kifejezetten antiszexi karakterszínésznő volt – viszont sok nézőt ültetett nap mint nap a képernyő elé azzal, hogy átlagamerikai feleségeket játszott, mellesleg kiválóan.
Diahann Carroll, Curtis Harrington szemrevaló kiszemeltje
Patty Duke, az ABC protezsáltja a You’ll Like My Mother című 1972-es horrorfilmben
Meredith Baxter, aki végül megkapta az olykor macskabőrbe bújó egyiptomi papnő szerepét
Harringtonnak a film befolyásos producere, Douglas S. Cramer segítségével sikerült meggyőznie az ABC vezetőit, hogy a szerep nem Duke-nak való, úgyhogy végül Meredith Baxtert (Az elnök emberei) ajánlották helyette a direktor figyelmébe, aki sajnos szintén átlagamerikai fiatalasszonyok megformálására specializálódott. Baxter kék szemű és szőke, úgyhogy Harrington tanácsára zöld kontaktlencsét használt a forgatás alatt, valamint sötétvörösre festette a haját (az ókori Egyiptomban a nők gyakran választották hajfestéshez ezt a színt). Harrington utólag így sommázta a színésznő átalakulásáról alkotott véleményét:
Nem vált belőle mediterrán szépségkirálynő, de legalább nem röhögtem el magam kínomban, ha munka közben ránéztem.
„Mivel szolgálhatok, uram?”
„Némi információval arról, miért vezet minden nyom a maga kis okkult boltjába, Miss Black.”
„Csak nem képzeli, hogy megmondom? Érje be annyival, hogy a sátán útjai kifürkészhetetlenek.”
„Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre, asszonyom. Ha már itt járok, adna néhány varangylábat, egy kis boszorkányfüvet, meg egy liter dingózsírt rontás ellen? Tudja, a nejem bukik minden ezoterikus baromságra, és épp kifogyott a készletekből.”
„Drágám, Miss Black azt mondta, épp ma reggel kapott egy szállítmány varánuszbelet, amelyből állítólag kiváló afrodiziákumot lehet kotyvasztani, ha teliholdkor a megfelelő varázsigéket mormolva főzöd meg... Vigyek egy kilóval?”
Robert Bloch novellájában az egyiptomi papnő mellett a legérdekesebb figura az okkult bolt tulajdonosa, aki férfi, Harrington azonban megkérte az írót, hogy a forgatókönyvben nő legyen az illető, ugyanis egyik kedvenc színésznőjének, az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság által komcsigyanúsnak titulált és ezért meghurcolt Gale Sondergaardnak szánta a szerepet. Sondergaard 1937-ben a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart kapott az Anthony Adverse című romantikus drámában nyújtott alakításáért (ő volt az első a világon, aki e mellékszereplői díjban részsült), de szobrot nem adtak neki, csupán egy plakettet – annak idején ugyanis szobor csak a legfontosabbnak ítélt kategóriák nyerteseinek járt. Évtizedekkel később az egykori „kevésbé fontos” díjazottaknak is küldtek szobrot, méghozzá félig-meddig ünnepélyes keretek között, általában egy aktuális sztár futárkodása révén. Sondergaard pont A macskalény forgatásán vehette át az őt megillető szobrot, méghozzá – ironikus módon – a bevallottan kommunistaellenes, ekkoriban már jobboldali nézeteket valló Charlton Hestontól, a Ben-Hur sztárjától.
„Mindenféle szerzetek megszállnak nálunk: kínaink is van épp...” Középen portásként John Carradine (Holt örömlányok társasága + UFO-k, autószerelők és bombanők), egy igazi zsánerfilmes legenda
„Kérsz egy kortyot, szépfiú? Felmenjünk szobára?”
„Kihagynám a menetet Törpillával, ugyanis túlóráznom kell... Úgy tűnik, ebben a koszfészekben hamar halnak a távolkeleti bevándorlók.”
„Doki, mondták már magának, hogy hullábbnak néz ki a boncolt hulláinál?”
„Ne poénkodjon, hadnagy, mert remegni kezd a szike a kezemben, és összeszabdalom szegény kínaiját.”
Harrington azzal akarta kissé „megfűszerezni” Sondergaard boltosának személyiségét, hogy leszbikussá teszi, az ABC fejesei viszont elszörnyedtek a felvetéstől, és szigorúan megtiltották neki, hogy nőkre gerjedő nőt csináljon a Hester Black nevű figurából. A rendező kaján bosszút eszelt ki az ötlete megvétózásáért cserébe: rávette Cramert, hogy áldását adja egy törpe prosti szerepeltetésére abban a jelenetben, amikor a Stuart Whitman (Füstölgő Magnum és tomboló düh + Naiv hippilány a kannibál házában) által játszott Marco hadnagy kikérdezi egy rossz hírű olcsó szálloda portását, akit John Carradine (Nőrabló majomember Kaliforniában) alakít. Az ABC családbarát hírnevét féltve őrző döntnökök a leghalványabb leszbikus utalástól is rettegtek, mondván, heves indulatokat szabadíthat el a mélyen vallásos déli államokban, az iszákos apró örömlány ellen viszont sem ők, sem pedig később a nézők nem emeltek kifogást. Én sem fogok, ahogy A macskalény egyetlen másik képsora ellen sem. Kellemes, túlzott rémségektől mentes kora esti néznivalónak tökéletes retro tévéfilmről van szó.
„Mit hörög, zálogos úr? Nem értjük...”
„Valaki... a hátamban... felejtette... a kését...” A meggyilkolt zálogházi alkalmazottat a magát Peter Lorre Jr.-nak nevező Eugene Weingand játszotta, aki sem vér-, sem névrokoni kapcsolatban nem állt a híres magyar származású színésszel, Peter Lorre-val. Weingand Németországban született, és 20 évesen vándorolt át az USA-ba, ahol többször is kérelmezte, hogy Peter Lorre Jr.-ra változtathassa a nevét a karrierje előmozdítása érdekében, de mindannyiszor megtagadták tőle az engedélyt. Peter Lorre 1964-ben bekövetkezett halála után Weingand önkényesen használni kezdte a Peter Lorre Jr. nevet, azt állítva, hogy a sztár fia. Csupán kisebb szerepeket kapott; játszott például az Alfred Hitchcock-féle Szakadt függönyben is, bár a stáblistán nem tüntették fel
„Tetszel nekem, Rena... Megtennél valamit?”
„Próbáld fel ezt a csini nyakláncot...”
„Ne szórakozz velem, Roger, mert megbánod!”
Ráadás:
„Fekete Emanuelle? Ez a nő kell nekem!”
„Bárcsak leszokna végre a többi férfiről…” Stuart Whitman az olasz erotika királynőjének számító Laura Gemserről álmodozik (vonatkozó Retrokult-cikk: Fekete Emanuelle Venezuelában)
