Carol és élettársa, a latin szakos egyetemi professzor, Robert azért érkeznek Amerikából Angliába, hogy pár napot Carol sógornője, Fiona társaságában töltsenek, aki nemrég özvegyült meg. Fionának Carol bátyja, Drew volt a férje, aki szívrohamot kapott, miközben épp a szeretőjével gyűrte össze a lepedőt a felesége helyett. A félrelépő férj hirtelen halálában bizony egy őt jelképező, tűvel átdöfött vudubabának is szerep jutott − ezt viszont Carol nem tudja. Amint Carol és Robert beteszik a lábukat Fiona árnyas vidéki kúriájába, a „fekete özvegy” rögvest flörtölni kezd a helyzetet maximálisan élvező Roberttel, Carolon pedig úrrá lesz a nyugtalanság, amely aztán egyre csak nő.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Miután elfoglalják szobájukat, Carol kiadósat szexel Roberttel, majd arról álmodik, hogy Drew vérfertőző viszonyt kezd vele, ráadásul Fiona szeme láttára. Másnap Carol és Fiona felkeresik Drew sírhelyét, Carol pedig Drew főnökével is találkozik, és arról értesül, hogy a testvére depressziós volt a halála előtt. Fiona közben behálózza Robertet, aki mellesleg papnak készült, de még a felszentelése előtt visszakozott, és immár hitetlen. Mint kiderül, Fiona egy boszorkánykör papnője, akinek minden alkalmazottja és jó barátja – a házvezetőnőjétől a helybéli tiszteletesen át a körzeti orvosig – gyakorló sátánista. A gyakorló sátánista alatt jelen esetben azt kell érteni, hogy az illető minden szabad percében kefél, valamint elteszi láb alól azokat, akik ellenszegülnek Lucifer vélt akaratának. Vajon sikerül-e Carolnak rájönnie, kik és miért ölték meg Drewt és kimentenie a jellemgyenge Robertet Fiona karmai közül?
„Szeretem a fekete gyertyákat, mert kellően sátá… vagyis intim hangulatot teremtenek.”
„Ti, egyetemi professzorok mind romlott szoknyavadászok vagytok, de azért ma este sem leszek rest boldoggá tenni téged. Vajon szegény gyászoló Fiona mit csinál most?”
„Semmi sem lehet izgalmasabb annál, mint amikor az ember a vendégeit kukkolja.”
José Ramón Larraz (1929−2013) fotóművész és filmrendező a spanyolországi Barcelonában jött világra. A gyerekkora nyugalmasan telt, majd ifjú férfivá érve bölcsész kategóriájú egyetemi tanulmányokat folytatott. Ekkor jelentkeztek az első problémák, amelyekről Larraz ekképp számolt be Pete Tombsnak, az Immoral Tales című, 1997-ben publikált kultfilm-történeti könyv szerzőjének:
Apám akkora komcsi volt, hogy kizárólag vörös ruhát volt hajlandó hordani. Rám is átragasztotta az ideológiáját, úgyhogy Marxot és Engelst éltettem az egyetemi esszéimben. Ez azonban akkoriban, a fasiszta Franco tábornok uralma idején, nem volt veszélytelen dolog: egy-egy különösen balos esszém leadása után a rektor értesítette a hatóságokat, úgyhogy másnap reggel rendőrök csöngettek nálunk, és a hogylétem meg a baráti köröm felől érdeklődtek.
„Füvet nem termesztek, a gyógyfüveknek és az afrodiziákumoknak viszont avatott szakértője vagyok.”
Fiona asszony villájának falán démoni litográfiák díszelegnek; például egy székrekedéses ördögöt ábrázoló
Larraz e zaklatások hatására úgy döntött, hogy a bölcsészkedés mégsem neki való, megnősült, és 1952-ben Párizsba ment, ahol képregényrajzolóként helyezkedett el, majd fokozatosan átképezte magát professzionális fotóssá, és végül olyan tekintélyes divatlapoknak dolgozott, mint a Vogue. A fotózás egyébként ekkor már hosszú évek óta nagy szerelmének számított:
Az első igazi barátnőm apja fotós volt, és a lány ragaszkodott hozzá, hogy a papa sötétkamrájában is szeretkezzünk. Emlékezetes alkalom kerekedett belőle, de a szexnél is jobban lenyűgözött mindaz, amit a sötétkamrában találtam. A lánnyal hamar szakítottunk, de az apja szenvedélye engem is magával ragadott.
„A keresztények Istene előtt középkori őseink kényszer hatására hunyászkodtak meg, a sátán követése viszont a szabad akarat szinte egyetlen lehetséges megnyilvánulása volt akkoriban. Egyetért velem, Robert?”
„Teljes mértékben, Fiona… Mit szólna, ha a közös nevezőt egy hatalmas dugással ünnepelnénk?”
„Már azt hittem, sosem teszi fel a kérdést, Robert!”
Larraz fotósként jelentős gyakorlatra tett szert a beállítások és a világítás terén, de egy idő után úgy érezte, elege van az aranyéletből:
Majdnem minden kollégám olyan meleg volt, mint a szaharai levegő, úgyhogy a modellek nagy részét nekem kellett ágyba vinnem. 12 éven át dőzsöltem Párizsban, a házasságom is ráment. A legjobb ételektől is könnyedén rosszul lesz az ember, ha tonnaszámra tömi őket magába, és ugyanígy meg lehet csömörleni attól, hogy minden egyes nap más bombanővel bújunk össze. Változásra vágytam.
Sátáni szimbolizmus Larraz módra: Az elcsábított papnövendék keresztje a pokol tüzével égő kandalló előterében, a boszorkánnyal lebonyolított szexmaraton közben
José Ramón, a spanyol bika a változást úgy képzelte el, hogy végre valahára beindítja filmkészítői karrierjét. Ismerte a pincérnőket fogdosó Sergio Leone egyik producerét, aki segített neki lóti-futiként elhelyezkedni, így több spagettiwestern forgatásán is dolgozhatott, majd megindult felfelé a ranglétrán. 1969-ben autodidakta zöldfülűsége ellenére a fotós munkáit jól ismerő dán befektetők megbízták egy Angliában játszódó erotikus thriller, a Whirlpool rendezésével. Larraz szó szerint az első bevetése alatt sajátította el a szakma fortélyait:
Volt a forgatási helyszínen egy srác, aki folyton a csapóval hangoskodott, azaz lecsapta, amikor elkezdtünk egy jelenetet. Miután harmadszor is előadta a mutatványát, rászóltam, hogy hagyja abba, mert kezd rohadtul idegesíteni. Teljesen elképedt, és közölte velem, hogy enélkül nem fogom tudni sorrendbe rakni mindazt, amit felveszünk. Ennyire nem voltam képben azt illetően, mi fán terem egy filmdirektor…
Minden Angliában forgatott erotikus horrornak tartalmaznia kell legalább egy temetőt...
... és legalább egy londoni taxit
A Whirlpool a rendezője nyilvánvaló értetlensége és éretlensége ellenére kitűnőre sikeredett, Larraz pedig beleszeretett a ködös Albionba: itt maradt, és egymás után forgatta pikáns horrorjait, köztük minden idők egyik legfontosabb kultfilmjét, a leszbikus vérszívókat felvonultató 1974-es Vampyres-t és a szintén 1974-es Symptoms-t, amelyben a karakterszínész nagyágyú Donald Pleasence (A riksás, a sztriptíztáncosnő és a boszorkány + A nagy húsvéti átverés) lánya, az apjáéra felettébb hasonlító arcberendezésű Angela nyújtott elsőrangú pszichopata-alakítást. A Symptoms-ot Arany Pálma-díjra jelölték a cannes-i filmfesztiválon, és még Jack Nicholson (Meztelen hippik és mámorító dallamok + Kínai negyed) is elismerően nyilatkozott róla, a brit rendezők – például A gonosz lady című forró hangulatú klasszikust jegyző Michael Winner − azonban nem örültek a jöttment spanyolnak, aki bevándorlóként „elvette a munkájukat”, és kitartó áskálódásba kezdtek ellene. Larraz nagyrészt a brit kollégái által kifejtett nyomás miatt tért vissza Spanyolországba, ahol szexi vígjátékokra váltott, majd 1982-ben egyetlen film erejéig ismét elutazott Angliába, és leforgatta utolsó erotikus horrorját, az orgiázó sátánistákról szóló Los ritos sexuales del diablo-t (Az ördög szexuális rítusai).
„Carol, hadd mutassam be neked a környék legsátá… vagyis legműveltebb lakóit!”
Hooper tiszteletes, Fiona és barátaik Lucifernek áldoznak (a szemüveges muki a körzeti orvos)
Noha a nemzetközi forgalmazásban Black Candles (Fekete gyertyák) és Hot Fantasies (Forró fantáziák) címet kapó pokolfajzat sexploitation mű szép summával gazdagította Larrazt és a megrendelőit, a direktor – aki sosem rejtette véka alá, hogy szívesebben lett volna második Steven Spielberg, mint az érzéki rémfilmek mestere – meglehetősen lesújtó véleményt fogalmazott meg róla a 90-es években:
Hiába kerestem rengeteget vele, ki nem állhatom ezt a filmemet. Kevés pénzből készítettük, és meg is látszik rajta. Ha megfelelő lett volna a költségkeret, kevesebb szexet és jó színészeket rakok bele. Így viszont kénytelen voltam beérni rossz színészekkel, akik nem tudtak rendesen játszani, úgyhogy inkább ágyba fektettem őket egymással – ott legalább nem lehetett rájuk panasz.
A házvezetőnő (Carmen Carrión) és a leendő mérnöknő (Paola Matos)
A direktor állítása ellenére cseppet sem gyengék a Los ritos sexuales del diablo-ban felbukkanó színészek: a Carol szerepét magára vállaló Vanessa Hidalgo, a Hooper tiszteletest játszó Manuel Gómez-Álvarez, a Robertet rideg szenvtelenséggel megformáló Mauro Rivera és a Fiona „repedtsarkú” modorú házvezetőnőjét alakító Carmen Carrión (egy másik spanyol botrányfilmes rendezőlegenda, Jess Franco egyik kedvenc színésznője) bármilyen „komolyabb” műben is megállták volna a helyüket. A sátánt teljes mellbedobással szolgáló Fionát pedig nem más keltette életre, mint Helga Liné (Horror Express, Las garras de Lorelei, La orgía nocturna de los vampiros), az 1960-as és 1970-es évek spanyol és olasz zsánerfilmjeinek közkedvelt „végzetes” asszonya.
Fiona (Helga Liné), az elegáns, arisztokratikus és életveszélyes boszorkány
Bár kétségtelenül nem dollármilliókból készült, José Ramón Larraz szexi sátánista „esti meséje” a rendező perverz fantáziájának és a jó szemű operatőrnek, Juan Marinének (Az inkák kincse) köszönhetően pazarul néz ki, az angliai helyszínek pedig kellően vészjóslóvá teszik. Larraz ráadásul nem szégyellt két marokkal meríteni Roman Polanski Rosemary gyermeke (Rosemary’s Baby, 1968) című okkult klasszikusából: a gyermeket természetesen nem „vette át”, viszont kétségtelenül az Ira Levin forgatókönyvéből készült Oscar-díjas amerikai film inspirációjának köszönhető a naiv főhősnő sátánistákkal haverkodó kedvese, valamint az is, hogy a főboszorkány mindenféle kétes eredetű kotyvalékkal itatja áldozatát, mondván, jót tesznek neki a büdös gyógyteák. Larraz saját kútfőből olyan polgárpukkasztó ötletekkel járult hozzá a végtermékhez, mint az áruló ördögimádó alfelébe döfött kard, valamint a bakkecske, amely az egyik sátáni rituálé keretében egy mérnöknek tanuló hölggyel tölthet el kellemes perceket (az utóbbi jelenet szerencsére nem csap át éles pornográfiába, megmarad „utalásos” szinten).
„Hadd legyen egy jó napja a kecskénknek is!” A pásztort Tito Valverde alakítja, aki később sorozatsztár lett
„Ezek a kibaszott sátánisták folyton csak basznak, és felbasszák az agyamat! Nem csoda, hogy alkesz lettem tőlük!” A házvezetőnő mocskos szájú és folyton zsörtölődő mindenes férjének szerepében: Alfred Lucchetti
A Los ritos sexuales del diablo megtekintése közben többször is eszembe jutott a direktor azon kijelentése, miszerint sohasem forgatott olyan filmet, amellyel kiakaszthatta volna kényes ízlésű és hívő katolikus mamáját. Néha elképzelem Larraz asszonyt, ahogy őszinte lelkesedéssel mesél a fiacskája „fekete gyertyás” filmjéről egy emelkedett hangulatú mise után a hittestvéreinek: „Semmi gond vele, José elrettentésül csinálta!”
Carol (Vanessa Hidalgo) azon töpreng, vajon miféle sors vár rá...
José Ramón Larraz 1997-ben így összegezte Angliával kapcsolatos élményeit:
Élveztem a filmforgatásokat, mert imádom Anglia sejtelmes hangulatát, az ottani tájakból áradó misztikumot. A legkedvesebb angliai emlékem azonban egy ír születésű amerikaihoz fűződik. Gyerekkoromban imádtam a magyar származású Johnny Weissmuller főszereplésével készült Tarzan-filmeket, amelyekben a szép Maureen O’Sullivan játszotta Jane-t. Amikor Chelsea-ben laktam, összeismerkedtem a szintén ott élő Maureennel, akiről kiderült, hogy szereti a filmjeimet. Többször elhívott magához vacsorázni vagy teázni, és ilyenkor mindig átlényegültem sztármániás rajongó kisgyerekké, aki alig tudja elhinni, hogy ugyanaz a „néni” főz neki, akit a filmvásznon látott „dzsungelbikiniben”.
José Ramón Larraz, a spanyol erotika nagy kópéja
Larraz úr önéletrajzi kötetének kissé sem polkorrekt borítója
Fiona (Helga Liné), az ördög és a rózsák asszonya
Ráadás:
A Los ritos sexuales del diablo ellenállhatatlan Fionája, a német származású Helga Liné 1932-ben született Helga Lina Stern néven. Nácik elől menekülő családja Portugáliába vitte, ahol a leendő színésznő felcseperedvén előbb cirkuszi gumiemberként − azaz olyasvalakiként, aki hajlékonysága révén a legfurcsább pózokba tudja „tekerni” magát – kereste a kenyerét, majd modellkedni kezdett. 1960-ban költözött Madridba, és ezt követően az egyik legkeresettebb kalandfilm-, thriller- és horror-hősnővé vált. Tehetségére a híres művészfilmes rendező, Pedro Almodóvar is felfigyelt, és két művében – A szenvedélyek labirintusa, A vágy törvénye – is jelentős feladatot adott neki. A manapság már Argentínában élő Liné 2018-ban vette át a Sitgesi Nemzetközi Fantasztikus Filmfesztivál életműdíját, és az ez alkalomból adott interjújában elmesélt egy elképesztő anekdotát:
1970-ben egy kis szicíliai faluban, Zafferana Etneában forgattuk az Un caso di coscienza című vígjátékot, amelyet Giovanni Grimaldi rendezett. Egyszer csak megjelent a helyszínen Pier Paolo Pasolini a talpnyalóival (mindig népes „udvartartással” utazott): nem dolgozni jöttek, puszta kiruccanás volt ez a részükről. Pasolinit a neki kijáró tisztelettel fogadta a polgármester, és megemlítette, hogy Grimaldi épp a faluban forgat, mire Pasolini egyik fejbólintója, egy színésznő affektálva megjegyezte: „Grimaldi? Akkor csak valami harmadrangú produkcióról lehet szó!” Másnap a falu főterén forgattunk egy kulcsjelenetet, és Pasolini is kilátogatott a sleppjével megnézni, hogy haladunk. Kora délután nagy fekete autó gördült a főtérre, kiszállt belőle egy elegáns úriember, és egyenesen a Grimaldit harmadrangúnak tituláló színésznőhöz sietett, majd átnyújtott neki egy borítékot a következő szavak kíséretében: „Ön tegnap felháborító megjegyzést tett Grimaldi úrra, aki történetesen szicíliai és Don X. Y., e szép falu mecénásának földije. A borítékban egy Rómába szóló repülőjegyet talál, hamarosan indul a gépe. Amennyiben nem száll fel rá, holnap koporsóban küldjük haza Önt.” Pasoliniék egytől egyig elsápadtak, a színésznő pedig azonnal kivitette magát a repülőtérre. Rögtön arra gondoltam, hogy hatalmas alakítást kell nyújtanom a filmben, különben én is könnyedén a sorsára juthatok. Szerencsémre Grimaldi igazi angyalnak bizonyult, és kiderült, hogy semmi köze a színésznő hazareptetéséhez, a polgármester értesítette a maffiózókat.
Néhány kép Helga Liné modell korszakából:
Helga Liné az életműdíjával a Sitgesi Filmfesztiválon:
