Az 1950-es évek első felében járunk… Emilia-Romagna unalmas és meglehetősen konzervatív olasz régiójában az egyik középiskola tanulóinak (legalábbis a hímneműeknek) az hoz nem várt izgalmat az életébe, hogy új zongoratanárnőt kapnak egy igazi szőke ciklon, Laura Formenti személyében, aki egész osztályokat oktat majd a klaviatúra megfelelő módon történő verésére és zeneelméletre. A friss tanerő legjobban két 18 éves fiatalember figyelmét kelti fel: Alessandro egy tehetős helyi család sarja és betegesen félénk mama kedvence, Gabriele pedig a legjobb barátja és egyben született intrikus, aki mindig valami turpisságon töri a fejét. Gabriele húga, Emanuela szíve nyíltan Alessandróért dobog, a gátlásos ifjút azonban teljesen bűvkörébe vonja Laura, aki olyan átszellemülten képes bemutatni az órákon a zongoraműveket, hogy szó szerint meg kell őrülni érte.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Gabriele egy nap hazáig követi Laurát, és rájön, hogy a tanárnő bérlakásával szemben álló polgármesteri hivatal férfi vécéjéből tökéletesen kukkolható a szép jövevény hálószobája. Másnap a nagybátyja fényképezőgépével tér vissza a mosdóba, ahonnan kompromittáló felvételeket készít a fárasztó munkanapja után az ágyán maszturbálva álmodozó Lauráról, majd megmutatja a fényképeket a nőnek, akit azzal a lendülettel meg is zsarol: amennyiben nem teljesíti a kívánságait, a fotók máris az iskolaigazgató asztalán landolnak. Laura azt hiszi, Gabriele azt fogja kérni tőle, hogy feküdjön le vele, ám erről szó sincs: a nagyképű és magát igen ravasznak gondoló ifjonc vérbeli voyeur, aki pusztán a tanárnő megszégyenülésében akar gyönyörködni − arra kényszeríti Laurát, hogy iskolába nem illő ruházatban (melltartó nélkül, áttetsző blúzban) és provokatív pozitúrát felvéve (szoknyában, de enyhén széttárt lábbal ülve) tanítson.
„Garantálom, hogy mire vége a félévnek…”
„Zongorázni lehet majd a különbséget köztem és a régi zenetanárotok között.”
„Az már most is menne, Formenti kisasszony…”
„Az elődjének bizony nem voltak olyan jó lábai, mint Önnek.”
„Nem is tudom hirtelen eldönteni, hogy e lábacskák a szebbek vagy Emanuela mellei.”
Alessandro minderről mit sem sejtő anyja felfogadja Laurát, hogy heti háromszor magán-zongoraoktatásban részesítse egy szem fiacskáját, akiből valószínűleg még így sem lesz második Kocsis Zoltán. Természetesen Gabriele is ott akar lebzselni a magánórákon, és eme alkalmakat arra használja fel, hogy fokozza a Laurára gyakorolt nyomást. Alessandro nem érti, miért viselkedik úgy a tanárnője, mintha Gabriele az ura és parancsolója volna, de képtelen nem cinkossá válni, amikor Gabriele utasításba adja neki, hogy Laura mellét fogdosva törölgesse a tanárnő teával leöntött blúzát, vagy azt, hogy segítsen leborotválni a válogatott megaláztatásokat behódolóan tűrő áldozat hónalját, aki végül anyaszült meztelenre vetkőzik, hogy zsarolója kedvét lelhesse a zavarában. Alessandro fülig szerelmes immár Laurába, aki azonban nem hajlandó elmondani neki, miféle furcsa játékot űznek Gabriele-vel, úgyhogy a fiú bánatában betegségre hivatkozva egy időre hátat fordít az iskolának, és nagybátyja, Giulio birtokára vonul vissza, ahol az őt tárt karokkal fogadó rokon csinos szobalánya, Rosina már első éjszaka orális örömökben részesíti. Hazatérése után Alessandróból szinte sugárzik az önbizalom (tanulság: egy kiadós szopás jellemformáló lehet), és úgy dönt, hogy Laura iránti érzelmei szépen megférnek az Emanuela iránti szimpátiája mellett, és szívesen elveszi a lány felkínált szüzességét. A nagy szűztelenítési akciót nem koronázza siker, mert Emanuela nagybátyja pont akkor toppan be, amikor a két fiatal úgy istenigazából nekikezdene a dolognak, a Gabriele távollétében egy időre annak szobájában elbújó Alessandro viszont megtalálja barátja ágyának matraca alatt a Lauráról készült képeket. A felfedezés megvilágosítja Alessandro elméjét, és a fiú elhatározza, hogy kihúzza bálványozott tanárnőjét a Gabriele által előidézett slamasztikából…
„Meglepetés, nyanyák!!!!”
„Hogy milyen mulatságosak ezek a vidéki olaszok!!!”
„Már a mutogatósunk is rohadt unalmas, sosem történik itt semmi érdemleges… De ha elég kurvásra sminkeljünk magunkat, talán akad majd pasi, aki elvisz minket ebből a porfészekből.”
„Tartsd a feneked, kisfiam, itt jön a napi vitaminszurid!”
„Jaj, mama, mikor hagysz már végre békén?”
Az 1970-es évtized második felében Dunát (vagy inkább Teverét) lehetett rekeszteni a futószalagon készült olasz szexvígjátékokkal, melyek közül nemzetközi szinten is különösen közkedveltek voltak azok, amelyekben a felnőttkor határán álló vagy azon épp átlépett, nem túl magabiztos ifjút a nála 10-20 évvel idősebb tanárnője, a gazdag szülei házvezetőnője, esetleg a csinos szomszédasszonya vezeti be a féktelen nemi élet, sőt akár az igaz szerelem rejtelmeibe. E habkönnyű opuszokban leggyakrabban a Tarantino kedvenc bombanői közé sorolt Edwige Fenech (A zongoraművész és a Playboy-modell + Edwige Fenech szexi karácsonya) domborított ellenállhatatlan érett asszonyként, az egyik legsikeresebb efféle érzéki komédiában azonban nem ő volt a fő attrakció, hanem az Oscar-díjra jelölt amerikai Carroll Baker (Deborah édes teste + A szomszéd nője mindig vonzóbb + Nyár, whisky és orgazmus), aki színészi képességek szempontjából a legtehetségesebbnek számított a Marilyn Monroe által hagyott űr betöltése végett befuttatott szőkeségek közül.
„Nocsak! Ilyen jó műsor még sosem akadt ezen az Isten háta mögötti helyen!”
„A tanárnőnk pornósztárként is megállná a helyét.”
„Ne búsuljon, Formenti kisasszony, a jóindulatúbb zsarolók közé tartozom.”
„Nekem bőven elég, ha nem vesz fel melltartót az óráira.”
„Vagy ha kicsit nagyobb betekintést enged a szoknyája alá.”
„Látja, máris elégedett vagyok.”
„Mondd csak, Emanuela: szerinted a nagyvárosi nők mind úgy viselkednek, mint Formenti kisasszony?”
A hangmérnökből lett líbiai születésű filmrendező, Vittorio De Sisti által dirigált 1975-ös Magánórák (Lezioni private) lényegesen komolyabb hangot üt meg, mint a Fenech-féle fenékvillantó mozgóképes csodák, ráadásul érzelgősség helyett valódi érzelmekkel, sőt némi erkölcsi tanulsággal is szolgál. Az utóbbit a forgatókönyvet jegyző Alessandro Parenzo (aki talán önmagáról mintázta a filmbéli Alessandrót) a Carroll Baker által játszott Laurával mondatja ki egy kávéházi jelenetben: a zsaroló Gabriele csapdájában vergődő Laura magvas monológot ad elő Alessandrónak arról, miféle elfojtásoktól szenvednek az 1950-es évek olaszai, különösképpen a vidékiek. Nyilvánvalóvá válik, hogy Laura nem érez irántuk megvetést, inkább sajnálja őket – még Gabriele-t is, akiről a film utolsó jeleneteinek egyikében kiderül, hogy maga is áldozat, aki a maradi környezete által támasztott elvárások miatt képtelen felvállalni igazi énjét. A film Alessandrót és Laurát esendő, ám rokonszenves figuráknak ábrázolja, akiknek egyáltalán nem nehéz, sőt kifejezetten illendő drukkolni azt illetően, hogy rendbe hozzák az életüket.
„Ne fogd vissza magad a fogdosás terén, Alessandro! Rávettem Laurát, hogy rendhagyó zongoraórákat tartson neked.”
„Nem mondhatja, hogy nem tartjuk karban megfelelően, Formenti kisasszony!”
„Miért nem csajozol erélyesebben, fiam? Én a te korodban már alig bírtam kedvére tenni a hölgyvendégeimnek, annyian kopogtattak nálunk azért, hogy kezelésbe vegyem őket.”
Mivel az olykor felbukkanó drámai helyzetek ellenére alapvetően vérbő komédiáról van szó, a Magánórák több harsány hahotázásra késztető szereplőt is felvonultat. Carlo Giuffrè (Szép gazdag nő kis testi hibával férjet keres) Alessandro apjaként folyton becsajozásra biztatja a fiát és önnön fiatalkori „csődörségével” kérkedik; Constantina Petkova Alessandro tűzrőlpattant mamájaként szinte természetellenes rajongással csüng a fián, akit vitamininjekciókkal akar virgoncabbá tenni; Renzo Montagnani (Táncoslábú tiszteletes) Alessandro nagybátyjaként óriási nőcsábásznak hiszi magát, amiért képes lefeküdni a szobalányával; Leopoldo Trieste (Válás olasz módra) pedig a kisváros mutogatós bácsijaként rendre pórul jár – a nyugdíjas turisták rémüldözés helyett olyan lelkesen fényképezik, hogy még ő jön zavarba, az indiánosat játszó iskolások meg nyílzáport zúdítanak rá, amikor széttárja a kabátját.
„Mire számíthatok ma este, Gabriele?”
„Gyufalángnál ismerkedünk meg a női anatómia rejtelmeivel.”
„Ez itt, kérlek szépen, az, ami után minden egészséges férfi szája vágyakozik.”
„Ez pedig a mennyország prémes kapuja.”
„Sokáig akartok még nézelődni, fiúk? Szeretnék végre gyakorolni egy keveset a holnapi óráimra.”
A Magánórák legjelentősebb női mellékszereplője Leonora Fani (A rettegés szállodája), aki Gabriele húgát és Alessandro korban a fiúhoz illő kedvesét, Emanuelát alakította – Fani kisasszony később nem csak a Playboy olasz kiadásában, de az olasz nemzeti termék Playmen magazinban is közszemlére tette a bájait. Emanuela legjobb barátnőjét, Paolát Luisa Maneri (Őrült nők ketrece) formálta meg, Giulio nagybácsi készséges szobalányát, Rosinát pedig az olasz exploitation színtér üdvöskéje, Femi Benussi (Mindenre kapható modellek életveszélyben). Rosalino Cellamare Alessandrót, Emilio Locurcio pedig Gabriele-t játszotta: mindkét fiatal színész elsőrangú alakítást préselt ki magából, ezért is különösen igazságtalan a sorstól, hogy egyikük sem vihette sokra a filmszakmában. A Magánórák erényei közé sorolható, hogy a középiskola végzőseinek bőrébe nem kölyökképűnek titulált harmincasok bújtak – mint jó néhány egyéb hasonszőrű olasz vígjátékban −, hanem a húszas éveik elején járó feltörekvők, akikről elhisszük, hogy még gimnazisták. Mario Masini (Apámuram) neorealista módon fényképezte a filmet, Franco Micalizzi (Az ördög jobb és bal keze) zenéje pedig ezúttal is telitalálatnak bizonyult. Aki kedveli az olyan retro olasz (tragi)komédiákat, amelyeket ma már biztosan nem merne senki sem leforgatni (az 1990 előtt készültek nagy része ebbe a kategóriába tartozik), annak a Magánórákat is látnia kell legalább egyszer.
„Apád mondta, hogy még egy nőt sem sikerült meghágnod, drága unokaöcsém. Rosina majd gondoskodik arról, hogy végre levetkőzd a gátlásaidat.”
„Hát… Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e…”
„A lehető legjobb, fiúkám, mindjárt bebizonyítom.”
„Talán a karjaid közt el tudom feledni a zongoratanárnőt, Emanuela.”
„Ne reméld, Alessandro; én felejthetetlen vagyok.”
Ráadás:
Carroll Baker
Femi Benussi
Leonora Fani
