Severin, a jóképű harmincas arisztokrata – akinek csupán hobbija az írás, nem abból kell megélnie – épp egy festői szépségű svájci tó mellett nyaral magányosan, amikor megpillantja a szintén ide érkező, szívdöglesztően szexi fotómodellt, Wanda de Dunaieffet, aki rögtön felkelti az érdeklődését. Severin roppant megnyerő és férfias külsővel rendelkezik, amely határozottságot sugároz, a látszat azonban csal. Deformált lélek ő, akit egy életre traumatizált az az élménye, amikor még gyerekkorában megleste szülei komornyikját és szobalányát szex közben, majd amikor az utóbbi lebuktatta és lekevert neki egy kiadós pofont, megszületett Severin életfilozófiája: nincs nagyobb kéj annál, mint amely fájdalommal jár.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Wanda pont a Severiné melletti motelszobát kapja, kukkolónak sem utolsó perverz hősünk pedig többször is meglesi vágyai legújabb tárgyát a falon keletkezett repedésen keresztül: Wanda zuhanyozik, aztán egy szál szőrmebundában maszturbál, végül pedig felszed egy férfit, és odaadja magát neki. Severin úgy véli, rátalált arra, akit odahaza is szívesen kukkolna napi huszonnégy órában, úgyhogy másnap leszólítja Wandát a tóparton minden idők „legromantikusabb” csajozós nyitányával: „Le akarok feküdni magával.” Wanda szinte könnyekig meghatódik az ajánlattól, majd miközben sztriptízt rögtönöz Severinnek, egy hirtelen ötlettől vezérelve arcon suhintja a tenyerével, mire rögtön feltárul előtte kedvese valódi természete, ezért aztán hamarosan a lovaglópálca is előkerül, amelynek csípős csapásait Severin különösen élvezi.
„Tegnap este alaposan megkukkoltam Önt, ma pedig bátorkodnék feltenni a kérdést: lefekszik velem, ha szépen kérem?”
„Na jó, akár feleségül is veszem, ha úgy óhajtja, drága Wandám.”
„Nincs bajom a hagyományos szexszel...”
„... de ha tényleg a kedvemre akarsz tenni, keményen eltángálsz.”
Wanda maga a megtestesült hűtlenség; saját bevallása szerint nimfomániás és nem bírja egyetlen férfi oldalán egy hónapnál tovább. Severin ennek ellenére feleségül veszi, beöltözik a nő sofőrjének, és azzal töltik üres óráikat, hogy alkalmi szeretőket hajtanak fel Wanda számára, akik aztán Severin villájában hentereghetnek az asszonnyal. Közben a ház alkalmazottnak álcázott ura a kukkolás beteges szenvedélyének hódol, amiért végül mindannyiszor elnyeri Wandától a megérdemelt kéjes büntetését. Severin és Wanda kényelméről mellesleg két szemrevaló leszbikus komorna gondoskodik, akiknek szintén dominancián alapul a kapcsolata: az akaratos sötétbarna veri és megalázza a gyámoltalan szőkésbarnát. Severinék élete akkor vesz gyökeres fordulatot, amikor Wanda egy bajszos motoros vagánnyal, Brunóval állít haza, akinek esze ágában sincs távozni az alkalmi légyott után: felmérvén az erőviszonyokat, beköltözik a villába, terrorizálja a komornákat, megerőszakolja és válogatott módszerekkel engedelmessé varázsolja Wandát, Severint pedig a falhoz láncolva arra kényszeríti, hogy mindezt végignézze. Mint kiderül, Wandának elege lett pipogya férjéből, és valójában ízig-vérig elnyomó übermacsóra vágyik − a film egyik kulcsjelenetében kijelenti, hogy olyanra gondol, akinek akár az összes pénzét odaadná, ha az csupán csettintene. Severin fokozatosan rádöbben, hogy a lelke mélyén ő is erős férfi akar lenni, és nem ártana a tettek mezejére lépnie, mielőtt Bruno teljesen lelakja a házat, elhasználja a benne élő nőket és kiüríti a hűtőszekrényt...
Laura Antonelli, azaz Wanda, akinek nem árt, ha nincs rajta bunda
A milánói születésű Massimo Dallamano (1917. április 17. – 1976. november 4.) segédoperatőrként kezdte a karrierjét, majd operatőrként először dokumentumfilmeken dolgozott. 1945-ben Gianni Vernuccio rendező irányítása mellett lefilmezte a kivégzett fasiszta diktátor, Benito Mussolini és szeretője, Clara Petacci köztéren felfüggesztett holttestét, és az általuk készített felvételek világszerte felbukkantak a médiában. A hatvanas években, immár játékfilmes operatőrként olyan alkotásokat fényképezett, mint a pincérnőket zaklató Sergio Leone Dollár-trilógiájának első két darabja, az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért. 1967-ben, egy spagettiwesternnel (Banditák) indult a rendezői pályafutása, majd egy izgalmas giallo krimi (Fekete fátyol Lisának) után következett az a műve, amellyel sikerült megbotránkoztatnia az ekkoriban még nem éppen elnéző itáliai cenzorokat: A bundás Vénusz (Venere in pelliccia) a mazochizmus névadó atyja, Leopold von Sacher-Masoch 19. századi erotikus regényének modern, a cselekményt a 20. század szexuális forradalomtól fülledt 60-as évtizedébe áthelyező adaptációja.
A sötétbarna cselédlány (Josil Raquel) megbocsát a szőkésbarnának (Renata Kasché, aki három évvel később a nagy bottal járó Frankenstein-szörny áldozatává vált)...
... aztán hangsúlyosabban is megbocsát neki
Dallamano ezúttal nem maga kezelte a kamerát, hanem egy operatőr kollégájára, Sergio D’Offizire (Kannibál holokauszt + Ne zaklasd a kiskacsát!) bízta a feladatot. A bundás Vénusz férfi és női főszerepe egyaránt többdimenziós figurával és a jutalomjáték lehetőségével ajándékozta meg a kiválasztott színészeket: Severint a tehetséges Régis Vallée formálhatta meg, aki végül sajnos nem sokra vitte a filmiparban, Wandát pedig a gyönyörű Laura Antonelli, aki viszont két esztendővel később a legjelentősebb olasz dívák közé emelkedett. Antonellinek számos irigye akadt, akik becsmérlően nyilatkoztak „vetkőzésen kívüli” képességeiről, ám tagadhatatlan, hogy Sophia Loren (Sophia Loren elátkozott románca + A Cassandra-átjáró) és Claudia Cardinale (A bőr + Volt egyszer egy vadnyugat) mellett ő volt az a harmadik világszerte népszerű olasz színésznő, aki nem csupán szexszimbólumként bizonyult felső kategóriásnak, de az alakításai révén is – Luchino Visconti könnyfakasztó és érzéki drámájában, Az ártatlanban épp úgy megállta a helyét, mint Mauro Bolognini erotikus meséjében, A velencei nőben, ahogy akkor is, ha épp nagy szerelmével, Jean-Paul Belmondóval bolondozott (Belmondo, a hűtlen doki).
Wanda így várja haza a férjét...
... aki egy kiadósabb verés után arról fantáziál, hogy a nejét a Ku-Klux-Klan tagjai veszik kezelésbe, noha nem is színes bőrű
A mellékszereplők közül Motoros Bruno, azaz Loren Ewing mondható a legemlékezetesebbnek, akinek sem a bájos Sophiához, sem Jockey bácsi famíliájához nincs köze, ellenben látható az 1960-as évekbeli Batman-tévésorozatban is. A Severin és Wanda megismerkedésének helyszínéül szolgáló motelt egy bizonyos Helga vezeti, akit Mady Rahl, a 30-as és 40-es évek ünnepelt német színésznője játszott el. Rahl a náci rezsim bukása után is megtartotta rajongótáborát, noha Hitler uralma alatt az ideális árja nőtípus „reklámarca”, valamint Joseph Goebbels személyes kedvence volt. Wanda egyik alkalmi szeretőjének szerepében pedig a tenyérbemászó képű Werner Pochath (Franco Nero, a rettenthetetlen cápavadász) látható, akit a magyar nézők leginkább a Piedone Afrikában című Bud Spencer-komédiából ismerhetnek.
„Bruno, veled ellentétben, igazi férfi: nem kukkol, nem könyörög, nem igényli a lovaglópálcát. Csak böfögve csettint, hogy tegyek a kedvére, amitől aztán menten elolvadok.”
„Azt sem bánom, ha kissé megfegyelmez...”
„... ha közben áhítattal nézhetem, ahogy jól bepiál.”
A szocialista-humanista meggyőződésű Sacher-Masoch regénye Severin (vagyis alig titkoltan: a szerző) csalódásával és moralizáló szexfilozófiai eszmefuttatásával végződik, miszerint jelen állapotában a nő a férfi ellensége, és csak annak rabszolgájaként vagy elnyomójaként funkcionálhat, amíg az állam végre a férfiével azonos jogokkal nem ruházza fel – ezután viszont a két nem képviselői egyenrangú társai lehetnek majd egymásnak. Dallamano filmjének eredeti, 1969-es verziója nem vesztegeti az időt efféle „mélyfúrásokra”, inkább egy meghökkentő befejezéssel okoz örömet a retro furcsaságok rajongóinak: Severin nem gyenge jellem és Wanda szolgája többé, hanem ura és parancsolója... aki történetesen általában azt adja parancsba a feleségének, hogy fenyítse meg.
„Meg fogsz lepődni; drágám, olyat kapsz tőlem legközelebb, amihez képest Bruno teljesítménye nevetségesnek mondható.”
„Kíváncsian várom, mihez kezdesz velem, Severin!”
Noha sehol sem termett annyi szemkápráztatóan perverz mozgóképes remekmű a 70-es évtizedben, mint Olaszországban, az 1969-es A bundás Vénusz túl korán érkezett, és a döntnökök képtelenek voltak megemészteni Dallamano sajátos Sacher-Masoch-értelmezését: az olasz, nyugatnémet és svájci koprodukcióban forgatott film német nyelvterületen, szinkronos változatban óriási sikert aratott, Itáliában azonban nem engedélyezték a bemutatását. Laura Antonelli 1973-ban még Amerikát is meghódította Salvatore Samperi Gonoszság (Malizia) című fekete komédiájával, amelyben egy szexi házvezetőnőt alakított, aki egy tehetős özvegy férfit és annak két fiát is magába bolondítja. 1975-ben A bundás Vénusz forgalmazói az előbb említett film farvizére való felkapaszkodás végett ekkor már Olaszországban is bemutatták Dallamano művét Vénusz gonoszsága (Le malizie di Venere) címmel és alaposan átdolgozva. Az erotika majdnem teljes egészében kikerült az új változatból, Paolo Heusch rendezésében pedig új jelenetek készültek hozzá (például bíróságiak), amelyek hatására a történet egyszerű krimivé lényegült át: Severin immár befolyásolható és naiv férfi, akit a ravasz és rosszindulatú Wanda romlásba dönt, sőt gyilkosság gyanújába kever. A „kiherélt” második verziót senkinek sem ajánlom, Dallamano eredeti 1969-es vízióját viszont minden ínyencnek látnia kell.
Massimo Dallamano Laura Antonellit és Régis Vallée-t instruálja A bundás Vénusz forgatásán
Ráadás:
A bundás Vénusz szitárral támadó pszichedelikus rockmuzsikáját Gian Franco Reverberi (Sötét Torino) komponálta
