Katie az idősödő (ne finomkodjunk: baromi idős) milliárdos üzletember, Scott kirakatfelesége. Noha több mint 30 év korkülönbség éktelenkedik köztük, a szerelmük nem is lehetne valódibb, és igencsak aktív életet élnek – ágyban és azon kívül is. Egy szomorú napon azonban véget ér a paradicsominak vélt állapot: Scott szívrohamot kap lovaglás közben (nem Katie „lovagolta meg” Scottot túl hevesen, hanem egy paripa hátáról zuhant le az addig fitten viselkedő öregúr), amelyet ugyan túlél, de szörnyű diagnózist kap a doktorától: búcsút kell mondania a szexnek, ugyanis egy túlságosan forró aktus bármikor leállíthatja a ketyegőjét.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Scotton a hír hallatán a lehető legmélyebb depresszió lesz úrrá, úgyhogy amikor kiderül, hogy élemedett kora miatt esélye sincs a szívátültetésre, a kardjába dől… jobban mondva szájába veszi kedvenc vadászpuskáját, és meghúzza a ravaszt. A túlvilágon összefut egy dögös vezérlőangyallal, akit sikerül meggyőznie, hogy szellemként engedje vissza a földi hívságok honába – kizárólag azért tudja telebeszélni az angyalka fejét, mert az még kezdő a szakmájában, és fogalma sincs, hová is kell rakni az öngyilkosokat (állítólag a pokol egyes bugyraiban a helyük). Scott tehát gyászoló ifjú felesége mellett terem, de csak az asszony hallhatja őt, látni pedig senki sem látja. Az újból egymásra találó párt hamar elkezdi frusztrálni a tény, hogy továbbra sem kettyinthetnek, ezért Scott géniuszra valló ötlettel áll elő: Katie keres egy fiatal és jóképű fickót, akit aztán megöl, Scott pedig szépen beleköltözik az elhalálozó csődör testébe, utána pedig ismét vígan élhetnek, amíg meg nem hal valamelyikük… aki aztán elindulhat vissza a túlvilágról új testet keresni, amivel egy csodaszép reinkarnációs körforgást kapunk. Hogyan válasszon magának kinyírandó társat Katie? Scott erre is tudja a választ: minél több jelölttel kell lefeküdnie, hiszen semmi értelme annak, hogy Scott olyan Adónisz testébe tegye át a székhelyét, akinek mondjuk kicsi a hímtagja, vagy a muki egyszerűen csak nem kompatibilis szexualitás terén Katie-vel. A fekete özvegy a mesterterv megismerése után fogja az örökségét, és körbeutazza a világot a megfelelő áldozat után kutatva…
John Derek a The Leather Saint című 1956-os dráma bokszoló papjaként
A lehető legjobb helyen (Hollywood) és persze jó időben (1926) született Derek Delevan Harris a II. világháborús katonai szolgálata leteltével kezdett el komolyabban érdeklődni a színészkedés iránt, bár már korábban is kapott néhány apróbb feladatot az Álomgyárban. 1947-ben egy kis szerepet bíztak rá a magyar származású direktor, George Cukor Kettős élet című drámájában, és ennek kapcsán nem másnak akadt meg a szeme a feltörekvő ifjún, mint a Casablanca sztárjának, a kor férfiideálját megtestesítő Humphrey Bogartnak. Bogart javasolta Harrisnak, hogy változtasson nevet (így lett a keresztnevéből vezetéknév), majd munkát szerzett neki Nicholas Ray Kopogj valamelyik ajtón! című 1949-es noir krimijében, amelyben Derek Harris immár John Derekként alakított egy snájdig és a bűntudatot hírből sem ismerő gyilkost. Derek ezt követően rögtön az ügyeletes szépfiú szerepkörében találta magát, és noha akadtak olyan komolyabb feladatai is, mint a megasikernek számító biblikus filmeposz, a Tízparancsolat Józsuéje, igen gyorsan megutálta a színészetet. Derek illúziómentesen és kritikusan viszonyult a saját teljesítményéhez, egy évtizedekkel későbbi interjújában például ezt nyilatkozta a Kopogj valamelyik ajtón!-ról:
Az olasz hangsávos verziója tetszett leginkább, mert abban legalább egy olyan pasas szinkronizált, aki velem ellentétben tényleg színész volt.
John Derek az 1956-os Tízparancsolatban
Az ötvenes évek közepére Dereknek szent meggyőződésévé vált, hogy benne is elveszett egy méretes Orson Welles, méghozzá nagyon, és csak azzal tudja előcsalogatni, ha felhagy a színészettel és filmrendezői karrierbe kezd. A direktori babérokra áhítozó Derek után szó szerint döglöttek a nők ekkoriban, és a korszak első számú szépségei közül választhatott magának alkalmi vagy hosszabb távra szóló partnereket. Egy török balerina, Pati Behrs Eristoff volt az első felesége, akit 1955-ben hagyott el egy 19 éves svájci színésznő, bizonyos Ursula Andress (Bombanő a kannibál isten hegyén + Ursula Andress és a gyilkos villámcsapás) kedvéért. A szerelmesek 1957-ben házasodtak össze, és Derek úgy döntött, hogy Andress lesz a múzsa, akivel megvalósítja rendezői álmait. Andress 1962-ben világsztárrá és popkulturális ikonná vált a Dr. No című első James Bond-film fürdőruhás hősnőjeként, és immár ebbéli minőségében szerepelt férje első rendezésében, a Nightmare In The Sun című 1965-ös krimiben. 1966-ban megint főszerepet kapott az „urától”: ezúttal a Once Before I Die című háborús drámában (vonatkozó Retrokult-cikk: Feküdj le velem, mielőtt megölnek!), amelynek forgatása során összemelegedett Ron Ely színésszel, mire Derek nemes egyszerűséggel kitette a szűrét közös kaliforniai otthonukból. Andress ezt követően lebonyolított egy-egy futó kapcsolatot John Richardsonnal és Marcello Mastroiannival, majd Jean Paul-Belmondo ölében landolt, akit máig élete nagy szerelmének nevez.
John Derek és Ursula Andress
Derek harmadik felesége Linda Evans színésznő volt, akit botcsinálta direktorként szintén megajándékozott egy főszereppel (Childish Things, 1969), Evans pedig cserébe kifizette Derek helyett a férfi első feleségének járó tartásdíjat. 1973-ban a házaspár Görögországba utazott, hogy elkezdjék Derek következő rendezésének, az erotikus-romantikus Once Upon A Time-nak a munkálatait (a filmet végül csak 1981-ben mutatták be Fantasies címmel). Velük tartott egy 16 éves színésznő-aspiráns, Mary Cathleen Collins is, aki a női főszereplőt alakította a műben. Derek és Mary között a tekintélyes korkülönbség dacára szerelem szövődött, úgyhogy Linda Evans faképnél hagyta őket, visszautazott az Egyesült Államokba, és beadta a válókeresetet. Az amerikai retorziótól tartó Collins és Derek egészen addig Európában maradt, amíg Collins be nem töltötte a 18-at.
Bo és John Derek
John Derek 1976-ban vette feleségül az ő Maryjét, akit átkeresztelt Bónak, és azt hitte, benne végre megtalálta azt a múzsát, amely nagy rendezővé teszi. 1979-ben sikerült megszereznie neje számára Blake Edwards Bombanő című vígjátékának címszerepét, amelyben Bo játszotta egy öregedéstől rettegő zeneszerző (a brit komikus, Dudley Moore legismertebb alakítása) vágyainak titokzatos tárgyát, akinek Ravel Bolerójának hallatán rögvest kefélhetnékje támad. A Bombanő akkora kasszasiker lett, hogy Derek biztosra vette, hogy a felesége nevével innentől fogva bármit el lehet majd adni. Csak arra nem gondolt, hogy bár Bo valóban bombanő, Glenda Jacksonéhoz hasonlítható színésznői tehetséggel nem rendelkezik… és akkor még enyhén fogalmaztam: Bo ugyanis a világ egyik legrosszabb színésznője, aki egy helyes pofin kívül mást nem tud eljátszani.
John Derek több férfimagazin számára is fotókat készített az ő BOmbanőjéről
John Derek a sármjának és rábeszélőkészségének köszönhetően olyan szebb napokat látott idősebb sztárokat vett rá, hogy a pusztán Bo köré „felhúzott” filmjeiben égessék magukat, mint Richard Harris, George Kennedy és Anthony Quinn. Az 1981-es Tarzan, a majomemberrel kezdődött a lejtmenet, amely az indákon való lengést nőzéssel kombinálta, majd a Bolero (ha már Bót az indítja be leginkább, csináljunk e tényből filmet!) című szép kiállású, ám röhejes erotikus dráma következett, és végül 1989-ben az e cikk tárgyát képező Ghosts Can’t Do It tette fel a közmondásos i-re a pontot. John Derek korai rendezései (köztük a Love You! című 1979-es pornó, amelyről részletes recenzió várható e blogon, az egyik sztárszereplő interjújával megfejelve) egy útkereső és jó vizuális érzékkel megáldott direktort sejtettek, Bo rendre kudarcot valló, ám ezt észre sem vevő mentoraként viszont sikerült teljesen nevetségessé tennie magát. John Derek 1998-ban, 71 éves korában hunyt el. Bo Derek kitartott a férje mellett, akinek halála után egy színésszel, John Corbett-tel bútorozott össze (őt a hazai nézők a Miért éppen Alaszka? című remek vígjátéksorozatból és a Bazi nagy görög lagzi című kétes értékű sikerfilmből ismerhetik).
Bo Derek rókakucsmában is felizgatja Anthony Quinnt...
... aki még nem tudja, hogy a szellemek bizony nem szexelhetnek
Nem kell éjjel-nappal neurotikus Woody Allen-hasonmásokat fogadó sztárpszichológusnak lennünk ahhoz, hogy rájöjjünk: a Ghosts Can’t Do It (szabad fordításban: A szellemek nem baszhatnak) banális forgatókönyvét az író-rendező saját kapuzárási pánikja ihlette. A már élete alkonya felé masírozó tehetős bonviván (Anthony Quinn alakítja csak félig Zorba-üzemmódban és valószínűleg pénzszűkében) nem más, mint John Derek alteregója, akinek esze ágában sincs elveszíteni a fiatal bombanőjét pusztán azért, mert a szíve már nem bírja az iramot, és akár még az örök vadászmezőkről is képes visszatérni érte. A történet másodlagos, a dialógusok és a monológok borzalmasak (vagy épp szórakoztatóan retardáltak – nézőpont kérdése), az egyedüli, ami számít, az Bo Derek, akin van mit nézni, és ezzel a férje is tisztában volt. John Derek a színészvezetéshez − saját színészi múltja ellenére − egyáltalán nem konyított, az írógéptől is verőlegényekkel kellett volna távol tartani, aki pedig hajlandó volt producerként táplálni a rendezői ambícióit, az annyit is ér… Amihez Derek viszont nagyon is értett, az az volt, hogy miképp kell szemrevaló hölgyeket egzotikus környezetben fényképezni. A már említett Wellest hiába kereste magában, de ha jobban körülnéz a lelke útvesztőjében, egy kiváló fotóművészre vagy akár operatőrre akadt volna, aki alig várja, hogy megnyilvánuljon.
A rendezés nem tartozott John Derek erősségei közé, de az igényes asszonymutogatás művészetét tökélyre fejlesztette
A Ghosts Can’t Do It hatalmasat bukott (a legrosszabb filmeknek járó Arany Málna-díjakból majdnem minden fontosabb kategóriában kijutott neki), és véget vetett John Derek ekkor már jó ideje haláltusáját vívó rendezői karrierjének. Bo vetkőzései mellett manapság a kultikus státuszt főleg annak köszönheti, hogy nem más tündököl benne pár perc erejéig teljes életnagyságban, mint Donald Trump, az USA egykori és legmegosztóbb elnöke. Bo Derek visszaemlékezése szerint szó sem volt castingról az ekkoriban még „csupán” dúsgazdag mágnás szempontjából: szó szerint „belekövetelte” magát a filmbe (amelynek gyártásához véleményem szerint anyagi téren is hozzájárulhatott). Trump ezúttal sem hazudtolta meg magát: egy dörzsölt üzletembert alakít, aki burkoltan megfenyegeti az örökségét óvó Bót, és azt is közli vele, hogy csinosnak érzi… saját magát.
Na, ki a legcsinibb pénzeszsák az irodában? Hát persze, hogy Donald Trump!
A Scottot játszó Anthony Quinn mellett még két „öreg” profi bukkan fel a filmben, nagyjából azért, hogy szívességet tegyen a jelenlétével John Dereknek: A Marilyn Monroe-val közös 1956-os Buszmegállóért Oscar-díjra jelölt Don Murray és Field64 kollégám egyik legnagyobb kedvence, a Mackenna aranya című klasszikus western férfivadító indián szexbombája, Julie Newmar (a Quinnt hazaengedő angyal). Mivel John Derek a fiatalság megszállottja volt, és a kedveseit is rögtön lecserélte, amint a legkisebb ráncot is felfedezte az arcukon, nem csoda, hogy nem akarta levetkőztetni a kamera előtt az ekkor már 56 éves, ám még mindig párductestű Newmart, úgyhogy az érett érzéki nők rajongói hoppon maradnak a Ghosts Can’t Do It megtekintése során. Derek rendezői pályafutásának utolsó gigantikus tévedését idehaza is forgalmazták, a roppant szellemes Szellemképtelenség címet kapta.
Julie Newmar, az engedékeny angyalka
Kiknek ajánlom e filmet? Azoknak, akiknek Bo Derek-poszterek virítottak a falán a hedonista nyolcvanas évtizedben (vagy később), Donald Trump legfanatikusabb híveinek, valamint azoknak a magamfajta őrülteknek, akik szeretik azt hinni, hogy egy-egy film „annyira rossz, hogy az már jó”.
Bo Derek és Anthony Quinn a Ghosts Can't Do It premierjén
John Derek: Aki revolverhős is lehetett volna, de inkább a feleségeit csodáltatta velünk
Ráadás:
John Derek rendezte a népszerű kanadai popénekesnő, Shania Twain két 1995-ös videoklipjét.
