Willie Zollt, a hamburgi rendőrség besúgóját holtan találják egy sikátorban: az életét kioltó és természetesen ujjlenyomat nélküli kés ott hever mellette. Willie a hamburgi drog-nagykereskedőről, Harry Scheurermannról készült információkat átadni Franz Bulov felügyelőnek, aki Harry lesittelésén dolgozik, ám egy titokzatos bérgyilkos rendre leszúrja azokat, akik terhelő vallomást tennének a helyi kábítószer-király ellen – Willie volt az elkövető harmadik áldozata. Franz ráadásul az otthona melegében sem tud lazítani: gyönyörű felesége, Lisa, korábban Harry barátnője volt, a detektív pedig annyira féltékeny típus, hogy amint kiteszi a lábát otthonról, arra gondol, hogy a felesége a távollétében rögtön szétteszi a saját lábát bármelyik rámosolygó szépfiúnak.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Miután a bérgyilkos egy Kurt Müller nevű piti drogfogyasztót és dílert is a másvilágra küld, Franz egy egydolláros érmét talál a tetthelyen, amelyet szépen a zsebébe süllyeszt, mert dicsőségmániás, és egyedül, a kollégái kizárásával kívánja elkapni a dollár tulajdonosát. A rendőrségen minden egyes kihallgatás előtt rejtett kamerával figyelik a várakozókat, és Franz a felvételek közt böngészve talál egy olyat, amelyen a rovott múltú marseille-i Max Lindt pont a szóban forgó érmével, a szerencsehozónak vélt talizmánjával játszadozik. Franz kinyomozza Max jelenlegi címét, és foglyul ejti a jóképű likvidátort.
„Úgy hullanak mostanság az informátoraim, mint a legyek.”
„A rendőrfőnök nem fog repesni az örömtől.”
„Hívtalak, de nem vetted fel a telefont, Lisa. Már megint elmentél itthonról?”
„Talán a foglyod vagyok, Franz? Akkor lépek ki a házból, amikor kedvem tartja, és nem vagyok köteles előre szólni neked.”
„Kikészíted az idegeimet, drágám, kénytelen leszek J & B-vel megnyugtatni őket.”
„Nem akarnál veszekedés helyett inkább velem vigasztalódni, Franz?”
„Már a puszta ötlettől is jobban érzem magam.”
„Vajon kinek vetkőzik le Lisa, amíg itt húzom az igát az őrsön?”
„Ez az egy gondolat bánt engemet, méghozzá nagyon.”
„Már megint elkalandozott a figyelme, Bulov! Kerítse elő a bérgyilkost, különben mehet vissza közlekedési rendőrnek.”
A megbilincselt Maxszal az autójában Franz épp visszafelé hajt az őrsre, amikor meglátja Lisát, aki pont beül egy piros Porschébe. Lisa korábban azt állította, a Porsche a legjobb barátnőjéé, Irini von Klausé, de Franz képtelen józanul mérlegelni, és egy Casanovát képzel a Porsche volánja mögé. Hirtelen feltörő indulatától vezérelve Franz közli Maxszal, hogy szabadon engedi és többé nem állítja elő, amennyiben hajlandó meggyilkolni az ő csapodár Lisáját. Max természetesen nem utasítja vissza az ajánlatot, ám amikor magát biztosítási ügynöknek kiadva felkeresi az épp egyedül tartózkodó Lisát a nő Franzzal közös lakásában, Bulovné olyan lelkesen fogadja, hogy Max inkább lefekszik vele ahelyett, hogy ledöfné. Franz közben rájön, hogy a Porsche valóban Irinié, és kétségbeesetten keresi Maxot, hogy visszavonja a megbízását. Amikor ismét találkoznak, Max kárörvendően vigyorogva elmeséli Franznak, mi történt. Franz most már istenigazából meg akarja öletni Lisát Maxszal, de a bérgyilkos eszét rég elvette a szerelem, ezért aztán magasról tojik arra, mit parancsolt a felügyelő, és ezzel mindhármukat egyre közelebb juttatja a tragikus végkifejlethez…
„Az informátorok a késemtől döglenek meg, a nők pedig döglenek utánam.”
„Hát már vezetés közben sem hagynak békén a balsejtelmek?”
„Most vajon kivel bújik ágyba a feleségem?”
„A fenébe… Müllernek is annyi.”
„Kié az a piros Porsche, amelybe a fél város látott már beszállni téged, miközben én a kenyérrevalóért dolgozom éjt nappallá téve?”
„A legjobb barátnőmé, de eszem ágában sincs bizonygatni neked.”
„Remélem, kéjes örömmel tölt el, hogy J & B-függőt csináltál belőlem, Lisa.”
„Nekem hozott szerencsét a szerencsepénzed, Max: lebuktál!”
„Biztos találunk okot, amiért futni hagyhat, felügyelő úr.”
Massimo Dallamano (Vénusz lovaglópálcával), a népszerű olasz zsánerfilmes direktor 1968-ban rukkolt elő A halálnak nincs neme (La morte non ha sesso) című, nyugatnémet segédlettel forgatott bűnügyi drámával, amely az egy évvel később már futószalagon készülő szexi giallók előfutárának tekinthető, noha azokkal ellentétben női meztelenséget csak módjával, szexuális perverziókat pedig egyáltalán nem tartalmaz. Franz Bulov (nem pedig Buloff, ahogy a Wikipédia, vagy Bulon, ahogy az IMDb említi), a felszarvazott rendőrfelügyelő főszerepét az Oscar-díjas brit John Mills (Ryan lánya + Szép remények) kapta, akinek a neve a magyar filmrajongók számára kevésbé ismerős, hazájában, az Egyesült Királyságban viszont Laurence Olivier-vel azonos jelentőségű színésznagyságnak számít. Mills a legendás James Bond és Angyal, Roger Moore (Amikor James Bond törpéjét letartóztatták) jó barátja volt, és felbukkan Moore Last Man Standing című önéletrajzi kötetében is, amely a legviccesebb a színész öt könyve közül, ezért is kár, hogy nem jelent meg eddig magyarul. A lovaggá ütött és köztiszteletben álló Mills kapcsán Roger Moore többek közt azt vetette papírra, hogy a nemzeti ikon a forgatásokon – kollégái szórakoztatása végett − bokáig eresztett nadrággal hatalmasakat szellentett, és meg is gyújtotta a hátsójából előtörő fuvallatot. Lisa Bulovként az 1965-ös Tűzgolyó Bond-lánya, Luciana Paluzzi tündökölt, aki a 60-as és 70-es évek egyik legvonzóbb vörös bestiája… elnézést: dívája. Paluzzi eredetileg hajómérnöknek készült – ő volt az egyedüli nő e szakon a Milánói Tudományos Akadémián −, de két év után felhagyott a tanulmányaival, és inkább filmsztárrá vált. Max Lindtet, a szívtipró bérgyilkost Robert Hoffmann formálta meg, akit fénykorában az osztrák Alain Delonként emlegettek. Hoffmann Delon-filmben kezdte a pályafutását: A fekete tulipán egyes vívójeleneteiben, parókával a fején a francia példaképe dublőrje volt. 1964-ben, a Robinson Crusoe kalandjai című, nálunk is vetített francia tévésorozat címszereplőjeként futott be, de ezt követően leginkább német és olasz zsánerfilmekben (főleg krimikben és vígjátékokban) foglalkoztatták. Talán mondani sem kell, hogy az előnyös külső adottságokkal rendelkező Hoffmann hasonló mennyiségű hölggyel bújt ágyba, mint Alain Delon, köztük jó néhány olyannal is, akivel együtt dolgozott. A halálnak nincs neme vérbeli retro krimi: a giallo műfaj ékkövének ugyan nem nevezhető, de kellően igényes munka, és a három főszereplő kiváló alakítása miatt mindenképp érdemes megtekinteni.
„Mit szólna, ha a férjem J & B-je mellé engem is megkapna, biztosítási ügynök úr?”
„Megőrülök érted, Lisa, még a késeléssel is felhagynék a kedvedért.”
„Sőt: a füvemből is szívhatsz egy slukkot, ha megengedem.”
„Nem öltem meg a feleségét, Bulov, csak megdugtam. Körülbelül annyira volt szükség az elcsábításához, hogy bemutatkoztam.”
„Ne füllents, Max, valójában én csábítottalak el, csak észre sem vetted.”
