Barbara McNair 1934. március 4-én született Chicagóban − abban a városban, amely annak idején a blues és a jazz melegágyának számított New Orleans mellett −, ám végül a wisconsini Racine-ban töltötte gyerekkora nagy részét. Páratlan hangi adottsága már akkor megmutatkozott, amikor kislányként beválogatták egy racine-i templomi kórusba. Szülei terelgették az énekesnői pálya felé, és a középiskola befejezését követően felvételt nyert a neves Chicagói Zeneművészeti Egyetemre, amelyet azonban egy év után elhagyott, hogy előbb Los Angelesbe, majd New Yorkba költözve megvalósítsa álmát, és jazz-, valamint filmcsillaggá váljon.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Barbara szívós munkával haladt felfelé a showbiznisz képzeletbeli ranglétráján: először kis klubokban énekelt (a keresetét eleinte részmunkaidős gépírónőként egészítette ki), aztán ahogy nőtt a hírneve, egyre nagyobb és népszerűbb szórakozóhelyek színpadán bukkant fel. Barbara az 1950-es évek végétől kezdve rendszeresen turnézott Nat King Cole társaságában, a 60-as évek elején pedig a televíziós műsorszerkesztők is felfigyeltek rá, és olyanokkal énekelhetett duettet nézők (és hallgatók) tízmillióinak, mint Brook Benton vagy Dean Martin (Atombombák és bombanők). 1965-ben, a Motown kiadó gondozásában jelent meg nagy slágere, a You’re Gonna Love My Baby, 1969-ben pedig ő lett az első fekete nő, aki saját tévéshowt kapott a The Barbara McNair Show képében, amelyben a korszak legnagyobb popsztárjaival szerepelhetett együtt.
Barbara McNair a jazzt éneklő Lilyként a Ha kiabál, engedd el című 1968-as filmben…
… és Raymond St. Jacques társaságában a Playboy forgatási fotóin
A legendás díva egyik leghíresebb dala
Duett Brook Bentonnal
A 60-as évek végétől kezdve egyre több olyan játékfilm készült az USA-ban, amelyben a színes bőrű színészeknek nem csupán a lakáj, a szobalány, vagy a takarító megalázó mellékszerepe jutott, hanem akár főszerep is, azonban ezek is igen hamar „egykaptafássá” silányultak: a blaxploitation művekben a fekete férfi általában nagypofájú gengszter volt, a fekete nő pedig vagy a gengszter macája, vagy a férfiak seggét magabiztosan szétrúgó bosszúálló, aki megelégelte a gettóban tomboló hímsovinizmust. Barbara McNair nem kívánt blaxploitation-királynőként tündökölni, és televíziós ikonként ugyanazt az ideált testesítette meg ebben az érában, mint a fekete férfi filmszínészek közül Sidney Poitier: az iskolázott, kifogástalan kiejtéssel és szlengtől mentesen beszélő, elegánsan és ízlésesen öltözködő, művelt és szorgalmas középosztálybeli afroamerikait, aki példaképként reklámozható a közössége számára. Noha imádott énekelni, Barbara túlságosan aranyosnak tartotta a The Barbara McNair Show-ban és tévésorozatos vendégszerepléseiben mutatott arcát, ezért aztán – akárcsak Romy Schneider, amikor úgy érezte, Erzsébet királyné figurája émelyítően családbaráttá „torzította” az imázsát – mozifilmjeiben nem fogta vissza magát, és akár a ruháitól is megvált… a kifinomultságot sugárzó viselkedésén azonban szerencsére sosem változtatott.
Alex Cord (Ne szexelj az etruszk sírban! + Nemi erőszak az atombunkerben + Szürke Sas, a nők bálványa) és Barbara McNair a Tőr (Stiletto) című 1969-es maffiafilmben
Kitárulkozás a Playboy számára
Barbara McNair a Ha kiabál, engedd el (If He Hollers, Let Him Go) című 1968-as bűnügyi drámában alakította első fontosabb mozifilmes szerepét. A mára klasszikussá nemesedett krimiben Raymond St. Jacques egy méltóságteljes szökött fekete fegyencet formált meg, akit egy házas fehér üzletember zsarolással arra akar rávenni, hogy tegye el láb alól a feleségét. Barbara a fegyenc barátnőjét, a jazzénekesnő Lilyt játszotta, a St. Jacques-kal közös szexjelentének forgatásáról pedig a Playboy magazin 1968. októberi száma külön cikkben számolt be. 1969-ben debütált az erotikus filmjeiről híres spanyol rendező, Jesús Franco (Szenvedélyek szexmágikus viharában + Csúcsdísz lett a botrányhős Jézusból) Bundás Vénusz (Venus In Furs) című munkája, amelyben Barbara szintén fekete jazzénekesnőként szerepelt, aki ezúttal egy szadista vízióktól szenvedő fehér jazztrombitás barátnője (a trombitást a T. J. Hooker és az Időalagút című sorozatok sztárja, James Darren alakította, aki mellesleg tényleg tudott játszani a figurája hangszerén, méghozzá profi szinten). Szintén 1969-ben mutatták be Elvis Presley (Elvis Presley legszexibb zaklatója + Elvis és a szépségkirálynő) utolsó játékfilmjét, a Szokásváltást (Change Of Habit), amelyben a rock and roll királya egy nehéz sorsú feketéken segítő orvost, Barbara McNair pedig – a változatosság kedvéért – egy apácát játszott… és ezúttal nem vetkőzött. 1970-ben készült a Mr. Tibbs nyomoz, 1971-ben pedig A szervezet című bűnügyi dráma: mindkettő annak a Virgil Tibbs nevű, Sidney Poitier által életre keltett nyomozónak a további kalandjairól szól, akit a világ a Magyarországon is nagy sikerrel vetített 1967-es mélydéli krimi, a Forró éjszakában révén ismert meg. Mindkét folytatásban Barbara McNair formálta meg Tibbs feleségét, Valerie-t.
James Darren és Barbara McNair a Bundás Vénusz reklámfotóján
Barbara McNair és Sidney Poitier a Mr. Tibbs nyomoz forgatásán
A színésznőként is aktív énekesnő összesen ötször házasodott, a filmes karrierjét pedig szinte teljes mértékben tönkretette az 1972-es letartóztatása, amelyet követően a producerek többsége nem kívánta többé alkalmazni. Barbarát drogbirtoklás vádjával vették őrizetbe, ugyanis az őt megfigyelő rendőrök orra előtt vett át egy küldeményt, amely 14 gramm heroint tartalmazott. Mint később kiderült, Barbarának fogalma sem volt, mit rejt a csomag: ő maga nem használt drogokat, harmadik férje és menedzsere, Rick Manzie azonban heroinfüggő volt, és neki érkezett a „belövéshez” szükséges anyag. Barbara McNairt az egy éven át húzódó bírósági eljárás végén felmentették, és annak ellenére Manzie-vel maradt, hogy a dörzsölt ügyvédjeinek köszönhetően csupán egy év felfüggesztettet kapó férfinak esze ágában sem volt megváltozni. Manzie-t 1976. december 15-én a Barbarával közös Las Vegas-i villájában agyonlőtte egy máig ismeretlen kilétű bérgyilkos. Jimmy Frantianno, a maffiafőnökből lett FBI-informátor azt állította 1980-ban publikált, Az utolsó maffiózó (The Last Mafioso) című könyvében, hogy Manzie a szervezett bűnözés több hírhedt vezéregyéniségével is jó kapcsolatot ápolt, de elvesztette a támogatásukat, amikor kiderült, hogy meg akarja öletni Harry Margolist, a befektetési tanácsadással is foglalkozó ügyvédet, aki a chicagói maffiának is gyakran dolgozott. Margolis azzal vívta ki Manzie haragját, hogy olyan rosszul fektette be Barbara McNair 500 ezer dolláros megtakarítását, hogy az hamarosan 50 ezresre apadt. Menedzser férje meggyilkolása után Barbara még feltűnt pár sorozatepizódban, valamint két alacsony költségvetésű zsánerfilmben, de ezektől eltekintve ismét az éneklésre koncentrált: Broadway-darabokban és kedvenc jazzklubjaiban fakadt dalra esténként. A 20. század legjelentősebb művészei közé sorolt jazzdíva, Sarah Vaughan legtehetségesebb tanítványaként emlegetett Barbara McNair 2007-ben, 72 éves korában hunyt el.
Barbara McNair és Rick Manzie esküvői fotója
Ráadás:
További remek dalok Barbara McNair repertoárjából.
