A New York-i Dan Caputót rendőr apja, Joe, rendszerint félholtra verte, ha a fiú feleselni merészelt vagy nem írta meg elég hamar a leckéjét. Noha sosem jött ki az öregével, a felnőttkorba lépve Dan is a rendőri pályát választotta: nem csupán a bostoni különleges ügyosztály tagja lett – ahol a Lélekharang becenévvel illetik, mivel ha bűnöző kerül az útjába, annak ütött az utolsó órája −, de még a jogi egyetemet is elvégezte. Amikor Dan hírét veszi, hogy az apját meggyilkolták, nyomban repülőre ül, és hazamegy New Yorkba kézre keríteni a felelősöket. A Joe halálában érintett helyi maffiavezér, Mallory rendhagyó fogadóbizottságot küld a reptérre: a magukat terroristáknak álcázó bérgyilkosok egyetlen feladata Dan likvidálása – Mallory azt reméli, ha elég nagy a hullahegy, senkinek sem fog feltűnni az őrsön, hogy Dan volt a célpont.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Dant persze nem olyan fából faragták, hogy csak úgy elpatkoljon a róla szóló akciófilm legelején, és egymaga másvilágra küldi az összes bérgyilkost. Dan egykori felettesei, Sharp hadnagy és Jeffries kapitány nem örülnek a szabályzatra magasról tojó ifjabb Caputo hőstettének, és közlik vele, hogy minél előbb megveszi a Bostonba szóló retúrjegyét, annál jobban fogja érezni magát mindenki. Dan kamaszkorában egyetlen emberre nézett fel: Duke-ra, a vidám természetű géppisztolyos gengszterre, aki – a rend őreivel ellentétben – szívesen látja hősünket, és megígéri, hogy segít neki megtalálni Joe gyilkosát. Azt pletykálják a városban, hogy Joe korrupt zsaru volt, és egy Dilis Toledo nevű maffiózóval fújt egy követ. Dant felháborítja a híresztelés, de kénytelen ebből kiindulva felgöngyölíteni az ügyet. Közben volt menyasszonyát, a tíz évvel korábban ejtett Susant is felkeresi, és – csak úgy miheztartás végett – alaposan eltángálja a nő újságíró udvarlóját, aki történetesen a Joe-t rágalmazó vezércikk szerzője. Dannek nem csupán a töltényből nem szabad kifogynia, amíg New York utcáit és sztriptízbárjait rója, hanem arra is rá kell ébrednie, hogy senkiben sem bízhat Susanen kívül...
„Két választási lehetőségem van...”
„Vagy leiszom magam J & B-vel, vagy kinyomozom, ki ölte meg a papát.”
„Akkor ahogy megbeszéltük: túszejtés és miegymás, de a lényeg, hogy a szakállas pasast le kell puffantani.”
„Lassan a testtel, fiúk! Ti előbb kerültök a másvilágra, mint én.”
„Jó viszontlátni téged, Dan... Mit szólnál egy pohár J & B-hez?”
„Szia, Susan! Hiányoztam?”
„Naná, te rohadék! Tíz éven át folyamatosan...”
A római születésű Alfonso Brescia apja filmproducer volt: amikor Alfonso kijelentette, hogy minden vágya, hogy egyszer rendező lehessen, a papája azzal próbálta elrettenteni a pályától, hogy megtette a színészeket kora reggel a forgatási helyszínekre fuvarozó sofőrnek – hátha a hajnali kelés és a megalázó meló egy életre elveszi a csemete kedvét a filmszakmától. Nem így történt; Brescia kitartónak bizonyult, és miután asszisztensként olyanok mellett dolgozott, mint Sergio Leone (Sergio Leone nem hagyta békén a pincérnőket!) vagy Federico Fellini (Fellini és a kebelcsoda + Az édes élet + Fellini – Róma + Fellini – Satyricon), végül maga is elkezdhette a direktori pályát. Bresica sosem tört művészfilmes babérokra, megelégedett a B-vonallal, amelynek megbízható, ám nem éppen „eredetieskedő” iparosa lett, és szinte minden műfajban kipróbálta magát: ókori kalandfilmet (A pretoriánusok lázadása), westernt (32 kaliberes gyilkos), háborús filmet (Halál Rommelre!), giallót (Meztelen lányt öltek meg a parkban), pikáns komédiát (Don Juan forró éjszakái) és ifjúsági filmet (Fehér Agyar és a magányos vadász) egyaránt dirigált. Miután George Lucas a világra szabadította a Star Wars univerzumot, Brescia felcsapott utánzónak, és öt olcsó, ám röhejesen élvezetes talján csillagháborús klónt gyártott. Az előbb említett művek közül A bestia az űrben (La bestia nello spazio) számít a legismertebbnek, amely Walerian Borowczyk (Periféria + A romlás démonai) 1975-ös botrányfilmjének, A bestiának és a Lucas-féle tudományos-fantasztikumnak agyament ötvözete: ha elárulom, hogy e filmben a fénykardozás olyan bolygón zajlik, ahol naphosszat kefélnek a lovak, a patás félemberek, valamint − pornóba hajlóan − az űrhajósok is, nagyjából mindenki el tudja majd képzelni, miféle mozgóképes mérföldkőre számíthat, amennyiben a megtekintése mellett dönt.
„Leléptél egy szó nélkül, miután eljegyeztük egymást.”
„Jut eszembe: nem innál egy kis J & B-t?”
„Ha többé nem randizol újságírókkal, hajlandó vagyok megbocsátani, hogy nem erényövvel felszerelkezve vártál rám.”
„Ejj, de sok a kiirtandó rosszfiú New Yorkban!”
„Már szinte fárad az ujjam a ravaszon.”
„Mondd csak, szépfiú...”
„... nem rendelnél nekünk egy üveg J & B-t, miközben bambulod a sztriptízt?”
„Tessék, kisasszony, de most aztán halljam az információt, amiért jöttem!”
„Sietek, mivel pár gengszter benn szeretne égni az autójában, és én biztosítom hozzá a tüzet.”
Az angol nyelvterületen Al Bradley álnevet használó Alfonso Brescia 1976-ban kemény bűnügyi akciófilmmel jelentkezett a Zsaruvér (Sangue di sbirro) képében, amely a szennyes lelkű ítészek egybehangzó véleménye szerint a romlott római legprofesszionálisabb(nak tűnő) munkája. Noha a történet New Yorkban játszódik, az amerikai nagyváros csupán néhány külső felvétel erejéig képviselteti magát (Dan szabad ég alatti sétálgatásai és egy autós üldözés); a „belsőket” szinte mind az itáliai B-filmes Mekkában, a De Paolis stúdió költséghatékony díszletei között vették fel – a reptéri ál-terrortámadás kivételével, amelyet a római Cavalieri Hotel előcsarnokában forgattak. Dan Caputo, a minden rosszfiút könnyedén ártalmatlanító szuperzsaru szerepét a Retrokult-kedvenc Luigi Montefiori (alias George Eastman, Emanuelle szexbosszúja + Gioia halálosan szexi fotói) kapta, akinek így megadatott a lehetőség, hogy jó néhány fő- és mellékes gonosz eljátszása után végre igazságosztóvá lényegüljön át. A klasszikus olasz zsarufilmekben főleg Franco Nero (Tisztes honpolgárok + Franco Nero, a rettenthetetlen cápavadász) és a rá igencsak hasonlító Maurizio Merli (Nápoly, az erőszak városa) alakították a rend megalkuvást nem ismerő őreit, Montefiori pedig gond nélkül felzárkózhatott volna melléjük, ha nem csupán eme egyetlen alkalommal kap ilyen szerepet. Hármójuk közül ráadásul egyedül belőle lehetett kinézni, hogy a bűnözők valóban összecsinálják magukat, ha felbukkan a törzshelyükön jellegzetes ragadozói mosolyával és szálfatermetével.
Vajon ki gyilkolta meg Joe Caputót?
Talán a túlságosan segítőkésznek tűnő régi barát, Duke?
Esetleg Jeffries kapitány, Joe főnöke?
Vagy Nello Pazzafini (Mussolini legromlottabb bombanői) névtelen rosszarcúja?
Talán a nyers modorú Sharp hadnagy?
Elképzelhető, hogy Mallory, a keresztapa nem felbujtó volt, hanem saját kezűleg végzett Joe-val?
„Majd én kiderítem; megmutatom az öregemnek, hogy a vére nem vált vízzé az ereimben.”
Dan Caputo csúnyán faképnél hagyott barátnőjét, Susant a bájos Jenny Tamburi (Szexi és fotogén vagyok!) formálta meg, aki szerencsére ezúttal sem volt rest megszabadulni a ruháitól. Dan gyerekkori mentorát és példaképét, Duke-ot a baltával faragott arcú Jack Palance (Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő) keltette életre: az Oscar-díjas színész a zsánerfilmes munkái során hajlamos volt felönteni a garatra, és ez olykor meglátszott a játékán, ezúttal viszont a színjózanság benyomását kelti, noha ő is tölt magának (és Dannek) az olasz bűnügyi filmek kedvelt italából, a J & B whiskyből. Az említett itóka gyártói utalhatták el Bresciának a költségvetés tetemes részét, ugyanis a szereplők minden lehetséges (azaz akciómentes) pillanatot megragadnak arra, hogy kortyolhassanak egy kis J & B-t, valamint az üvegén mindenki számára jól láthatóvá tegyék a címkéjét. A Zsaruvér hatásos akcióorgia a CGI-től mentes retro örömök szerelmeseinek, úgyhogy csakis javasolni tudom a megtekintését.
„Micsoda látvány! A mennyországba kerültem???”
„Még nem, de hamarosan ez is bekövetkezhet... Gázos a helyzet!!!”
„Ébredj, Susan, ne adjuk könnyen az életünket!”
„Kellemes volt megint együtt kalandozni veled, drágám. Ha pár év múlva ismét hazajövök, a dugást sem hagyjuk ki.”
„Várni foglak, Dan... Akár a nyugdíjig!”
Ráadás:
A Zsaruvér zenéjét Aleassandro Alessandroni multiinstrumentalista szerezte, aki nem csupán gitáron, basszusgitáron, szitáron és billentyűs hangszereken játszott mesterfokon, de ő volt az olasz mozitörténelem ügyeletes „fütyülő embere” is: az utóbbi minőségben olyan legendás filmek főcímzenéiben hallhatjuk, mint például A Jó, a Rossz és a Csúf. Alessandroni a Zsaruvér muzsikáját 1976. november 15-én, a római Ortophonic Stúdióban rögzítette Sergio Marcotulli hangmérnök segédletével és az itáliai jazz rock színtér kiválóságaival, akik több tucat egyéb soundtrack-en is tiszteletüket tették hosszú pályafutásuk során. Érdemes név szerint megemlíteni őket, elvégre az ő esetükben különösen igaz az elcsépelt mondás, miszerint ha az USA-ban születnek, világsztárok lehettek volna: Vincenzo Restuccia (dob), Silvano Chimenti (gitár), Enrico Pieranunzi (zongora), Dino Piana (trombita). A tapasztalt zenészek az egyetlen nap alatt felvett anyag legtöbb tételét első nekifutásra játszották fel. A Zsaruvér muzsikája nem véletlenül hasonlít kísértetiesen a Quincy Jones által az 1971-es Shafthez komponált Oscar-díjas soundtrack-re: Alfonso Brescia kifejezetten kérte Alessandronitól, hogy Shaft-utánérzéssel rukkoljon elő. A Sensualità (Luxury) című betétdalban Alessandroni felesége, Giulia De Mutiis énekel.
Jenny Tamburi nekivetkőzik
