Spencer doktor megváltoztatja az otthoni telefonszámát: az újat csupán közeli barátainak adja meg, a régit pedig – természetesen az ő tudta nélkül − egy anyagi gondokkal küzdő házaspár kapja meg a telefontársaságtól... Ben Taylor, az alkoholista és alig foglalkoztatott színész egy borongós hajnalon arra ébred, hogy csöng a telefonja. Álmatagon a füléhez emeli a kagylót, mire egy ellentmondást nem tűrő hang a következő monológgal tiszteli meg: „Dr. Thomas Spencer? Elraboltuk a lányát, 50 ezer dollár a váltságdíj. Ha értesíti a rendőrséget, megöljük a gyermekét. Reggel újból telefonálok, és ismertetem Önnel az utasításainkat.” Bent, akinek nincs lehetősége arra, hogy kijelentse, nem ő Spencer doktor, nem hagyja nyugodni a hívás, a felesége, Joanne viszont eleinte nem tulajdonít nagy jelentőséget neki: úgy véli, csak egy telefonbetyár szórakozott a férjével. Ben azonban bizonyosságot akar: kikeresi a telefonkönyvből Spencer doktor számát, majd feltárcsázza.
A Taylor házaspár (Robert Culp és Angie Dickinson) arra készül, hogy megszünteti az anyagi problémáit
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A színész udvariasan és tapintatosan próbál érdeklődni Spencer lányának hogyléte felől, ám miután kiderül, hogy a 18 éves ifjú hölgy valóban eltűnt a hálószobájából, Spenceren és a feleségén eluralkodik a pánik, és a nevét el nem áruló Ben Taylort gyanúsítják azzal, hogy ő maga az emberrabló, noha Benünk kísérletet tesz arra, hogy elmagyarázza, miképp értesült a felkavaró bűnesetről. Ben képtelen meggyőzni Spenceréket, a doktor felesége, Helene pedig olyan erővel ragadja ki a férje kezéből a kagylót, hogy kirántja a telefonzsinórt a falból, és a hívás megszakad. Ben, abban a hiszemben, hogy megtette, amit megtehetett, visszafekszik aludni. Reggel ismét megcsörren a telefonja: az emberrablók vezére az, ám a színész ekkor már nem értetlenkedik, hanem élete addigi legjobb alakítását nyújtva az aggódó Spencer doktorként válaszol a kérdésekre. Ben ugyanis időközben megbeszélte a fejleményeket Joanne-vel, és briliánsnak tűnő tervet dolgoztak ki: Ben – elváltoztatott külsővel − az emberrablóknak eljátssza Spencert, Spenceréknek pedig az emberrablót. Az emberrablóknak megígéri, hogy átadja nekik az 50 ezer dollárt, ál-emberrablóként viszont 150 ezret kér majd Spencertől, amiből persze megtart magának 100 ezret. Az igazi emberrablók átadják neki az elkábított lányt, akit aztán ő ad át Spencernek, és a nap végén mindenki elégedetten térhet nyugovóra. Ben azonban nem számol azzal, hogy a terv kivitelezése közben egyre paranoiásabbá válik és a Joanne-ba vetett bizalma is meginog, valamint azzal sem, hogy Mrs. Spencer – a férje tudta nélkül − végül mégis szól a rendőrségnek...
„Nem gondolod, hogy értesítenünk kellene a rendőrséget, Joanne?”
„Dehogy értesítjük őket, Ben! Soha többé nem lesz lehetőséged annyi pénz keresni, mint most. Végre megmutathatod, hogy igazságtalanul tartanak középszerű színésznek!”
„Csak adj egy álszakállt és egy parókát, drágám, és máris lekörözöm Laurence Oliviert!”
„Mi lesz a lányunkkal, Helene?”
„Ha szólunk a zsaruknak, talán egy darabban visszakapjuk.”
Corey Allen clevelandi születésű színész 1955-ben a James Dean legendás alakítását felvonultató Haragban a világgal egyik fontos mellékszerepével került „tűzközelbe”, ám amint ráeszmélt, hogy a nagyszerű kezdés után senki sem akar belőle Deanhez hasonló sztárt faragni, fokozatosan a filmrendezés felé fordult az érdeklődése. Sharon Tate (Az ördög szeme) meggyilkolásának leendő elrendelője, a popénekesi karrierről álmodozó Charles Manson, 1967. március 21-én szabadult a sittről (ahol különféle piti bűncselekmények miatt ült), és első dolga volt hippi kommunát alakítani, valamint felkeresni egy bizonyos Gary Stromberget, akit Manson jó szórakoztatóipari kapcsolatokkal rendelkező és fűbirtoklásért elítélt cellatársa, Phil Kaufman ajánlott az önjelölt guru figyelmébe. Kaufman nevének hallatán a Universal Filmstúdió zenei részlegén dolgozó Stromberg hajlandó volt fogadni Mansont. Stromberg meghívta az ekkor még csak néhány követőt ugráltató furcsa szerzetet az Universal Los Angeles-i telephelyére, ahol közös irodája volt üzlettársával, a rendezői karrierje elején tartó Corey Allennel.
Corey Allen, aki majdnem filmsztárt csinált Charles Mansonból
Allen és Manson pont egyidősek (33 évesek) voltak, és már az első beszélgetésük során rokonszenvesnek találták egymást. Allen közölte Mansonnal, hogy a Universal szívesen forgatna egy modern Jézus-filmet, amelyben a Megváltó fekete rabszolgaként térne vissza az emberek közé a 19. századi Texasban. Manson kijelentette, hogy felesleges fekete színészben és történetben gondolkodni, ő sokkal megfelelőbb személyt tud Krisztus szerepére: miután ezt elmondta, ráparancsolt két, a helyszínen tartózkodó „háremhölgyére”, hogy mossák meg a lábát egy lavór vízben, amit azok rögvest meg is tettek, aztán szinte transzba esve összecsókolták a hosszú hajú és szakállas gurujuk lábujjait. Eközben Manson önelégült mosollyal az arcán meredt Allenékre, akik szavak nélkül is értették a célzást: a fickó saját magát szánja Jézusnak a tervezett filmbe. Allennek volt egy kis színiiskolája, és olyannyira nagy hatást gyakorolt rá a delejes tekintetű börtöntöltelék, hogy elszállásolta az épületben a követőivel együtt. Allen barátnője azonban nem lelkesedett Mansonért, és ultimátumot adott a direktornak: ha nem dobja ki mihamarabb a koszos hippiket, összecsomagol és elhagyja. Allen kitette Mansonék szűrét, viszont még hat további alkalommal találkozott a guruval „munkamegbeszélés” címszó alatt, hogy a Jézus-filmről diskuráljanak. A művet végül nem Allenék készítették el, hanem Fekete Jézus címmel egy olasz rendező, Valerio Zurlini, egy afroamerikai színésszel, Woody Strode-dal (Rutledge őrmester) a főszerepben. Allen úgy hitte, Manson nélküle is sokra viszi majd: nem így történt; az ismerőse nem a zenei tehetsége okán, hanem gyilkos szektavezérként került a lapok címoldalára. Allen viszont végül keresett televíziós direktor lett, és olyan elsőrangú filmeket is rendezett, mint az 1971-es Hiába futsz (See The Man Run).
Robert Culp és Angie Dickinson a Hiába futsz reklámfotóján
Bár divat agyba-főbe dicsérni jelenkorunk a retro produkciókhoz képest méregdrága amerikai tévésorozatait és -filmjeit, engem bizony hidegen hagynak. Rendívül untat a CGI és az is, ha egy krimi abból áll, hogy egyéniségmentes beszélő fejek körbeállnak egy boncasztalt vagy egy laptopot, és orvosi vagy informatikai szakzsargonnal terhelt körmondatokkal elmesélik, mit is művelt a tettes. Ma már nem készülnek olyan, a színészi játék és a feszes tempójú forgatókönyv (amely ezúttal Mann Rubin Edgar Allan Poe-díjas munkája) miatt emlékezetes tévéfilmek, mint a Hiába futsz. A lecsúszott színészből ál-emberrablóvá előlépő Ben Taylort Robert Culp (Kim Basinger és a szerető, akit senki sem talál) játszhatta el, aki Hugh Hefner egyik legjobb barátja volt, és gyakran pókerezett Hef bácsival a „nyuszilányoktól” hemzsegő Playboy-villában – mellesleg nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy nem csak a blattot verni járt oda.
Angie Dickinson a Police Woman Bors őrmestereként
A férjét Lady Macbeth módra noszogató Joanne Taylort az USA egyik legkedveltebb szőke dívája, Angie Dickinson formálta meg. Dickinsont egy regionális szépségverseny második helyezettjeként fedezték fel Hollywood számára, és bár később olyan legendás mozifilmekben szerepelt, mint a Rio Bravo című John Wayne-western (amelyért Golden Globe-díjat kapott) vagy Brian De Palma hitchcocki (és argentói) ihletésű pszichothrillere, a Gyilkossághoz öltözve, hazájában elsősorban tévésztárként tekintenek rá. Amerika Angie-je 1974 és 1978 között a Police Woman című széria összesen 91 epizódjában alakította a Bors őrmesternek becézett Suzanne Andersont, aki az addigi filmtörténelem legérzékletesebben „megkomponált” rendőrnője volt és máig óriási népszerűségnek örvend. 1999-ben Angie Dickinson a 42. helyen végzett a 20. század 100 legszexibb színésznőjét tartalmazó Playboy-magazinos listán, a TV Guide magazin pedig minden idők 50 legszexibb televíziós sztárja közé választotta – ezúttal a 3. helyet szerezte meg. Dickinson 16 éven át volt a világhírű zeneszerző, Burt Bacharach felesége, élete nagy szerelmének azonban a mai napig Frank Sinatrát tartja. Paul Anka My Way című memoárjában azt írja, hogy Sinatra bevallotta neki: rengeteg nővel volt dolga, de mind közül Angie teljesített a legfenomenálisabban az ágyban. A Hiába futsz mellékszereplői közt is találunk hírességeket: az elrabolt lány tehetős apját a kétszeres Oscar-jelölt Eddie Albert (Római vakáció), feleségét pedig a Golden Globe-díjas June Allyson (Csókos tengerész) játszotta. Aki a Magyarországon is közkedvelt Meghökkentő mesék hangulatát idéző, rendkívül gúnyos végkifejletű retro krimire vágyik, az mindenképp tekintse meg Corey Allen művét.
Angie Dickinson a Big Bad Mama című 1974-es gengszterfilmben
