Jim Slade Chicago egyik legjobb rendőrnyomozója volt, de amikor egy ágyban találta a feleségét annak szeretőjével, nem tudta megőrizni a hidegvérét, és lepuffantotta a fickót. Slade hosszú évek elteltével szabadul a börtönből, és egy álmos dél-karolinai kisvárosban kap munkát, méghozzá régi barátja és rendőrkollégája, az immár nyugdíjas Quartz révén, aki a helyi egyetem biztonsági őrszolgálatának vezetője. Quartzon nemrég kitört a hősködhetnék, amikor betért egy bárba, ahol épp rablás zajlott: a bűnözők végül alaposan összeverték, egyikük pedig akkorát sózott dulakodás közben a puskájával Quartz jobb lábára, hogy az eltörött (ez az esemény a film végén igen nagy jelentőségre tesz szert). Slade csupán éjjeliőr lehet a priusza miatt, de örömmel látja el a feladatát, valamint egy megértő pártfogó tisztre is szert tesz a bájos Linda Thorpe személyében, akinek rendszeresen be kell számolnia arról, hogyan halad a társadalomba való visszailleszkedést illetően.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Jim Slade nem sokáig élvezheti az éjjeliőrök általában izgalommentes mindennapjait: dr. Prichette, az iskolapszichológus egyik nap arról tájékoztatja, hogy valaki betört az irodájába, és ellopott néhány magnószalagot. Prichette arra bátorítja a magánéleti problémákkal küzdő diákokat, hogy mondják fel magnóra mindazt, ami bántja őket, majd miután meghallgatta a felvételeket, tanácsokkal látja el a hozzá fordulókat. A pszichológus azt mondja, hogy az ellopott szalagok egyikét sem volt ideje meghallgatni, ezért aztán sejtelme sincs, mi állhat az ügy hátterében. Slade-ben felébred a zsaruösztön, és hamarosan rájön, hogy a tolvaj Clayborne szenátor arrogáns lánya, Natalie hangfelvételére lehetett kíváncsi, ám mielőtt megtudhatná az érintettől, hogy miért, a lányt meggyilkolják a kollégiumi szobájában. Slade természetesen meg akarja oldani a rejtélyt, ám a városka rendőrfőnökének, Casey seriffnek cseppet sincs ínyére, hogy a sittről szabadult exkolléga a saját szakállára nyomozni kezdett. Casey igen hamar kinevezi első számú gyanúsítottnak az egyetem vallási fanatikus gondnokát, aki felváltva hallgat prédikációkat a rádióján és cseni el a diáklányok alsóneműjét, a börtönviselt zsaru azonban egy percig sem hiszi bűnösnek a zakkant férfit. Miközben Slade egyre inkább megtalálja a közös hangot a szolgálatkész Miss Thorpe-pal, rá kell döbbennie, hogy az egyetemen és a környékén hemzsegnek a lehetséges elkövetők, és az idillien békésnek gondolt kisváros valójában ugyanakkora erkölcsi fertővel „büszkélkedhet”, mint Chicago, Natalie pedig ennek lett az áldozata...
„Hé, Quartz! Nem gondolod, hogy vissza kellene venned a macsóságból és törött lábbal inkább a hátsó ülést választanod?”
„Ne röhögtess, Jim! Begipszelve is elvezetek hazáig!”
„Nem szeretnék feltűnősködni... Az éjjeliőri állás pont nekem való.”
„Helyesen döntött, Jim! Jövő héten megint várom, hogy beszámoljon arról, hogy érzi magát az új munkahelyén.”
„Szerintem a maga magnóra mondott gondolatmenetére volt kíváncsi a tolvaj, Miss Clayborne: a többi érintett mind kétségbe esett a lopás hírének hallatán, maga viszont gyanúsan nyugodt maradt.”
„Tudja mit, sittről jött exrendőr éjjeliőr úr? Kapja be!”
„Mégse kapja be, kedves Mr. Slade... Legyen szíves kinyomozni, ki ölt meg engem!”
A cirkuszi akrobatából lett Oscar-díjas színészlegenda, Burt Lancester (A bőr + A Cassandra-átjáró) első ízben 1955-ben próbálkozott meg a rendezéssel: A kentuckyi vadász címmel és saját főszereplésével készített westernfilmje nem aratott sikert, és ma már leginkább arról nevezetes, hogy ehhez köthető a híres fancsali arcú komikus, Walter Matthau (Furcsa pár + A szomszéd nője mindig zöldebb) első mozifilmes felbukkanása. Lancasternek olyannyira kedvét szegték a korabeli negatív kritikák, hogy csaknem húsz év telt el, mire ismét rászánta magát egy film végigdirigálására. Ezúttal nem mert egyedül nekilátni a munkának, úgyhogy jó barátját, a forgatókönyvíró Roland Kibbee-t (Valdez közeleg) kérte fel társrendezőnek, de menet közben kiderült, hogy nem igazán volt szüksége efféle „mankóra”. Az 1973-ban forgatott és 1974-ben bemutatott Az éjjeliőr (The Midnight Man) forgatókönyvéhez Kibbee David Anthony 1969-es bűnügyi regényét, a The Midnight Lady And The Mourning Man-et (Az éjféli hölgy és a gyászoló férfi) vette alapul, és a szerzővel együtt adaptálta. Miután az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság az 50-es évek elején egykori kommunistaként azonosította, Roland Kebbee számos leninista barátjára terhelő vallomást tett, mert azt hitte, ők jelentették fel: mint kiderült, tévedett, a döntése és ekkoriban már nem létező baloldali elkötelezettsége következtében pedig kegyvesztett lett Hollywoodban... azaz csak lett volna, ha Lancaster nem áll ki mellette és jár ki neki további megbízásokat. Kibbee nagyon sokat köszönhetett a színésznek, és azt remélte, hogy Az éjjeliőrrel mindketten megütik majd a főnyereményt.
Vajon ki végzett a csinos Natalie Clayborne-nal? Talán dr. Prichette (Robert Quarry), az úri modorú lélekturkász?
Esetleg R. W. Ewing (Charles Tyner), a vallási fanatikus pornófogyasztó gondnok?
Netán Waldo Emerson (Lawrence Dobkin), a legszebb diáklányai elcsábításából sportot űző egyetemi tanár?
Vagy Karl Metterman (Peter Dane), akinek az aktképeihez anya és lánya egyaránt szívesen áll modellt?
Arthur King (Bill Lancaster), a mogorva hippi, akit nem rázott meg látványosan a barátnője halála?
Clayborne szenátor (Morgan Woodward), akiről a lánya csúnya dolgokat mondhatott magnószalagra?
Quartz, a nyugdíjas zsaru (Cameron Mitchell), akinek annyira jó a kedve, hogy az már gyanút keltő?
Charlie (William T. Hicks), Cash (Mills Watson) és Leroy (Ed Lauter), a város szélén élő fegyverbolond bunkók?
Talán Linda Thorpe (Susan Clark), a szabadult bűnözők kedvenc és legtakarosabb pártfogó tisztje?
„Egy biztos: akárki is az, előbb-utóbb lebuktatom, erre mérget vehet, seriff!”
Jack Casey seriff (Harris Yulin) mérget semmire sem akar venni, ellenben örülne, ha Jim Slade nem ütné bele az orrát a rendőrség munkájába
Az éjjeliőrt a dél-karolinai Clemsonban, valamint annak egyetemén forgatták, és a film premierje is e városban zajlott 1974. március 14-én. Lancaster olyan alapossággal válogatta össze a partnereit, hogy még a néhány mondatos szerepeket is kitűnő színészek kapták. Mindenki rendkívül hiteles és színvonalas alakítást nyújtott a kamera előtt, páran ráadásul Lancasterével egyenértékűt: ezek közé tartozik a már-már túlságosan rokonszenves (épp ezért gyanús) Quartzot megformáló Cameron Mitchell (A magánkopó és a kéjsóvár díva), az emberséges és romantikára hajlamos pártfogó tisztet, Linda Thorpe-ot játszó Susan Clark (Dobermann a sztárénekesnő férje ellen) és a sötét családi titkot rejtegető Clayborne szenátort alakító Morgan Woodward (Dallas). Érdemes megemlíteni, hogy a filmben fontos mellékszerep jutott Burt Lancaster fiának, Billnek is, aki ezúttal nem más volt, mint az áldozat flegma exbarátja, Arthur King. Az ifjabb Lancaster később inkább forgatókönyvírással foglalkozott színészet helyett, leghíresebb munkája ez utóbbi szempontból a John Carpenter rendezte horrorklasszikus, az 1982-es A dolog szövegkönyve. Bill Lancaster csupán 49 évesen, szívroham következtében hunyt el; felesége a magyar származású komikus, Ernie Kovacs lánya, Kippie volt. Noha csupán néhány, a film elején található jelenet jutott neki, a gyilkosság áldozatává váló Natalie Clayborne-t játszó Catherine Bach is kitett magáért élete első mozifilmes szerepében. Bach Magyarországon elsősorban a Hazárd megye lordjai című kultikus mélydéli tévésorozat pompás lábú Daisy Duke-jaként ismert: e figurájából az USA-ban akkora popkulturális ikon lett, hogy a Daisy Duke által favorizált feszülős és lenyesett szárú női farmernadrágot a köznyelvben ma már csak Daisy Dukesként emlegetik.
Jim Slade (Burt Lancaster) és Natalie Clayborne (Catherine Bach)
Bill Lancaster Arthur King bőrébe bújva közli az apjával, a Jim Slade bőrébe bújt Burt Lancasterrel, hogy a generációk közötti szakadék folyamatosan mélyül
Sajnos, akárcsak Burt Lancaster első rendezése, Az éjjeliőr sem aratott sikert, mivel az Amerikában érdemtelenül nagy becsben tartott kritikusok egyenesen szidalmazták a sztárt, amiért ki mert lépni a neki szánt skatulyából, és nem félisteni héroszként, hanem esendő, ám higgadt emberként játszotta el a címszereplőt. Lancaster Jim Slade-je nemrég szabadult a sittről, és bármikor visszakerülhet oda, ha csupán csúnyán merészel nézni egy kellő befolyással rendelkező egyénre, úgyhogy a gyilkossági ügy felgöngyölítése közben rendkívül visszafogottan és illedelmesen kell viselkednie. Véleményem szerint Lancaster tökéletesen érzékeltette kifinomult játékával ezt a magatartást. Akármit is írtak róla annak idején a mértékadónak kikiáltott lapok, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Az éjjeliőr a 70-es évtized egyik legjobb szövevényes krimije. Az Agatha Christie-történetek (és azok filmes verziói) esetében igen gyakran fedezhető fel ama bosszantó tény, miszerint csakis az épp aktuális mesterdetektívnek – Miss Marple-nek vagy Poirot-nak – van birtokában annyi információ, hogy megoldja az ügyet, és mivel a lapjait csak a mű végén fedi fel, a néző legfeljebb tippelhet a tettes kilétét illetően, ám biztosan nem tudhatja, ki volt az elkövető (ezt az idegesítő írói szokást parodizálta ki zseniálisan a Meghívás egy gyilkos vacsorára című 1976-os krimivígjáték). Az éjjeliőr azonban nem „titokzatoskodik”: ha kellően szemfüles, a néző maga is Jim Slade-del együtt jöhet rá, ki is valójában a gyilkos – már ha feszülten figyel arra, melyik szereplő mit mond és mikor. Burt Lancaster második és egyben utolsó rendezése azon kevés Retrokult-kedvenc közé tartozik, amelyhez magyar szinkron is készült hajdanán: a legendás színésznek Sinkovits Imre kölcsönözte a hangját.
Burt Lancaster és Susan Clark a Valdez közeleg című westernfilmben zökkenőmentesen dolgozott együtt, Az éjjeliőr forgatása alatt viszont csak a figuráik jöttek ki jól egymással; ők maguk már nem. Lancaster rengeteget ivott a film készítése közben, és ha valami felbosszantotta, rendszerint úgy vezette le a feszültséget, hogy Clarkot tette meg bűnbaknak, akit aztán elmondott mindennek
Ráadás:
Catherine Bach a maga pőre valóságában
