Alice Shaw, amikor még fiatal volt és bohó, egy kaliforniai sátánista szekta tagjaként lepaktált az emberi alakot öltött ördöggel, és lánygyermeket szült neki, akit az egyezségük alapján 21 éves korában át kell adnia apjának, hogy az földi helytartójává tehesse. Az időközben felnőtté vált Diane Shawnak fogalma sincs arról, ki a sohasem látott papája, ugyanis Alice a lánya születése után rögvest hívő katolikus lett, és többé hallani sem akart az okkult orgiákon mulatozó barátairól és a pokol termékeny uráról. Nem sokkal a bentlakásos iskolákban nevelkedett Diane 21. születésnapja után Alice-nél megjelenik a sátán a verőembereivel és követeli a szerződés betartását, ám az asszony megmakacsolja magát, sőt le is durrantaná gyermeke nemzőjét a retiküljében hordott pisztolyával – már ha Mr. Lucifert ilyen könnyedén el lehetne intézni. A sátán varázserejének köszönhetően a rá szegezett fegyver visszafelé sül el, Diane pedig szomorúan hazautazik Baltimore-ból Pacific Grove-ba, hogy részt vegyen öngyilkosnak kikiáltott mamája végső nyugalomra helyezésén.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A temetésen Diane megismerkedik Lilith Malone-nal, Alice egykori legjobb barátnőjével, aki nem véletlenül viseli Ádám ősatyánk démoni első feleségének nevét: ő ugyanis a már említett sátánista kompánia főnökasszonya, csak hát szegény Diane még ezt sem tudja, úgyhogy szívesen megszáll nála arra az időre, amíg munkát és saját lakást talál magának. Diane-nek mellesleg egyre sokasodnak a paranormálisnak tűnő tapasztalatai: egyik nap arra lesz figyelmes, hogy pusztán a gondolata erejével képes azt szuggerálni egy kisgyereknek, hogy lépjen az úttesten száguldó autók elé (Diane az utolsó pillanatban „visszavedlik” jóvá, és megmenti a kölyköt), majd néhány órával később egy addig kezes ló teljesen megvadul hősnőnk látványától. Shaw kisasszonyt az is nyugtalanítja, hogy lépten-nyomon (pl. Lilithnél) abba a különös szimbólumba botlik, amely az anyjától kapott gyűrűjén is ott díszeleg, vendéglátója egyre tolakodóbb magatartása pedig arra készteti, hogy átköltözzön az Alice gyóntatója, MacHugh atya által ajánlott Susan Sanfordhoz, akivel Diane igen hamar összebarátkozik. Miután Susan egy tragikus baleset következtében elhalálozik, Diane járni kezd Susan expasijával, a sármos Steve Stone-nal, és azt reméli, hogy végre megszabadult Lilithtől, aki eddigre már többször is azzal a „marhasággal” traktálta, hogy Diane a sátán lánya, akinek mihamarabb át kell vennie a szekta vezetését. Az előbb említett remény sajnos hiúnak bizonyul...
„Lehet, hogy aláírtam a véremmel valamiféle papirost, de nyugodtan megmondhatjátok a sátánnak, hogy kitörölheti vele: nem adom a lányomat!”
„Nagy hibát követ el, Miss Shaw; mondhatni végzeteset.”
„Alig ismertem anyámat, a papát meg egyáltalán nem... Milyenek voltak, Lilith néni?”
„Anyád túlságosan önfejűen viselkedett, apád viszont pokolian jó fej.”
„Drága Diane, hadd mutassam be neked a Poole nővéreket. Rengeteg időt fogsz velük tölteni.”
„Nahát! Hadd találjam ki: ikrek???”
Roman Polanski 1968-as mesterműve, a Rosemary gyermeke a 70-es évek első felében megannyi utánzat elkészítésére sarkallta Hollywood napszámosait. Az ABC tévécsatorna számára forgatott és első alkalommal 1973. január 9-én sugárzott Az ördög lánya (The Devil’s Daughter) meg sem próbál olyan nyomasztó lenni, mint az ihletője, az alkotói inkább a könnyed szórakoztatásra helyezték a hangsúlyt. A sátánt (aki nem más, mint naiv Diane-ünk egyik ismerőse) ezúttal sántán prezentálják nekünk: mankóval csoszog őkelme, és esze ágában sincs meggyógyítani magát − vagy nem is képes rá, elvégre nem ő a Mindenható. A film egyik kulcsfontosságú jelenetében Diane részt vesz Lilith szektájának partiján, ahol a hatalmas szemöldökű antropológus, Alikhine úr a világ legröhejesebb indiántáncát tanítja meg hősnőnknek: a nagyjából „egyet lépek balra, aztán egyet jobbra” jellegű, orgonaszóval kísért mozgásterápiától – természetesen alig leplezett ördögi rituáléról van szó – Diane olyannyira transzba esik, hogy másfél perc elteltével úgy headbangel, mintha épp Mercyful Fate koncerten őrjöngene... aztán riadtan abbahagyja, ugyanis semmi kedve átszellemülve, a sátán lányaként világuralomra törni.
„A fene egye meg ezt a gyűrűt: mióta hordom, egyre csökken bennem a jóindulat.”
„Ne bánkódj miatta, Diane! Apád amúgy sem második Teréz anyának szánt téged...”
„Mi baja a pacinak? Olyan csúnyán néz rád, Diane...”
„Távozz tőlem, sátán lánya, vagy felrúglak!”
„Úgy örülünk, hogy eljöttél, Diane! Alikhine úr csak azért ruccant át Mexikóból, hogy megtanítsa neked...”
„... hogyan kell zúzni a sátán metáljára.”
„Légy a királynőnk, tedd boldoggá öreg napjainkat!”
E cseppet sem rémisztő, ám kétségtelenül hangulatos rémmesét Colin Higgins (Óvakodj a törpétől!) írta, a rendezés feladatát pedig Jeannot Szwarcra (Cápa 2.) bízták a döntéshozók. Az efféle habkönnyű horroropuszok rendre a főgonoszt alakító színész(nő)nek kínálnak lehetőséget a brillírozásra, és ez most sincs másként: mivel a fájós patájú sátán alig van jelen, a Lilithet játszó Shelley Winterst (Bombanőkre vadászó óriáspolip) lehet leggyakrabban utálni, aki Lucifer papnőjeként leginkább egy mézesmázos modorú, de valójában velejéig rosszindulatú, kivénhedt és kikerekedett operettprimadonnára hasonlít. Lilith/Winters a legemlékezetesebb jelenetében meglátogatja Diane-t, aki immár a kristályból készült lószobrocskákat gyűjtő Susannél lakik: e tárgyakat az ördög papnője olyan őszinte megvetéssel mustrálgatja, amely egyértelművé teszi, hogy Susan nem fogja megérni a film végét. Winters asszonyon kívül olyanoknak örvendhetünk, mint a néma sátánista lakájt alakító Jonathan Frid, aki a Sötét árnyak (Dark Shadows) című, 1966 és 1971 között forgatott kultsorozat 594 epizódjában vámpírkodott; a Steve Stone-ként női szíveket tipró Robert Foxworth (Jövendölés) vagy a Diane Shawt megformáló Belinda Montgomery, akire az idősebb magyar sorozatrajongók a nálunk is vetített Atlantiszi ember című szériából emlékezhetnek, amelyben Patrick Duffy (azaz Bobby Ewing a Dallasból) kétéltű fickót, Montgomery pedig kíváncsi tudóst alakított. Az ördög lánya további szereplői: Joseph Cotten (Az élve eltemetett feleség), a Diane örökösödési ügyét intéző ügyvéd, akit valamiért bírónak szólítanak; az ötvenes éveit taposóvá sminkelt Diane Ladd (A bombanő, aki 24 évesen született), azaz Alice Shaw; Barbara Sammeth (Gyilkosság Texasban) Susan Sanfordként; Abe Vigoda (Keresztapa) antropológusként, valamint az Oscar-díjra jelölt Martha Scott, aki a Ben-Hurban és a Tízparancsolatban Charlton Heston édesanyja volt, ezúttal viszont Robert Foxworthé. Érdemes megemlíteni, hogy pár mondatot „elsütő” mellékszereplőként két jazzénekes is felbukkan a filmben. A nőies nevű Rozelle Gayle (aki valójában nagydarab, szakállas és vészjósló pillantású férfi) a sátán nőies nevű izomemberét, Fedorát kelti életre, Thelma Carpenter pedig a már fiatalon is nagymama külsejű Lucille Bensonnal (A nyerő páros) alkot meghökkentő, fekete-fehér testvérpárt. Aki nem fél arcába kacagni a magát épp csak vonszoló sátánnak, annak kellemes kikapcsolódást jelent majd Az ördög lánya.
„Nos, Diane, az anyja nem hagyott Önre egy centet sem, az apja viszont 15 ezer dollárral szeretne hozzájárulni a pályakezdéséhez.”
„Ma este még Susannel randizom, aztán ki tudja, mit hoz az élet...”
„Remélem, csupa jót, Steve...”
„Például azt, hogy együtt száguldva tapasztaljuk meg azt a bizonyos 70-es évek életérzést.”
„Rokonszenves nekem ez a Diane, kisfiam... Mikor esküsztök?”
„Majd miután apai áldásomat adtam a frigyre, hölgyem.”
Ráadás:
„Mi aztán ne finomkodjunk úgy, mint Az ördög lánya szereplői...”
„Aki nem fél a kitárulkozástól, az Fionát, a sátán kéjsóvár papnőjét keresse a Retrokulton!”
A Black Sabbath Az ördög lányához illő dala (Ozzyé helyett a hangszálakrobata Tony Martin énekével)
