1905-öt írunk, és a franciaországi Loiret régiójában járunk... Miközben a vérszegénységben szenvedő helyi arisztokrata hölgyek egy mészárszéket keresnek fel, hogy a bajukra állítólag gyógyírt jelentő ökörvért kortyoljanak, néhány kilométerrel távolabb Marc, az ékszertolvaj hiába próbálja jobb belátásra bírni rablótársait egy düledező pajtában. Míg kollégái afféle vidéki tahók, Marc legatyásodott úriember, aki az összelopott aranyukat nem rögvest felélni szeretné, hanem a londoni tőzsdén fialtatni, ám a bűntársai nem rajonganak az ötletéért, miszerint a teljes zsákmányt magával vinné e célból. Szó szót követ, majd Marc túszul ejti a bandavezér csinos barátnőjét, és naná, hogy a teljes zsákmányt magával viszi.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Marc nem sokáig örülhet a túszának, mivel az a figyelmetlenségét kihasználva alaposan tökön rúgja, majd visszaszalad a társaihoz. Marc ezután csak abban reménykedhet, hogy sikerül valamiféle rejtekhelyet találnia, mielőtt az üldözői utolérik. Hamarosan úgy véli, hogy rámosolygott a szerencse: egy vizesárokkal körülvett várkastély akad az útjába, ahol (még nagyobb szerencse?) csupán két látszólag megszeppent gyönyörű hölgy tartózkodik: Elizabeth, az épületet birtokló márkinő társalkodónője és Eva, a márkinő komornája. Eváék azt állítják, hogy a márkinő és kísérete csak hetek múlva érkezik, ők pedig addig egymás kényeztetésével töltik az időt. Marc nem az a legény, aki kihagyna egy ekkora lehetőséget, úgyhogy nemsokára felveteti magát a kényeztetendők listájára. Az arrogáns ifjú mestertolvaj nem sejti, hogy haragosai órákon belül a nyomára bukkannak, és azt sem, hogy a márkinő az ígértnél jóval korábban érkezik, méghozzá igencsak szomjasan: alkalmazottaival egyetemben ugyanis a vérszegény csajok szektájának oszlopos tagja, és – akárcsak Eváék – egyre inkább az ökrökénél sokkal táplálóbb embervérre szomjazik...
„Fincsi az ökörvér, de azért az emberi sokkal táplálóbb.”
„Csak nem képzeled, hogy lelécelhetsz az aranyunkkal, Marc?” A bandavezért játszó Cyril Val (középen) Claude Mulot (Francia szexszimbólum San Franciscóban) angol nyelvterületen Pussy Talk címmel forgalmazott pornófilmjében is látható, amely nem másról szól, mint egy beszélő punciról
„De, pontosan azt képzelem...” Marcot, a nagyképű úri rablót a Helmut Berger módra tehetséges, véleményem szerint Benkő Péter és Malcolm McDowell tökéletes keverékének mondható Jean-Marie Lemaire játszotta, akiből akár nagy sztárt is faraghattak volna a „fejesek”... de nem tették
„Szép kis várkastély... Nézzük, kik laknak benne!”
„Ne bántson minket, ékszertolvaj úr!” Balra az Evát alakító Brigitte Lahaie, a francia pornógyártás nagyasszonya, jobbra pedig az Elizabethet megformáló Franca Maï, aki később sikeres regényíró lett
„Ne féljenek tőlem, kisasszonyok, inkább mutassák meg, mit tudnak...”
„Az önuralom szobrát lehet megmintázni arról, aki férfi létére nem kapkod a sliccéhez az Önök produkciója láttán... vagy pusztán melegebb az illető a trópusi éghajlatnál.”
Jean Rollin (1938. november 3. – 2010. december 15.) egyértelműen az a direktor a francia filmgyártás történetében, akinek leghatásosabban sikerült ötvöznie a magas művészetet a sexpolitation-be hajló horrorral. A különleges látásmóddal és kiváló vizuális érzékkel rendelkező Rollin stílusára olyanok munkássága gyakorolt befolyást, mint René Magritte, Joseph Sheridan Le Fanu és Luis Buñuel. Az álomszerű és felettébb erotikus vámpírtörténeteket favorizáló alkotó filmjeinek többségét szürrealista ötletek, álomszerű események és költői hangnemben előadott szövegmondás jellemzik. 1979-ben látott napvilágot egyik leghíresebb műve, a szürrealizmust szimbolizmusra cserélő és a mester korábbi opuszaihoz képest meghökkentően közönségbarát, azaz könnyedén befogadható Megszállottság (Fascination), amelynek jelentőségét csak növelte, hogy ebben volt látható először nem pornókategóriás főszerepben minden idők legnépszerűbb francia felnőttfilmes színésznője, Brigitte Lahaie.
„Gyere, rosszfiú, kedvet kaptam hozzád!”
Rollin művész-horrorfilmjei ma már kultikus tiszteletnek örvendenek és az egyetemes francia kulturális örökség szerves részét képezik, a maguk idejében viszont a direktor nem tudott velük számottevő anyagi sikert elérni, ezért a következő módszert választotta: Robert Xavier és Michel Gentil álnéven szépen jövedelmező pornókat rendezett, amelyek bevételéből aztán mindig képes volt társfinanszírozni a soron következő misztikus rémmeséjét. Rollin felettébb szégyellős embernek számított, ezért aztán a pornói esetében csupán a dialógusokat felügyelte személyesen, a szexjeleneteket viszont nem: ezek felvétele előtt részletesen elmagyarázta az operatőrnek és a világosítónak, mit is csináljanak, majd távozott, és csak akkor tért vissza, amikor már senki sem nyalt-falt vagy dugott senkit. Rollin különc viselkedése felkeltette ünnepelt pornószínésznője, Brigitte Lahaie figyelmét, aki lassacskán összebarátkozott a szemérmes rendezővel. Nem túlzás azt állítani, hogy a magát cipőbolti eladóból felküzdő Brigitte Lahaie ugyanakkora sztár volt Franciaországban, mint mondjuk Brigitte Bardot − 1977-ben és 1978-ban egy-egy pornófilmjére jóval több honfitársa váltott mozijegyet, mint a Csillagok háborújára −, ám a keresztnév-rokonával ellentétben egyetlen híres direktor sem akarta felkérni komolyabb szerepre (bár a hírneve miatt nyúlfarknyi jelenésekhez igényt tartottak a szolgálataira az Egy gazember halála című Alain Delon- és az I, mint Ikarusz című Yves Montand-krimi kapcsán). Rollin azonban nem csupán az igézően szép kebelcsodát látta Lahaie-ban, hanem a tehetséges, erős karizmájú színésznőt is. Először kisebb szerepet adott neki A halál szőlője (Les raisins de la mort) című 1978-as zombifilmjében, majd miután Brigitte minden nézőt lenyűgözött az alakításával, a Megszállottságot már külön neki írta.
„Szia, Marc! Örülsz, hogy beugrottunk?”
„A fene egye meg! Utolértek a bűntársaim! Máris lepuffantom őket...”
„Inkább tárgyaljunk, ahogy civilizált emberekhez illik. Lefekszem a bandavezérrel, ha megkíméli a vendégünk életét!”
„Kisasszony, ez a legjobb ajánlat, amelyet mostanában kaptam!”
„Most aztán tényleg megkapja a magáét, rabló úr...”
„Látja, nem vicceltem!”
A Megszállottságot egyrészt Jean Lorrain francia költő Egy pohár vér (Un verre de sang) című novellája ihlette, amelyben a 19. és 20. század fordulóján élő arisztokraták bikavért vedelnek, hogy kigyógyuljanak a vérszegénységből, másrészt afféle mozgóképes tisztelgés Rollin kedvenc francia erotikus magazinja előtt, amely ugyancsak Megszállottság címmel jelent meg a 70-es években. Noha a direktor elsősorban vámpírfilmjeiről közismert, a Megszállottság „csupán” megszállott vérivókat vonultat fel, akik sem koporsóban nem alszanak, sem denevérként nem röpködnek éjnek idején. A forgatás nem zajlott zökkenőmentesen, ugyanis Rollin igen sokat veszekedett az egyik társproducerével, Christine Renaud-val, aki faék egyszerűségű szexfilmet akart látni, míg a rendező olyan pikáns horrortörténetben gondolkodott, amely mellesleg kellően erotikus. Rollin másik társproducerével, Joe de Palmerrel Brigitte Lahaie-nak gyűlt meg a baja: a színésznő az egyik külső jelenet forgatási szünetében beült De Palmer autójába melegedni (tél elején folyt a munka), mire a producer is mellé telepedett, és félreérthetetlen tapizással a tudtára adta, hogy hentereghetnékje támadt. Lahaie dühösen kiszállt az autóból, De Palmer pedig a forgatás hátralévő részét azzal töltötte, hogy folyamatosan szidalmazta őt. Az utószinkron készítése közben a Megszállottság néhány „rendes” színészi múlttal rendelkező szereplője azt javasolta, hogy Lahaie válasszon magának ez alkalomból új művésznevet, ők ugyanis nem kívánnak együtt mutatkozni a stáblistán egy pornósztárral (a filmben való együtt mutatkozás valamiért nem zavarta őket). Rollin végig a múzsája pártját fogta, és elküldte a búsba az elégedetlenkedőket. Brigitte Lahaie Én, a botrányhős (Moi, la scandaleuse) című 1987-es memoárjában fantasztikus és lenyűgöző filmnek nevezi a Megszállottságot, én pedig osztom a véleményét. Aki kíváncsi arra, milyen a legigényesebb kosztümös francia erotikus horrorfilm, annak Jean Rollin klasszikusát kell keresnie.
„Készülj, kisanyám! Eljött érted a kaszás...”
„Úgy tűnik, egyenlőtlen küzdelemre számíthatok.” A banditalány Myriam Watteaut a kíváncsiak még olyan alapművekben láthatják, mint a Svéd perverziók (Perversités suédoises)
„Jaj, lányok, egyre erőszakosabban viselkedtek. Pia nélkül már nem is tudlak elviselni titeket.”
„Nos, drága Marc, most jön a fekete... azaz a vörös leves...”
Ráadás:
Pornókarrierje után Brigitte Lahaie rádiós műsorvezető és szexuális tanácsadó lett, betelefonálós produkciója, a Radio Monte Carlo által 2001 és 2016 között sugárzott Lahaie, a szerelem és te (Lahaie, l'amour et vous) pedig nem csupán laikus hallgatók millióinak a tetszését nyerte el, de sok szexológusét is. 2018-ban a színésznő aláírta azt a nyilatkozatot, amelyben 100 közismert francia nő – Lahaie-n kívül például Catherine Deneuve és Catherine Millet − tiltakozott a Weinstein-ügy nyomában tombolásba kezdő Me Too mozgalom túlkapásai ellen, mondván, úgy érzik, a Me Too révén „új puritanizmus van születőben, amely feltüzeli a szexuális szabadság ellenségeit, valamint a vallási fanatizmus és a legrosszabb fajta reakcionizmus híveit”. A nyilatkozat közzétételének napján Lahaie azzal korbácsolta fel az indulatokat, hogy élő tévéadásban kijelentette: nagyon sok nő legtitkosabb szexuális fantáziája a nemi erőszak (amelyet nem egy csúnya hajléktalan, hanem egy vonzó külsejű álomférfi követ el rajtuk), továbbá – tanácsadói tapasztalataira alapozva – hozzátette, hogy az sem lehetetlen, hogy egy nő nemi erőszak elszenvedése közben orgazmust éljen át. A színésznőtől ezután számos sajtóorgánum és nőjogi szervezet nyilvános bocsánatkérést követelt, Lahaie pedig azt üzente nekik, hogy egyrészt elítéli a nemi erőszak minden formáját, másrészt a szavait kiragadták a kontextusukból, és nincs miért bocsánatot kérnie.
Az éppen barna hajú Brigitte Lahaie Kawasakit reklámoz
