A 70-es évtized közepén járunk... Los Angeles szélén áll a Swing-a-Ling bár, ahol a nem épp illusztris vendégsereg olyan kétes értékű produkciókat „élvezhet” két pohár tömény felhörpintése között, mint egy vérlázítóan tehetségtelen transzvesztita éneklése vagy a nem kevésbé kontár stand-up komikus zsibbasztóan bárgyú szexviccei, akit a kevésbé toleránsak igen hamar megdobálnak a söröskorsóikkal. A Kenny Rogers hasonmásának beillő gátlásos Tom Brady azonban nem a műsorért jár ide, hanem a lengén öltözött pincérnők miatt, akiket egyrészt romlott erkölcsű lotyóknak tart, másrészt alig várja, hogy az említett hölgyek egy jó szót szóljanak hozzá. Ez utóbbi sajnos egyre ritkábban történik meg, Boo-Boo, az érettebb korosztályt képviselő, de még mindig bombázó felszolgáló pedig sorozatgyilkost szabadít a városra, amikor gúnyosan „lekisfiúzza” Tomot.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Miután Boo-Boo a munkaideje leteltével elhagyja a bárt, Tom hazáig követi, majd egy kimerítő dulakodást követően késsel végez vele. Tom, akiről ekkor már tudjuk, hogy totálisan elmebeteg, ezután ráérősen fotózgatni kezdi Boo-Boo holttestét, ám hirtelen betoppannak az áldozat bárbéli kolléganői: Jenny, Susie és Marie. Tom először megpróbálja megölni a lebuktatóit, ám végül menekülnie kell. Bár a pincérnők részletes személyleírást adnak a tettesről Andrews felügyelőnek és White hadnagynak, erről hamarosan kiderül, hogy mit sem ér, ugyanis Tom megválik hosszú szőke loboncától és szakállától, majd barnára festett rövid hajjal gond nélkül beáll mosogatónak a Swing-a-Lingbe, ahol pár rendetlenkedő vendég ártalmatlanítása után kidobóként is nélkülözhetetlenné teszi magát. Susie és Marie nem lágyítja meg Tom szívét, így velük végezni kényszerül, az orvostanhallgató vőlegényéhez hűséges Jenny viszont szinte szentté nemesedik a szemében. White hadnagy közben azon fáradozik, hogy még azelőtt rájöjjön a gyilkos kilétére, mielőtt az negyedszer is lecsapna.
„Szóval Virgin Maryt szeretnél inni, kisfiú? Lefogadom, hogy még szűz vagy.”
„Kikérem magamnak a feltételezést! Nem látja, hogy Kenny Rogers-hasonmás vagyok, azaz a maszkulin tapasztaltság szimbóluma?”
„Amiért ilyen csúnyán megalázott, addig fotózom magát...”
„... amíg hullafáradttá nem válik.”
„Olyan tipikus nőgyűlölő gyilkossal van dolgunk, aki egyrészt valószínűleg súlyos anyakomplexustól szenved, másrészt impotens, és ezért a hölgyeket hibáztatja, pedig saját magát kellene, mivel valójában homoszexuális, és e hajlama elfojtásából ered a dühe.”
„Köszönöm szépen a diagnózist, Andrews felügyelő, de sajnos mindenben téved! Most szépen megváltoztatom a külsőmet, utána meg bottal üthetik a nyomomat.”
„Hány cigit kell még elszívnom, mire végre horogra akad ez a szarházi gyilkos? Lehet, hogy szívás helyett inkább nyomoznom kellene.”
A chicagói Charles B. Griffith (1930. szeptember 23. – 2007. szeptember 28.) már életében legendássá vált forgatókönyvírói minőségben: komoly mondanivalójú történetet atomrészegen sem tudott papírra vetni, ellenben olyan vérbeli zsánerfilmek fűződnek a nevéhez, mint a Rémségek kicsiny boltja (Little Shop Of Horrors, 1960) vagy a Halálos futam 2000 (Death Race 2000, 1975): az előbbi a feltörekvő Jack Nicholson (Kínai negyed + Meztelen hippik és mámorító dallamok), az utóbbi pedig a szintén pályája elején tartó Sylvester Stallone (Fantom az éjszakában) számára kínált testhezálló szerepet. Griffith-t a 2000-es évek elején Quentin Tarantino többször is úgy emlegette, mint a három kedvenc forgatókönyvírója egyikét, és a redneck exploitation filmek ősapjának nevezte, valamint azzal tisztelgett előtte, hogy a stáblistán neki (és további zsánerfilmes nagyságoknak) ajánlotta 2007-es alkotását, a Halálbiztost. A vitriolos humoráról és féktelen cinizmusáról ismert Griffith a rendezéssel is megpróbálkozott néhány alkalommal, ám direktorként távolról sem lett olyan sikeres, mint betűvetőként.
„Jenny rendes lánynak tűnik...”
„Csak a vőlegényével szexel, nem dugatja meg magát mindenféle jöttmenttel...”
„Az sem utolsó szempont, hogy bitang jó melle van. Neki megkegyelmezek!”
„Képzeld, mától én is itt dolgozom, Jenny! Ugye örülsz?”
„Mindjárt ugrándozni kezdek a boldogságtól, Tom!”
Gus Trikonis (A kebelcsoda és a klónozás csodája) + Elvis és a szépségkirálynő + Antropológus amazon a „törpék” ellen) rendezésében 1975 júliusában mutatták be az amerikai autósmozik Charles B. Griffith legújabb szennytörténetét, a Léha pincérnőket (The Swinging Barmaids), amelyben egy Norman Bates jellemű anyakomplexusos és látens homoszexuális gyilkos tizedeli Los Angeles lebujnegyedének legcsinosabb felszolgálóit. Az efféle könnyed borzongást ígérő művek kulcsfigurája mindig a tettes, akit kellőképp nyugtalanító viselkedésű és rátermett színésznek kell játszania, különben borítékolható a bukás. A Léha pincérnők Tom Bradyjének bőrébe a korábban és később is főleg tévésorozatok epizodistájaként felbukkanó Bruce Watson (Dolcsiváros: Bűnös élvezetek Missouriban) bújhatott, akinek ez volt élete egyetlen mozgóképes főszerepe. Watson semmivel sem teljesített rosszabbul az olyan nagy elődöknél, mint Anthony Perkins (Bombanők gyilkosa Budapesten + A ruha, amely minden nőből gyilkost csinál), ám mivel nem egy Psycho jellegű filmtörténeti mérföldkőben adta tehetsége legjavát, hanem egy B-kategóriás „cicimutogató” thrillerben, végül egyetlen A-listás producer sem kereste meg sztársággal kecsegtető ajánlatokkal.
„Csak nem az új mosogatófiúnk karatézik ott? Kidobónak hiszi magát?”
„Nem szeretem, amikor az újoncok nem tudják a helyüket: nem szexi.”
„Így jár, aki lenézi a mosogatókat, kedves Marie...”
„A fene egye meg... Marie hulláját gyönyörűen elhelyeztem a nyugágyon, de sajnos a bár tulaját is kinyírtam... Kinek fogok így dolgozni holnap?”
„Ez a gyilkos egyre szemtelenebb... De az én eszemen nem jár túl! Hadd törjem még a fejemet egy kicsit, immár cigi nélkül.”
Jennyt, az egyetlen életben maradó pincérnőt a rokonszenves Laura Hippe (Maradj éhen!) formálta meg, aki ebben a filmben debütált: Hippe-nek (ejtsd: Hippinek) nem sok öröme telhetett a földi létben, ugyanis 1986-ban, 36 éves korában öngyilkosságot követett el. Tom első áldozatát, Boo-Boot az impozáns kebelmérettel megáldott Dyanne Thorne alakította, aki ugyanebben az évben forgatta az Ilsa, az SS nőstény farkasa című hírhedt kanadai botrányfilmet, amelynek címszereplő náci dominájaként egyforma kegyetlenséggel bánt férfi és női foglyaival. Thorne Léha pincérnőkbéli haláljelenete különösen intenzívre sikeredett: Boo-Boo az utolsó leheletéig küzd a filmben, és valószínűleg sem Thorne, sem Watson nem úszta meg a realista közelharcot zúzódások nélkül. A gyilkost lenéző Marie-t Renie Radich (Logan futása) játszotta, a pincérnők réméről masszívan homofób véleményt megfogalmazó Susie-t pedig Katie Saylor (A méhlányok inváziója) – Susie „sziporkája” olyan magvasra sikeredett, hogy garantáltan szívroham kerülgetné tőle az érzékenyítéspárti döntéshozókat, amennyiben egy mai forgatókönyvben fedeznék fel. A helyzet magaslatán csupán a játékidő utolsó pár percében álló zsarukat két hétpróbás zsánerfilmes veterán keltette életre: Andrews felügyelőként John Alderman (Az élve eltemetett feleség + Szexi örökösnők eksztázisa), Harry White hadnagyként pedig a marcona William Smith (Aki simán legyőzte Schwarzeneggert) hozta a tőle elvárható magas színvonalat. A Léha pincérnőket a tudálékos kritikusok sosem fogják az Aranypolgárral egyazon mondatban emlegetni, de ez nem is baj: szórakoztató és kellemesen anti-polkorrekt pszichokrimi a műfaj hőskorából, a „tiszteletlen” 70-es évekből.
„Biztosra veszem, hogy egy rosszindulatú, beteg elméjű, ravasz kis buzi a tettes.”
„Buzi???”
„Igen, buzi... Tudod, Tom, pipiskedő lakberendezők és társaik...”
„Így jár, aki lebuziz engem, drága Susie...”
„Csalódtam a lányában, asszonyom: nem olyan tiszta lelkű, amilyennek hittem. Sajnos el kell tennem láb alól.”
„Lassan a testtel, te szarházi! Végre rájöttem, hol talállak!”
Ráadás:
A Léha pincérnőket élelmes amerikai forgalmazói egyes államokban Eager Beavers (Kívánós puncik) címmel reklámozták, méghozzá olyan hölgyek fotójával, akik közül egyet sem fedezhetünk fel a filmben
A Léha pincérnőket Irv Goodoff (Jennifer, a kígyók úrnője) fényképezte, aki többek közt a Jefferson Starship egyik híres videoklipjének operatőre volt
