Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Ismerd meg a legjobb régi zsánerfilmeket!

RETROKULT

RETROKULT

Így nem lehet egy hölggyel bánni!

No Way To Treat A Lady (1968)

2023. április 12. - Teakbois

New Yorkban járunk, a hippimozgalommal és mindenféle egyéb érdekes „elhajlással” terhelt 1967-es esztendőben… Egy súlyos anyakomplexussal küzdő sorozatgyilkos abban leli örömét, hogy tisztességben megőszült gyanútlan asszonyokhoz kopogtat be álruhában és „álakcentussal”, majd miután a bizalmukba férkőzött, megfojtja őket, és vörös rúzzsal csókos szájat rajzol a homlokukra. Az ügy felgöngyölítésével a folyton elégedetlenkedő anyjával senyvedő agglegény rendőrfelügyelőt, Morris Brummelt bízzák meg felettesei, aki egy óvatlan pillanatában azt találja nyilatkozni az őt faggató újságíróknak, hogy a legutóbbi gyilkosság elsőrangúan kitervelt mestermunka volt. A tettes hiúságának hízeleg az ellenoldalról érkező elismerés, ezért hívogatni kezdi a munkahelyén Brummelt, hogy a régi és tervezett gyilkosságairól csevegjen vele, kínosan ügyelve arra, nehogy túl sokat áruljon el magáról dicsekvés közben. A mamája által egy rakás szerencsétlenségnek tartott detektív közben belehabarodik a gyilkost pár másodpercre megpillantó csinos szemtanúba, Kate Palmerbe, aki örömmel veti magát a karjaiba. Vajon sikerül kideríteni, hogy ki is ez a mindig más karakter bőrébe bújó gonosztevő, mielőtt a túl sokat tudó Kate élete is veszélybe kerül?

no_way_to_treat_a_lady_1968_1.jpg

1968-ban debütált a mozikba a „hanyatló” Nyugaton a No Way To Treat a Lady (Így nem lehet egy hölggyel bánni!), amely a maga idejében mérsékelt sikert aratott, ma már viszont a legjobb Hitchcock-hatású thrillerek között tartják számon. A film William Goldman azonos című kisregénye alapján készült, amelyet a bostoni fojtogató tevékenységéről érkező híradások ihlettek. Goldman könyve viszont nem egyetlen fojtogatóról szól, hanem kettőről, akik kölcsönösen féltékenykednének egymás „munkáira”. Noha a chicagói születésű író eddigre már túl volt a szép hasznot hozó Célpontban (Paul Newman főszereplésével készült 1966-os bűnügyi film, eredeti címe Harper) és egy Masquerade című habkönnyű kémvígjáték forgatókönyvén, a No Way To Treat A Lady-ből mégsem kanyaríthatott szkriptet: A Paramount Pictures fejesei ugyanis nem találták elég erősnek a művét, ezért a tévésorozatokon edződött John Gayt bízták meg helyette, aki azzal kezdte, hogy kihúzta a történetből az egyik fojtogatót. A film rajongói szerint a No Way To Treat A Lady mozgóképes verziója sokkal jobb lett a kötetként megjelentnél. (Goldman mellesleg nem vált kegyvesztetté Hollywoodban, később olyan filmek forgatókönyveit készíthette el, mint A nagy Waldo Pepper, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, A híd túl messze van, Az elnök emberei, A stepfordi feleségek, vagy a Maraton életre-halálra – ez utóbbi megint csak a saját regényén alapult.)

vlcsnap-2021-03-14-14h20m35s280.pngAkit homlokon csókolt a halál

A direktori székbe Jack Smight ülhetett, aki pont a Goldman által jegyzett Célpontbant rendezte a No Way To Treat A Lady előtt. Smight leghíresebb munkáinak a Célpontban mellett A midwayi csata és az Airport ’75 tekinthető, ám a kevésbé ismert tévés alkotásai között ezeknél a tipikus amerikai popcorn-produkcióknál jóval izgalmasabb filmek akadnak: Neki köszönhető például a Frankenstein 1973-as feldolgozása, ami kitűnő kritikákat kapott, és amelyben az istent játszó doktor nem csúf szörnyeteget teremt, hanem a Végzetes telefonhívás Michael Sarrazinját hozza létre, azaz egy jóképű fickót. Szintén figyelemre érdemes a The Screaming Woman című 1972-es pszichothrillerje, amelyben az Elfújta a szél Olivia De Havillandja egy elmegyógyintézetből szabadult idős nőt alakít, aki hazatérve egy élve eltemetett fiatalasszonyra bukkan a birtokán. Mivel képtelen kiásni, segítségért siet, de a környékbeliek közül senki sem akar hinni neki, elvégre előző nap még diliház lakója volt…

vlcsnap-2021-03-14-14h16m47s063.pngRod Steiger és egy gyilkos megannyi arca: Az erőszakosan mézesmázos pap...

vlcsnap-2021-03-14-14h18m23s209.png... a barátságos német vízvezeték-szerelő... 

vlcsnap-2021-03-14-14h19m43s896.png... az idegesítően nyomuló meleg fodrász...

vlcsnap-2021-03-14-14h21m26s896.png... a kóbor transzvesztita...

vlcsnap-2021-03-14-14h22m45s126.png... és az otthoni tálalásra jelentkező főpincér

A fojtogató parádés „alakváltó” szerepét az egyik legsokoldalúbb amerikai színész kapta. Az Oscar-díjas Rod Steiger (Waterloo) egyforma hitelességgel tudott megformálni előítéletes délvidéki seriffet (Forró éjszakában, 1967), megkeseredett holokauszttúlélőt (A zálogos, 1964), olasz diktátort (Mussolini végnapjai, 1974) és harcra vágyó francia császárt. A No Way To Treat A Lady-ben eredetileg a házsártoskodó mamával megáldott detektív szerepét szánták neki, de Steiger jó érzékkel felismerte, hogy a gyilkos megszemélyesítése kínálja a nagyobb színészi feladatot, így aztán kijelentette, hogy ő márpedig fojtogató szeretne lenni, és ha mégsem lehet az, inkább ne is keressék. Ezt követően a Paramount Pictures Tony Curtist akarta szerződtetni mókás nyomozónak, Jack Smight azonban a Nem félünk a farkastólban nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölt George Segalt akarta, és végül meg is kapta. Segal megbízható és rokonszenves színész volt, aki csuklóból kirázta a visszafogottan sármos, szerethető, de nem különösebben karizmatikus figurákat: ezúttal is ilyenre volt szükség tőle, és persze Morris Brummelként sem okozott csalódást.

vlcsnap-2021-03-14-14h19m07s512.pngGeorge Segal, akinek az életét bűnözők és az anyja teszik pokollá

A bájos Kate Palmer szerepét Lee Remick játszhatta el. A már fiatalon is érett nő benyomását keltő Remick olyanok partnere volt a filmvásznon, mint Frank Sinatra (A detektív, 1968), Paul Newman (Hosszú, forró nyár, 1958), vagy Charles Bronson (Telefon, 1977), a legtöbben mégis az első Ómen-film kapcsán emlékeznek rá, amelyben Gregory Peck sanyarú sorsú feleségét és a sátán szülőanyját alakította. Remick az a fajta színésznő, aki maga volt a megtestesült kellem és könnyed elegancia, amihez ráadásul kulturáltság és természet adta kedvesség társult, tehát pont olyan nőtípust jelenített meg a szerepei többségében, amely a 21. században már a közmondásos fehér hollónál is ritkábbnak mondható.

remick_24.jpgLee Remick, a szemrevaló szemtanú 

A vérbeli nagyvárosi nyomasztáshoz remekül passzoló brooklyni helyszíneken forgatott No Way To Treat A Lady elsősorban azért működik ma is remek szórakozást nyújtó fekete komédiaként, mert több olyan kiváló kulcsjelenetet tartalmaz, amelyet napjainkban egyetlen rendező sem merne leforgatni a bugyuta politikai korrektséget lépten-nyomon számonkérő hollywoodi gondolatrendőrség miatt. A film talán legviccesebb jelenetében egy törpenövésű úriember (Michael Dunn, a mindig zseniális „apróság”) keresi fel Segalt a rendőrségen, hogy óriási lendülettel magára vállalja a fojtogató összes addigi gyilkosságát. Amikor a nyomozó diszkréten felhívja rá a figyelmét, hogy már pusztán a termete miatt sem követhette el a bűncselekményeket, a vallomástételt hobbiként űző kisember felháborodásában aljas diszkriminációt kiált: Mi az, hogy a törpéket kizárják a lehetséges gyilkosok köréből? Talán csak annyit érnek szegények, mint Bástya elvtárs? Szintén remek jelenet az, amelyben a ravasz Lee Remick úgy nyeri el Segal mamájának rokonszenvét (a kedvesével való előzetes egyeztetés után), hogy együtt szapulja vele a fiacskáját, amiért úgymond soha nem vitte semmire. És ne feledkezzünk meg a külvárosi lebuj mélyén rettegő transzvesztitáról, aki attól tart, előbb-utóbb ő is összefut a nagymamákra specializálódott Steigerrel, aki aztán elteszi láb alól − a balsejtelme igaznak bizonyul, Steigerünk női ruhában férkőzik a bizalmába.

vlcsnap-2021-03-14-14h24m55s530.pngA szerelmesek, akiket egy sorozatgyilkos hozott össze (George Segal és Lee Remick)

A film Stanley Myers által komponált aláfestő zenéje a célnak tökéletesen megfelel, de ne várjunk tőle fülbemászó melódiákat. Kivételt egyedül az a remek pszichedelikus hippi-rockdal (A Quiet Place) jelent, amelyet Myers a korszak népszerű bandája, a The American Breed számára írt. A csapat slágerét Lee Remick hallgatja otthonában, miközben vacsorával várja Segalt.

Remek alakítások, egy csipetnyi pszichopátia, egy csepp humor… A No Way To Treat a Lady kellemes szórakozást nyújthat mindazoknak, akik unják a jelenkor egyazon kaptafára készült amerikai filmjeit, és valami régiesen üde furcsaságra vágynak.

Ráadás:

remick_23.jpgLee Remick modellkedik

A bejegyzés trackback címe:

https://retrokult.blog.hu/api/trackback/id/tr2016625708

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Egy Hun Hunniából 2022.01.15. 07:53:53

George Segal játssza a nagypapát a Goldberg család sorozatban
Egykor komoly (ha nem is a best of bests) szívtiprónk számított
süti beállítások módosítása