Chuck Brenner, a felelőtlen, mihaszna és alkoholista apa búcsúvacsorára készül elhanyagolt kislányával, Carrie-vel, valamint exfeleségével, Elaine-nel és annak új férjével, Daviddel. Elaine ugyanis még aznap éjszaka Los Angelesből Mexikóvárosba költözteti a családot, természetesen Chuck kivételével. A flegma fater jól tudja, hogy igen sokáig nem fogja látni a csemetéjét ezt követően, úgyhogy emlékezetes ajándékkal akar neki kedveskedni. Papa, mama és porontyuk betér hát egy áruházba, ahol a játékosztályon Chuck egy ritka baba után érdeklődik − mivel épp nincs készleten, az eladó motoros futárral hozat egyet a legközelebbi raktárból. Elaine-nek semmi kedve 15 percet várni, úgyhogy Carrie-t maga után vonszolva elindul Davidhez.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Amikor a baba végre megérkezik, az eladó közli, hogy nincs elég váltópénz a kasszában, ezért hátra kell mennie az irodába, Chuck képtelen ellenállni a kísértésnek, és rágyújt, ám szinte rögtön észreveszi a falon a táblát, miszerint dohányozni az áruház területén csak a mosdókban és az éttermekben lehet. Így hát elugrik a mosdóba, ahol azonban csúnya meglepetésben részül: két huligán fejbe kólintja, kirabolja, majd bevonszolja egy vécéfülkébe. Chuck egészen zárásig hever a budiban, a távozó személyzet tagjai közül pedig senki sem veszi észre. Éjszakára vad őrkutyákat engednek szabadon az áruházban, amelyek közül az egyik rögvest meg is harapja Chuckot, aki innentől kezdve vérző karral és agyrázkódástól kótyagosan támolyog a kihalt áruházban és a keze ügyébe akadó árucikkekkel próbálja megvédeni magát a csattogó ebfogsoroktól. Közben Elaine-en elhatalmasodik az érzés, hogy a vacsorát kihagyó Chuck talán mégsem a szokásos formáját hozta, hanem bajba került, ezért Daviddel a keresésére indul…
„Ha megint leiszod magad, és kihagyod a családi vacsorát, kutyákkal etetem meg a májadat, Chuck!”
„Nem lesz semmi gond, Elaine, csak egy-két pohárkát terveztem alapozásképp…”
Noha valószínűleg még a retro filmek legfanatikusabb rajongóinak többsége is úgy vélné, hogy lehetetlenség érdekfeszítően tálalni azt, hogy egy morcos macsót csaknem 90 percen keresztül vérszomjas blökik üldöznek egy áruházban, a regényíróból olykor filmdirektorrá vedlő New York-i Frank De Felitta (1921. augusztus 3. – 2016. március 29) filléres költségvetésből is kiválóan megoldotta a feladatot. Felitta vadászpilótaként szolgált a II. világháborúban, majd leszerelése után a forgatókönyveivel kezdett házalni, és szívós munkával egyre feljebb lépett az álomgyári ranglétrán. Két bestselleréből is horrorklasszikus készült: Robert Wise (A ház hideg szíve, A muzsika hangja, Az Androméda-törzs) Felitta Audrey Rose című regényéből forgatott remek reinkarnációs rémmesét 1977-ben Anthony Hopkins főszereplésével, Sidney J. Furie (Az Ipcress ügyirat, A nyerő páros, A lady bluest énekel) pedig 1982-ben jelentkezett a Felitta könyvén alapuló Lélekvesztővel (The Entity), amely minden idők egyik legjobb „realista” poltergeist-filmje.
„Ajajaj, nem hittem volna, hogy ez a pukli is benne van a pakliban…”
„… és azt sem, hogy kutyakaja lesz belőlem!”
Felitta néhány alkalommal maga is megpróbálkozott a rendezéssel, nem egyszer átlagon felüli eredménnyel: leghíresebb direktori munkája az 1981-es A madárijesztő (Dark Night Of The Scarecrow), amelyben egy szellemi fogyatékos falusi fickó meggyilkolása után a tetteseken teljesen eluralkodik a természetfeletti jelleget öltő paranoia, valamint az 1991-es Ollók (Scissors), amely bár ugyanolyan elsőrangú pszichothriller Sharon Stone-nal, mint az agyonreklámozott Elemi ösztön, mégis teljesen feledésbe merült mára. A Trapped (Csapdában) című tévéhorrort Felitta 1973-ban írta és rendezte az ABC csatorna számára. Mivel a tévéfilmekre a gyártók akkoriban tizedannyit sem költöttek, mint manapság, lenyűgöző speciális effektusokról szó sem lehetett; pusztán atmoszférateremtéssel kellett a képernyők előtt tartani a nézőket. Ez sikerült is, egyrészt a hitelesen dühöngő kutyusoknak, másrészt a nyugtalanító filmzenét komponáló Gil Mellének (Az Androméda-törzs, Az utolsó harcos, Az őrszem) és a két tehetséges főszereplőnek köszönhetően: az áruházban az életéért harcoló exférjet, Chuck Brennert a sármos James Brolin (Feltámad a vadnyugat + Földi űrutazás + A rettegés háza) játszotta, aggódó volt nejét pedig a komoly képet vágás mesterasszonya, Susan Clark (Az éjjeliőr és Hazárd megye bombanője).
„Azt kérdezed, hol kezdjük el keresni a volt férjedet? Ha áruházba ment, akkor az összes körülötte lévő kocsmában.”
„Mire végigjárjátok az ivókat, Chuckból csak csont marad, vaúúúúúú!”
Noha a filmszakmában gyakran idézik azt a közmondást, miszerint állatokkal és gyerekekkel nem szabad együtt játszaniuk a sztároknak, mivel azok könnyedén elhomályosíthatják az alakításukat, a Trapped az őrjöngő blökibanda jelenléte ellenére is elsősorban James Brolin szinte egyszemélyes showjaként értelmezhető. Az 1940. július 18-án született, Golden Globe- és Emmy-díjas Brolin 1982-ben még James Bond szerepére is esélyes volt (tősgyökeres amerikai létére), de Roger Moore végül meggondolta magát, és visszatért a szériához a Polipka kedvéért, úgyhogy a londoni kiruccanásra készülődő Brolin csalódottan pakolta vissza a cuccait a bőröndjéből a ruhásszekrényébe… Később viszont azzal vigasztalódhatott, hogy a világhírű énekesnő, Barbra Streisand férje lett, akivel immár több mint két évtizede házasok. Noha bondi akciókban nem vehetett részt, a Trapped kiváló alkalmat kínált a rokonszenves színésznek arra, hogy nagyokat essen, jó sokat rohangáljon és kiabáljon, valamint arra, hogy egy nem éppen Chuck Norris-féle karaterúgással alaposan helybenhagyjon egy jobb sorsra érdemes áruházi újságosbódét. Aki kellemes kora esti retro borzongásra vágyik (éjszakára „keményebb” filmek valók), az nyugodtan szánjon másfél órát a Trapped-re is. Aki pedig nem éri be egyetlen kutyás horrorklasszikussal, annak a bankárhúsra vágyó falkával is érdemes megismerkednie.
Ráadás:
Susan Clark a Playboy amerikai kiadásának 1973. februári számában
