Egy Los Angeles melletti erdőben egy fiatalember és barátnője, Carol Williams jókorát kettyint az ifjú titán kocsijának hátsó ülésén, majd Carol elballag a pár perc gyalogútnyira lévő víkendházába… Ha az is van neki, akkor miért kellett az autóban erőlködni? Ez csupán egy a film izgalmas rejtélyei közül. Ahelyett, hogy követné a kedvesét, a fickónak bütykölhetnékje támad, befekszik a járgánya alá, de valaki kirántja alóla, és felkoncolja. A kamera látószögén kívüli gyilkos a visszatérő Carol fejére a motorháztetővel mér halálos csapást, amikor a kíváncsi teremtés behajol alá kámforrá vált barátját keresve − legalábbis nekem úgy tűnt, hogy ezt csinálja.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Ezt követően egy szempillantás alatt (és a vágónak hála) a Los Angeles-i rendőrőrsök egyikén találjuk magunkat, ahol Rydell King felügyelő Carol kebelbarátnőjét, Lee Faulknert faggatja, és nem telik sok időbe, mire előrukkol az elméletével: csakis Jimmy Scott lehet a tettes. Jimmy nem más, mint Carol expasija, aki csúnya veszekedés után szakított a lánnyal, jelenleg pedig Lee-vel jár. Kingék nem találják sehol Jimmyt, ezért a hekus azt tanácsolja Lee-nek, hogy amint megint összefut a huligánnal, győzze meg arról, hogy be kell fáradnia az őrsre kihallgatás végett. Mint kiderül, a rendőrök egy Fekete Angyal néven emlegetett sorozatgyilkost keresnek: nem Carol volt az első áldozata, és az általa likvidált lányokban az a közös, hogy ugyanannak a főiskolának a diákjai voltak, valamint ismerték egymást.
„Lássuk, mire megyünk egymással, Carol…”
„Tegyél ki magadért, édesem, mert mindjárt elpatkolunk a Fekete Angyal miatt.”
„Fogalmam sincs, hol lehet Jimmy, felügyelő úr.”
„Na persze, Miss Faulkner… Majd el is hiszem!”
„Hadd mutassam be magunkat: ez itt muzikális segítőm, Csiri bí, én pedig a nagy mágus, Csiri bá’ vagyok”.
„El tetszene tudni tüntetni a tanári kart a vizsganapunk előtt, bűvész bá’?”
„Baromi ciki ez a két csokornyakkendős fószer! Ha Lee nem cseréli le őket most azonnal egy rendes rockzenekarra, addig iszom az apja piáit, amíg mindenkit le nem hányok.”
„Jimmy mindig annyira kiakaszt, hogy veszekedés után meg kell mártóznom valami jó hidegben.”
„Szegény Lee teljesen meg van ölve…”
„Én pedig teljesen morcos zsaru vagyok.”
Másnap Lee a szüleinek távollétében partit rendez a medencés házukban, ahol egy fekete nagybőgősből és bűvészből álló duó szórakoztatja a vendégsereget. Jimmy is jelen van, méghozzá elég részegen, Lee pedig hiába próbál beszélgetést kezdeményezni vele arról, hogy a zsaruk gyanúsítottat csináltak belőle. Miután belátja, hogy Jimmyvel képtelenség komoly eszmecserét folytatni, Lee kivonul a buliról a medencéhez, és bebizonyítja, hogy több tucat vendég közelsége sem hozza zavarba: egy szál bugyira vetkőzve éjszakai úszkálásba kezd. Sajnos a gyilkos ezúttal is lecsap: beugrik Lee mellé a vízbe, és megfojtja. Jimmy persze felszívódik, mire a helyszínelők kiérkeznek, King felügyelő azonban biztosra veszi, hogy hamarosan elkapja. Pár nappal később Judy Cole-t, Lee főiskolai baráti társaságának egyik tagját titokzatos telefonbetyár kezdi zaklatni, aki azt suttogja neki, hogy előbb-utóbb felkeresi. Judy szülei már nem élnek, a bátyjánál, Morgannél lakik, aki erőszakos erénycsőszként őrködik a húga még meglévőnek vélt szüzessége felett. A kertvárosi fehér középosztály előítéletesebbik csoportját képviselő Morgan rémálma akkor válik valóra, amikor tudomására jut, hogy Judy egy fekete „gettótöltelékkel”, Billy Tovarral szűrte össze a levet. Miközben Morgan lelkében egyre forr az indulat, a símaszkos gyilkos további csinos főiskolai hallgatókkal végez, méghozzá mindig akkor, amikor azok egy szál semmiben flangálnak otthon. Vajon sikerül-e a zsaruknak kézre keríteniük, és mi köze lesz mindehhez Judynak és a testvérének?
„Mondd csak, Judy: rá tudnád venni a bátyádat, hogy kihagyja a csuklyás klánja következő gyűlését? Szeretném veled együtt elhívni hozzánk egy kis funky bulira.”
„Jaj, szerelmem, ne is kérj tőlem ilyesmit: régen pusztán rasszista volt, de azóta rasszabbodott az állapota.”
„Tudod, miért iszom egyszerre négy pohárból a bort, húgocskám? Hát mert niggerrel hetyegsz a hátam mögött, azért…”
„Mindjárt végez az én drágám az edzéssel, és akkor rávetem magam.”
„Elbújtál előlem a takaró alá, te izomkolosszus csődör?”
„Meglepetés!!!”
„Már megint nem volt képes az én drágám elmosogatni maga után, ezt is nekem kell megcsinálnom pucéran.”
„Úristen!!! Símaszkos pali ólálkodik a konyhánkban!!!”
„Mi ez a velőtrázó visítozás??? Ja, tehát a nőm megint nem kapcsolta ki a tévét, ezért aztán nem tudok aludni a horrorfilmtől!”
1981-ben készült Howard Heard egyetlen rendezése, a Feketedő árnyak (Shadows Run Black), amelynek kópiái máig tisztázatlan okból 1986-ig (nem pedig az IMDb-n jelzett 1984-ig) pihentek egy raktár mélyén, és akkor is csak azért kerültek napvilágra, mert a film csupa ismeretlenből álló szereplőgárdájának egyik tagja 1985-ben sztárrá vált a Silverado című westernopusznak köszönhetően, és egy élelmes forgalmazó gyorsan sok pénzt szeretett volna keresni az újdonsült mozicsillag e korai erotikus thrillerjével. Az a bizonyos filmsztár nem volt más, mint a ma már Oscar-tulajdonosnak számító Kevin Costner (Farkasokkal táncoló + Nincs kiút), akinek rögtön a saját jeleneteinek rögzítése után kínosnak tűnhetett a Feketedő árnyak, ugyanis sem a figurája (Jimmy Scott), sem az ő neve nem látható a stáblistán. Ez volt a második alkalom, hogy Costner kamera előtt állt színészi minőségben (az elsőről is megemlékezem majd valamikor e blogon), és bármennyire is szerettem volna felfedezni a jelét annak, hogy már ekkor megvolt benne a befutáshoz szükséges plusz, nem sikerült: Kevinünk egyáltalán nem emelkedik ki a harmadrangú vagy épp viccesen tehetségtelen filmbéli kollégái közül (az egyetlen színvonalasabb alakítást a sorozatgyilkos tetteit magára vállaló dinka papot megformáló George Engelson nyújtotta). Valószínűleg Heard és a forgatókönyvírói (Craig Kusaba és Duke Howard) is érezték, hogy nem számíthatnak díjesőre a fércművükkel, és a Fekete Angyal áldozatai csupán azért vetkőztek, hogy legalább a potenciális hímnemű nézőknek legyen miért végigülniük a filmet. Mivel a Retrokult blogon is kulcsfontosságú egy-egy mű megítélésének szempontjából a benne felbukkanó impozáns női mellekre pazarolt játékidő, nincs szívem bűn rossznak bélyegezni a Feketedő árnyakat, inkább szórakoztatóan rossznak mondanám. Nem láttam Kevin Costner legutóbbi méregdrága bukását, a Horizontot, mégis van egy sanda gyanúm, miszerint a Feketedő árnyak a maga arcpirító olcsóságától és elképesztő bárgyúságától sújtottan is sokkal élvezetesebb nála. Mellesleg külön dicséret illeti a VHS-verzió borítójának tervezőjét, akinek fogalma sem volt, kit játszik a filmben Costner, és fegyvertelen főiskolai nőcsábász helyett fegyveres zsarunak ábrázolta… Bár elképzelhető, hogy csak parancsot teljesített, mert a főnöke így akarta eladhatóbbá tenni a videokazettákat.
„Nem én vagyok a Fekete Angyal. Fogalmam sincs, miről beszél, felügyelő úr…”
„Majd én letörlöm azt az önelégült vigyort az arcodról, Jimmykém…”
„Na, akkor most szépen megteszem, amiért beválogattak a film castingján.”
„Jövők, babám, nélkülem nehogy nekifogj!”
„Vajon megmenekülök, ha bezárkózom rettegni a fürdőszobába?”
„Szóval manapság az ifjú hölgyek képtelenek megőrizni a szüzességüket az esküvőig, ezért úgy döntöttem, móresre tanítom őket.”
„Gyónjon csak, atyám, gyónjon… Hányadszor is jár nálunk vallomást tenni akármilyen gyilkossági ügyben ezen a héten? Negyedszer?”
