Jimmy Rizottit, a kemény New York-i zsarut odahaza egy házsártos feleség várja, aki egyedül azzal tesz a férje kedvére, hogy mindig a kezébe nyom egy idegnyugtató dobozos sört, mielőtt reá zúdítaná a napi panaszáradatot. Jimmy a női gyengédséget épp ezért a körzetébe tartozó egyik masszázsszalon alkalmazottjánál, Rosie-nál keresi, a társa, O’Mara pedig készséggel falaz neki, ha a derék hekus szolgálati időben ugrik be a masszőzéhez némi dögönyözésre és „levezetésre”. Jimmy félrelépegetésének akkor szakad vége, amikor Rosie-t nem sokkal az ő távozása után megfojtja a következő kuncsaftja. Természetesen a Rizotti & O’Mara páros kapja az ügyet a rendőrkapitánytól – elvégre máskülönben nem ők lennének a film főszereplői.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
O’Mara elmegy kikérdezni Rosie lakó- és masszőztársát, Gwent, aki elmeséli, hogy Rosie rendelkezett egy tehetős „szponzorral”, a Mr. Hátborzongatónak becézett Keyanovitch-csal, aki sokszor bántalmazta Rosie-t, a nő azonban hajlandó volt megbarátkozni a helyzettel az anyagi támogatás jókora mértéke miatt. Keyanovitch első számú gyanúsítottá válik, de miután Rizottiék kissé eltángálják, kiderül, hogy alibije van a bűneset idejére, ráadásul a valódi elkövető időközben sorozatgyilkossá lép elő, és egymás után tér be a vigalmi negyed masszázsszalonjaiba kinyírni egy-egy dolgozó hölgyet. A nyomozást igencsak megnehezíti, hogy a szalonok üzletvezetői és portásai képtelenek használható személyleírást adni a tettesről, akit egytől egyig elképesztően átlagosnak és különleges ismertetőjegy nélkülinek írnak le. Miután Rizotti rájön, hogy mindhárom addigi áldozat egyforma medált viselt, Gwen az ékszerek ajándékozójához, az őrült asztrológus Theodore-hoz irányítja őket, akihez New York masszőzei legalább olyan gyakran járnak, mint kozmetikushoz. Theodore is gyanússá válik, de végül szintén ki kell húzni a lehetséges elkövetők listájáról. Rizotti és a Gwennel szerelmi viszonyba keveredő O’Mara egyre tanácstalanabb az ügyet illetően, ám Rizottinak hirtelen világosság gyúl az agyában: a gyilkos a Biblia és a nevük alapján választja ki a masszázsszalonokat…
„Snájdig és izmos vagy Irving… Tudod kire emlékeztetsz? Clark Gable-re az Elfújta a szélből. Úgy nézel ki, mintha Gable vörös hajú ikertestvére lennél.”
„Szóval 20 dolcsi a topless masszázs, és még húsz a bugyitlan? Ez már szinte rablás, de hát egyszer élünk…”
„40 zöldhasúm bánja, de én most bizony lelépek… Egyszerűen képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy mit szólna szegény feleségem, ha tudná, hol költöm el éppen a kosztpénzünket.”
„Ugye jövő héten sem feledkezel meg rólam, Jimmy?”
„Számolni fogom az órákat a következő találkánkig.”
„Keményen dolgozunk, kapitány úr, két rendbontót is lefüleltünk az előbb. Jimmy pedig szokás szerint megdugta munkaidőben a masszőzét. Jaj, ne vegyen komolyan, főnök: csak vicceltem…”
„Otthon, édes agglegény-otthon, ahol békésen berúghatok a híreket bambulva…. Vajon Jimmynek hogy telik az estéje?”
„Ezerszer kértem, hogy ne tedd a konyhaasztalra a szolgálati fegyveredet, drágám. Ha ennyire sem vagy képes a kedvemért, legközelebb te főzöl magadnak, miután hazaértél.”
„Lenne egy megbízásom számodra, Jimmy: fogd el azt, aki megölt engem a masszázsszalonban!”
1973-ban mutatták be az amerikai szennymozik a Masszázsszalonos gyilkosságok (Massage Parlor Murders) című filmet, amelyet a forgalmazói a legjobb horrorthrillerként reklámoztak, amely Alfred Hitchcock Psychója óta készült, és hiába volt szó arcpirító hazugságról, senki sem követelte vissza a dollárjait a jegypénztáraknál, a filmbéli hölgykoszorú fedetlen keblei ugyanis minden betérőt (akik között nő csak elvétve akadt) kárpótoltak a hitchcocki zsenialitás nyilvánvaló hiányáért. A korabeli zsánerfilmes közegben gyakran előfordult, hogy az adott mű elkészítésére két-három nyereségvágytól hajtott, számottevő hírnévvel nem rendelkezdő „filmmunkás” dobta össze a megtakarításait. Ez történt a Masszázsszalonos gyilkosságok esetében is, amelyet Alex Stevens és Chester Fox írt és társrendezett: az előbbi kaszkadőrként később olyan produkciókban szerzett zúzódásokat, mint az első, 1978-as Superman mozifilm vagy az 1989-es Fekete eső, az utóbbi pedig egyetlen alkalommal állt kamera elé – Fox a Stevensszel közös alkotása bevezető jelenetében az Irving nevű, előnytelen külsejű masszázsklienst alakította.
„Rosie-nak volt egy rendkívül durva kliense, Keyanovitch, aki rendszeresen megverte, de Rosie elviselte, mert a fickó legalább fizette a lakbérét.”
„Hé, Jimmy! Ott az a szemétláda Keyanovitch!”
„Annyira hasonlít egy kollégánkra az Elemi ösztönből, bár azt a filmet még jó pár évig nem mutatják be.”
„Mégsem ő az emberünk: miközben túlkapásokat hajtottunk végre Keyanovitch-csal szemben, a gyilkos megint lecsapott…”
„Ezúttal maró savval is leöntötte az áldozatát.”
„Medencés szexpartin kell részt vennem információszerzés végett?”
„El sem hiszem, hogy ekkora mázlista vagyok! Remélem, közben Jimmy is jól szórakozik.”
„Állandóan csak a szutykos lotyóid körében nyomozgatsz, Jimmy, és én már nem bírom ezt tovább. Arról nem is beszélve, hogy a tiszteletes úr mindig hiányol mellőlem a hétvégi misén.”
„Rendőr vagyok, úgyhogy adja át nekem azonnal a taxiját! Nem, nem tudok igazolványt felmutatni, a fürdőben maradt…”
„Ez a ronda muki zaklatott egy nőt, talán ő a masszázsszalonos gyilkos.”
„Az autós üldözés végén kiderül, tévedtem-e.”
A Victor Petrashevic minimalista beállításokkal végzett operatőri munkája alapján legfeljebb két hét alatt összetákolt Masszázsszalonos gyilkosságok legdrágább jelenete a városvezetés engedélye nélkül kivitelezett autós üldözés volt, amelynek során az O’Marát játszó John Moser (aki e filmen kívül kizárólag egy 1979-es Dallas-epizódban szerepelt) egy szál törülközőben rohan ki egy lehetséges elkövető után a New York-i csúcsforgalomba a medencés szexpartiról, hogy aztán egy taxit kisajátítva fogja el az autóval eliszkoló célszemélyt. Foxék olcsó mozgóképes hatásvadászkodását nem a cselekménye teszi különlegessé, hanem az a tény, hogy három olyan illető látható benne mellékszereplőként, aki később sokra vitte. Gwent Sandra Peabody formálta meg, aki egy évvel korábban Wes Craven (Rémálom az Elm utcában) kultikus pszichothrillere, Az utolsó ház balra egyik szenvedő alanyaként vált viszonylag ismertté, a bankszámlája azonban csak 1982-ben indult hízásnak, amikor kábeltévés gyerekműsorok producereként megfogta Isten lábát, 1992-ben pedig már egy Emmy-díjat is az irodája polcára rakhatott. Theodore-t, a röhejes baromságokat zagyváló asztrológust a Brother Theodore művésznéven ügyködő Theodore Isidore Gottlieb játszotta, aki már a Masszázsszalonos gyilkosságok idején is a zsidó fekete humor New York-i császárjának számított stand-up komikusként. A Düsseldorfban született Gottlieb gazdag családból származott, a II. világháború idején azonban a dachaui koncentrációs táborba került, ahonnan csak úgy tudott kijutni, hogy minden vagyonát náci tisztekre íratta. A háború után barátja, Albert Einstein segítségével emigrált Amerikába, ahol kedvelt színpadi komikus lett. Első filmszerepét Orson Welles (Orson Welles: A méret a lényeg + Orson Welles és az olasz erotika királynője + Amikor az aranypolgár szobára hívta Báthory Erzsébetet) 1946-os krimijében, Az óra körbejárban alakította, nemzetközi hírnévre azonban csak utolsó mozifilmjével tett szert: az Ami sok, az sokk című 1989-es vígjátékban ő alakította annak a sátánista kelet-európai családnak a pátriárkáját, amelynek kertvárosi jelenléte a frászt hozza Tom Hanksre és a szomszédjaira. További érdekesség, hogy a Masszázsszalonos gyilkosságok Keyanovitcha nem más, mint az ekkor még pályakezdő karakterszínész, az ukrán és lengyel származású George Dzundza, akire a magyar nézők leginkább Michael Douglas detektívtársaként emlékezhetnek minden idők legsikeresebb erotikus thrilleréből, az Elemi ösztönből. Dzundza rendezőasszisztensként és társproducerként is részt vett a Masszázsszalonos gyilkosságok munkálataiban, és a film premierjét követően szép summát tehetett zsebre a bevételből – villát ugyan nem vásárolhatott belőle, de új autót és egy kisebb medencés házat talán igen. Végezetül érdemes megemlíteni, hogy Rosie-t, a masszőzökre szakosodott gyilkos első áldozatát a pornósztár Eric Edwards (Szexőrültek az Orient expresszen + Mi a közös Magnumban és az erotika Redfordjában?) első felesége, Kathie Fitch alakította, aki a 80-as évek közepén felhagyott a színészettel, és rendőrnek állt. Na de mi lett Rizotti felügyelővel, azaz George Spencerrel? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy a filmográfiája alapján nem a színészetből gazdagodott meg.
„Miközben száguldoztam, ismét lecsapott a gazemberünk. Mi ez a furcsa medál az áldozat nyakláncán?”
„Jól jegyezzék meg, uraim: a mennyországba feljutni sokkal fontosabb, mint a Holdra. Mellesleg holnap 14:30-kor beugrom a Hudson-folyóba, és nem sokkal utána New Jersey partján bukkanok fel hattyúként. És ha már felkerestek, szeretném megragadni az alkalmat arra, hogy megkérjem Önöket, hogy halálom után a fejemet válasszák el a testemtől, és a helyére egy csokor brokkolit tűzzenek. Egyébként igen, én adtam a masszőzöknek egyforma medálokat.”
„Ha ma este felmehetek hozzád, megveszem neked ezt a szép kis cipellőt.”
„Cipővásárlás híján is lefekszem veled, O’Mara, nem kell elverned rám a csekély rendőrfizetésedet.”
„Szex után…”
„… piknikezzünk a Central Parkban. Minden bokrában mutogatós bácsi vagy drogos csöves rejtőzik, de mivel jól ismernek engem, békén fognak hagyni minket.”
„A fenébe… Negyedszer is gyilkolt az emberünk, miközben Gwennel enyelegtem.”
„Kapjuk végre össze magunkat, O’Mara, mert mindjárt vége a filmnek, és egyikünk sem áll a helyzet magaslatán: én az asszony sirámait hallgatom, te meg szó szerint elbaszod az időt.”
