Sam, az orvostanhallgató igencsak szereti egyik laboratóriumi majmát, Shakmát, a gyakran dühbe guruló páviánt. Sam arrogáns és akarnok tanára, Sorensen professzor műtéti úton olyan szert fecskendez Shakma agyába, amely elvileg minimálisra csökkentheti a majom agresszióját, ám a páciens az altatásból való felébredése után sokkal indulatosabb, mint korábban, úgyhogy Sorensen megparancsolja Samnek, hogy szenderítse jobblétre Shakmát. Sam képtelen rávenni magát a számára kedves állat megölésére, ezért inkább hagyja benyugtatózva heverni, Sorensen pedig, aki immár holtnak hiszi Shakmát, bejelenti, hogy másnap boncolást végez rajta. Előtte azonban a prof hallgatóinak át kell esniük Sorensen rendhagyó csapatépítő tréningjén, amelyhez egyiküknek sem fűlik a foga.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Sorensen olyan filmbéli „mókát” eszel ki diákjai számára, amilyenre a valóságban ritkán (vagy sohasem) kerülhet sor. Sam, valamint Gary, Bradley és Tracy az egyetem épületében bóklásznak majd egyesével, és walkie-talkie segítségével tartják a kapcsolatot játékmesterükkel, aki persze nem más, mint Sorensen. Az nyer, aki elsőként bukkan rá évfolyamtársuk, Richard a legfelső emeleten elrejtett húgára, Kimre, Sorensen pedig azzal nehezíti meg a résztvevők dolgát, hogy teljesen lezárja az épületet, és a tűzriasztót is kikapcsolja, azaz senki sem távozhat, amíg nincs vége a játéknak. Richard azt az utasítást kapja Sorensentől, hogy démonmaszkot öltve terrorizálja a többieket, ezzel akadályozva őket céljuk elérésében, a megfelelési kényszertől hajtott nebuló azonban már a játék elején elpatkol, és a démonmaszkjánál sokkal rémisztőbb látványt nyújtó, cafatokra tépett arccal fekszik egy ötödik emeleti laboratórium padlóján. Shakma ugyanis magához tért, és mivel nincs különösebben feldobva, módszeresen vadászni kezd az épületben tartózkodókra. Vajon sikerül-e megállítania egykori barátjának, Samnek, mielőtt mindannyiukkal végezne?
„Szegény Shakma… Többé már nem bánthat senkit.”
„Én viszont még megbánthatom őt azzal, hogy hibásan rögzítem a nevét a halálozási nyilvántartásban.”
„Hogy állunk a csapatépítő móka előkészületeivel, Richard?”
„Remekül, professzor úr… Már a démonmaszkomat is elővettem.”
„Én sokkal rémisztőbb arcot varázsolok neked a boltinál, emberkém, akár kérés nélkül is.”
„Tessék!”
„Bradley torkaszakadtából üvöltött, amikor életben talált, és annyira idegesített vele, hogy átszakítottam a torkát.”
„Hogy és mint vagyogatunk, Sorensen professzor? Úgy döntöttem, örökre elaltatom Önt…”
„Szép Shakma, jó Shakma nem tenne ilyet. Vagy mégis?”
1985 és 1990 között több „őrült majmos” horrorfilm is készült amerikai filmstúdiók jóvoltából, amelyek közül a Universal Floridában és 20 nap alatt forgatott Shakmája az utolsó a sorban – nem színvonal, hanem évjárat tekintetében (ajánlott olvasmány egy korábbi és szintén floridai hasonszőrű produkció kapcsán: Bombanők, halálfejesek és egy dühös pávián). Hugh Parks (Halálos ártatlanok) és Tom Logan (A kocka el van vesztve) közös rendezése nem Oscar-díjözön reményében született, hanem a horrorrajongók szórakoztatása végett, és legfőbb erénye az, hogy olyan hús-vér főgonoszt vonultat fel, akit napjaink technokrata filmesei számítógépes effektusok révén és az „életszagúság” legkisebb jele nélkül hoznának létre. A Homo sapiens színészek megtettek minden tőlük telhetőt, de ezúttal nem ők nyújtották a legjobb alakítást, hanem a címszereplőt játszó hím pávián, Tájfun (azaz Typhoon), aki olyan harsánysággal őrjöng és pöffeszkedik, amivel egyszerre képes félelmet ébreszteni a nézők szívében, valamint villámgyorsan az idegeikre menni.
„Ha a fiúk halálosan komolyan veszik ezt a hülye játékot, az a minimum, hogy kicsinosítva várom őket.”
„Richard fincsi, de pikánsabb ízekre vágyom.”
„Shakma él, és mérgesebb, mint valaha!”
„Hozzád képest visszafogottnak tűnik, Sam.”
„Engedjetek be, szemétládák, éhes vagyok!!!”
„A fenébe… Tracy kifejezetten nem ízlik.”
Tájfunt a hazai filmrajongók David Cronenberg 1986-os horrorklasszikusából, A légyből ismerhetik, amelyben szintén kísérleti majmot alakított, és karrierje kezdetétől arról volt híres, hogy olyan szelíden viselkedik, mint egy kezes bárány… egészen addig, amíg el nem hangzanak azok a parancsszavak, amelyektől egyetlen másodperc alatt tomboló fenevaddá változik. Tájfun lenyűgöző teljesítménye láttán a tájékozatlanabb állatvédők azt hihetik, hogy elképesztő mértékű stressz hatása alatt állt, de nem is tévedhetnének nagyobbat: a pávián a method acting jegyében az aktuális utasítás elhangzásakor felpaprikázta magát − tört, zúzott, dörömbölt és üldözött −, aztán a következő vezényszótól visszanyerte a nyugalmát, és leült csemegézni. Ironikus módon a saját nevének ismételgetésével lehetett a legjobban kihozni a sodrából, de csak akkor, ha suttogták azt − normál hangerőn vagy kiabálva nem lehetett vele felbosszantani. Tájfun megfékezésére és kordában tartására két ember kellett a forgatáson: az idomárja, Gerry Therrien és Gerry segédje, Steve Martin (aki természetesen nem azonos az ugyanilyen nevű komikussal). A kamera mögött dolgozók és a szereplők egyaránt rettegtek a majomtól, aki, ha épp nem Shakma üzemmódban leledzett, békésen járt-kelt közöttük, amikor azonban színészkedésre került a sor, rendre egy hordozható műanyag fallal kellett útját állni, különben azonnal rávetette volna magát az üldözöttjeire a jelenetek végén, vagy – ha épp szemből vették − a rendezőkre és Andrew Bieber operatőrre. A zoológus vagy biológus végzettségűeknek feltűnhet, hogy a Shakma név felettébb hasonlít a chacmára, amely a medvepáviánok (Papio ursinus) egyik elnevezése, Tájfun azonban nem az ő fajukhoz tartozott, hanem a kisebb termetű és jellegzetes sörényű galléros páviánok (Papio hamadryas) táborába. Tájfunt természetesen nem lehetett még a kaszkadőrökkel sem összeereszteni, ezért azokban a pillanatokban, amikor az áldozataiba mélyeszti a fogait, egy élethű és életnagyságú báb helyettesítette, ami egyáltalán nem zavaró, mivel Mike Palma vágó ügyesen végezte a munkáját. Az „emberes” szereplőgárdából a legismertebb név kétségkívül a Sorensent megformáló Roddy McDowallé (A bombanő, aki 24 évesen született), aki ezúttal is hozta a tőle elvárhatót, és kellemesen ripacskodott fennhéjázó professzorként. McDowall játszotta a retro A majmok bolygója franchise tudós emberszabásúját, Cornelius doktort, ezért az a gyanúm, hogy a rendezőpáros afféle belsős poénként kérte fel a Shakmában való közreműködésre. Samet, a kissé jellegtelen átlagamerikai hőst Christopher Atkinsnak köszönhetjük, aki A kék lagúna című 1980-as überromantikus filmben válhatott volna világsztárrá Brooke Shields szőke szerelmeként… de rögtön utána a B-ligában találta magát. A mellékalakok közül a két ifjú hölgy emelkedik ki: Amanda Wyss (Az ősök földjén) meggyőző a vagány Tracyként, Ari Meyers (Szerző! Szerző!) pedig nagyon ari naivaként. A Shakmát elsősorban a vérfagyasztó majomparádék rajongóinak ajánlom, de azoknak is, akik pusztán szeretik a CGI-t mellőző régi állatos filmeket.
„Hiányozni fogsz, Gary… Fogalmam sincs, kiről puskázom majd ezek után, amikor zárthelyit írunk.”
„Ketten maradtunk, Kim.”
„Rátok töröm az ajtót, ha nem neveztek azonnal gyönyörűnek a fenekem színéért!”
„Shakma azt hiszi, nyerésre áll ellenem, de a végén én fogom azt mondani, hogy shakmatt.”
„Álmodozz csak, Sammykém!”
Ráadás:
Lazítás munka után: Gerry Therrien állatidomár Tájfunnal motorozik
Amanda Wyss Andrew Stevenst (A legszexibb bosszúálló + A fizetett kukkoló és a rocksztár felesége) boldogítja a Halálos ártatlanok (Deadly Innocents) című 1989-es pszichothrillerben, amelyet szintén Hugh Parks társrendezett.
