Adrian közlegény egyike a megannyi besorozottnak, akit a vietnámi háború idején (1970-ben járunk) tengerészgyalogos kiképzésben részesítenek egy San Diegó-i bázison. Úgy hozza a sors, hogy Thomas Drake őrmester csapatába osztják be, aki a szakma nagy öregjének számít, és úgy ordít naphosszat közvetlen közelről az újoncai arcába, mint aki a rekedtség fogalmát hírből sem ismeri. Adrian meglehetősen problémás külsővel érkezik a támaszpontra: szandálos, hosszú hajú hippi ez a legény, akinek ráadásul gyakran bukkan fel az arcán az a fajta önelégültnek vélt, ám valójában pusztán egészséges derűt tükröző mosoly, amelyet a militáns gondolkodásúak szívből utálnak.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Drake meg van győződve arról, hogy Adrian személyében potenciális bajkeverő került a kezei közé, akit minél előbb meg kell zabolázni. A tapasztalt őrmester azonban ezúttal nagyot téved: Adrian nem kezdi el halmozni a függelemsértéseket, sőt: ő bizonyul az alakulata legtehetségesebb bakájának, akinek nem csak a strapabírása kiváló, de vezetői adottságokkal is rendelkezik, azaz talán tisztet lehetne faragni belőle. Egyetlen bökkenő akad csupán, amely viszont felettébb kínos: Adrian virággyermeki nyugalommal teljesíti a feladatait, és transzcendentális meditációval tartja karban a lelkét, amely azonban pont emiatt megtörhetetlennek bizonyul. Tehát hősünk úgy válik a kiképzőtábor gyöngyévé, hogy belső lényege és pacifista életfelfogása változatlan marad.
Adrian, a loboncos hippi…
… és a rendíthetetlen meditáló katona
Amikor kiderül, hogy Adrian egyrészt a bajtársait is rászoktatta a meditációra, másrészt − noha remekül céloz − esze ágában sincs elsütni a fegyverét sem lőgyakorlaton, sem majd később a harctéren, Drake felettese, Frank DePayster főtörzsőrmester szinte gutaütést kap dühében, és elhatározza, hogy addig alázza Adriant, amíg az önálló gondolkodásra képes érzékeny lényből hidegvérű és engedelmes gyilkológéppé nem válik. De vajon mit szól mindehhez Drake őrmester, akiből még nem veszett ki teljesen az emberség, és szabadidejében szabad madarakat rajzolgat papírfecnikre, valamint egyre inkább rokonszenvezik Adriannel?
A Tribes „újonckopaszítási” jelenetét Stanley Kubrick egy az egyben (például kameraállások tekintetében) lenyúlta az 1987-es Acéllövedékhez, Darren McGavin őrmesteralakítása pedig az Acéllövedék Hartman őrmesterét játszó R. Lee Ermeyre gyakorolt hatást
Az ABC nevű amerikai tévécsatorna 1970. november 10-én, az Amerikai Tengerészgyalogság alapításának 195. évfordulóján sugározta először a Tribes (Törzsek) című drámát, amely hitelesen mutatta be, miként képesek „beszivárogni” a békemániás hippi „törzs” tagjai a katonák alkotta háborúmániás „törzsbe”. A korszak közhangulatáról sokat elárul ama tény, hogy a Tengerészgyalogság nem kiabált kígyót-békát a műre szóvivőin keresztül, hanem kifejezetten örvendetesnek titulálta az elkészülését. A Tribes végül akkora sikert aratott, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel később a mozik is vetíteni kezdték, ami tévéfilmekkel nem fordul elő túl gyakran.
A lőni nem hajlandó lövész és kiképzője (Jan-Michael Vincent és Darren McGavin)
Az, hogy a Tribes ennyire remekül sikerült, három személy érdeme: A két főszereplőé és a rendezőé. A színészvezetés terén jeleskedő direktor, a négyszeres Emmy-díjas Joseph Sargent (MacArthur, Hajsza a föld alatt, Olcsó whiskey) végigharcolta a II. világháborút, és részt vett annak egyik legvéresebb ütközetében, az ardenneki csatában. Valószínűleg az ekkor szerzett élményeinek köszönhetően vált idővel pacifistává. A Drake őrmestert elsőrangúan alakító zseniális karakterszínész, a 18-as hangárban UFO-t tanulmányozó Darren McGavin – ironikus módon – sosem volt katona, ugyanis a II. világháború idején megbukott az egészségügyi alkalmassági vizsgálaton. Az Adriant különösen megkapó érzékenységgel megformáló Jan-Michael Vincent ellenben több évig szolgált a Nemzeti Gárdában, és saját bevallása szerint minden percét gyűlölte.
Jan-Michael Vincent Delon-hasonmásként
A 2019-ben, 74 éves korában elhunyt Jan-Michael Vincentet (A seriff és a kívánatos műsorvezetőnő + Szabadíts meg minket a kapzsiságtól! + Az UFO „összesugarazott” szerelmesei) – külső adottságai és színészi képességei okán – nyugodtan nevezhetjük akár az amerikai Alain Delonnak is. A tragikusan sokat drogozó, ivó és balhézó sztár (akit a hazai filmbarátok leginkább az Airwolf című helikopteres akciósorozatból és a Mestergyilkos című Charles Bronson-opuszból ismernek) a Colorado állambéli Denverben született notórius bűnözőcsaládban: apai nagyapja és három nagybátyja is bankrabló volt. A lázadó természetű színész pályája pont a három Emmy-díjat besöprő Tribes-szal kezdett felfelé ívelni, de igen hamar káros szenvedélyek rabjává vált, és már a 70-es évtized végére leküzdötte magát az A-vonalból a B-be. 1977-ben, 1978-ban és 1979-ben is letartóztatták kokainbirtoklás vádjával, 1984-ben és 1985-ben pedig kocsmai verekedés miatt. 1986-tól egyre többször emelt kezet barátnőire és második feleségére, a 90-es években pedig három autóbalesetet okozott részegen, amelyek közül az utolsóban helyrehozhatatlanul megsérültek a hangszálai. Innentől fogva csupán rekedtes, a suttogással határos hangra futotta tőle, így aztán a karrierje lassan véget ért; emberi roncsként, öt évvel a jobb lába amputálását követően hunyt el. Jan-Michael Vincent a magánéletben rettenetesen viselkedett, Adrianként viszont a legfőbb emberi értékek jelképévé nemesedett.
„Ha azt mondom magának, hogy fussa körbe négyszer a körletet kukorékolva, nem kezd el töprengeni azon, hogy mi értelme ennek a marhaságnak, hanem teljesíti a parancsot!”
Aki egy mélységesen humanista és felemelő mondanivalójú filmre vágyik egy mára sajnos letűnt korszakból, amikor még milliók szövögettek világjobbító álmokat, annak a Tribes-ot is látnia kell.
Ráadás:
A Tribes Marty Cooper által énekelt hippi főcímdala
„Robert Mitchum vagy Charles Bronson helyett immár főleg csajokkal forgatok...”
„... és vannak pillanatok, amikor cseppet sem bánom.” A 80-as évek végétől Jan-Michael Vincent egyre gyakrabban szerepelt alacsony költségvetésű erotikus thrillerekben: ezek közé tartozik például a Gregory Dark rendezte 1992-es Állati ösztönök is
