Miután a hitelezői megfosztják családi házától, Blanche DuBois, az éretten is szép irodalomtanárnő a Mississippi állambéli Laurelből New Orleans francia negyedébe utazik, ahol – a sokat sejtető szimbolizmus jegyében – egy Vágy nevezetű villamossal érkezik meg az Elíziumi Mezők nevű utcába várandós húgához, Stellához, akit férje, a kártyabolond Stanley Kowalski kitartóan terrorizál. Blanche azt hazudja befogadóinak, hogy az idegei megnyugtatása végett fizetés nélküli szabadságra ment, és egy ideig náluk szeretne pihenni, aztán azzal lopja be magát a szívükbe, hogy kíméletlenül kritizálni kezdi őket sanyarú életkörülményeik miatt.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Blanche emberbőrbe bújt vadállatnak és faragatlan tuskónak tartja a sógorát, Stanley pedig őt sznob és álszent hazudozónak, aki ráadásul gyakran néz a pohár fenekére. Blanche megismerkedik Stanley egyik állandó pókerpartnerével, a jóravaló és illedelmes Harold „Mitch” Mitchell-lel, akivel nyomban flörtölni kezd, Mitchnek pedig ez cseppet sincs ellenére. Stanley ezalatt jól leissza magát, aztán behúz egyet Stellának, aki ezt követően Blanche-csal egyetemben az emeleti szomszédhoz menekül. A kínos esemény azzal végződik, hogy Stella könnybe lábadt szemmel megbocsát a férjének, miután az kiáll a ház elé, és akár egy kangörcstől szenvedő hím oroszlán, párszor elüvölti a felesége nevét.
Beverly D’Angelo (Stella DuBois Kowalski), Treat Williams (Stanley Kowalski) és Ann-Margret (Blanche DuBois)
Utálkozó vágyakozók (Ann-Margret és Treat Williams)
Stanleynek tudomására jut, hogy Blanche-t kirúgták a tanári állásából, miután összeszűrte a levet egy kamasz diákjával, és a hírt nem csupán Stellával, de Mitch-csel is közli – stílszerűen pont Blanche születésnapi partija előtt. Mitch ezek után nem jelenik meg a szülinapi bulin, Stanley pedig egy Laurelbe szóló távolsági buszjeggyel lepi meg az ünnepeltet. Az ennek hatására kirobbanó veszekedés csak amiatt marad abba, hogy Stellának hirtelen szülhetnékje támad, és Stanley elviharzik vele a kórházba. Visszatérése után Stanley megerőszakolja a helyette épp gazdag udvarlóról fantáziáló Blanche-t, elvégre férfi és nő esetében mélyről fakadó gyűlölet és végzetes vonzalom között csak egy vékony határmezsgye húzódik. Aki azt hiszi, hogy drámaiságnak az eddigiek bőven elegendők, az bizony téved: a legrombolóbb lelki apokalipszis még hátravan…
Harold „Mitch” Mitchell (Randy Quaid), a naiv hoppon maradó
Ann-Margret és Treat Williams a nemi erőszakot ábrázoló jelenetben
Tennessee Williams (Macska a forró bádogtetőn) az 1980-as évek elején arról ábrándozott, hogy új filmet készíttet híres, a 20. századi színmű-irodalom mérföldkövének számító darabjából, A vágy villamosából, amelynek 1951-ben debütált mozgóképes verziója világsztárrá és stílusteremtővé varázsolta a brutális viselkedésű Stanley Kowalskit megformáló Marlon Brandót (noha a négy legfontosabb szereplő közül csak az ő alakítását nem jutalmazta Oscar-díjjal az Akadémia). Williams Meryl Streepet szemelte ki új Blanche DuBois-nak, aki azonban nem tudta elvállalni a munkát, ezért Keith Barish producer – pont Williams halálának napján, 1983. február 25-én − a 60-as évek legtüzesebb szexbombáját, az impozáns drámai átlényegülésekre is képes Ann-Margretet (Vadóc díva Harley-Davidsonon + Beleszerettem a barátnőm anyjába! + A végzet asszonya Bejrútban) kérte fel, az eredetileg mozifilmnek szánt műből pedig tévéfilm lett. Az amerikai ABC csatornán bemutatott 1984-es változat különlegességét elsősorban az adja, hogy kétszemélyes Hair-„osztálytalálkozóra” került sor általa, Kowalskit ugyanis a legendás hippifilm George Bergere, Treat Williams játszhatta el, Stella DuBois Kowalskit pedig Beverly D’Angelo, azaz a Hair Sheilája, akit Miloš Forman klasszikusában Berger boronál össze a John Savage (Amikor a Tízparancsolat sztárja elszerette a fia feleségét) által életre keltett Claude Bukowskival. (D’Angelo egyébként a Harold „Mitch” Mitchellt alakító Randy Quaiddal háromszor is forgatott: a Családi vakáció, a Karácsonyi vakáció és a Vegasi vakáció című komédiákban szerepeltek együtt.) Ann-Margret a film első számú sztárjaként maga dönthette el, ki kapja a direktori feladatokat: a színésznő John Ermant választotta, akinek Szeressétek a gyermekeimet! című 1983-as munkájában nyújtott teljesítményéért Golden Globe-díjat nyert. Az energiabomba díva a method acting híveként pszichiáterrel konzultált, hogy maximálisan feltérképezhesse a figurája motivációit, és a forgatási szünetekben sem „bújt ki” a szerepéből.
Ann-Margret, a színmű eddigi legérzékibb Blanche DuBois-ja
1984-re sokat enyhült a színdarabok amerikai filmváltozatait sújtó cenzúra, és már a televízióban is felbukkanhattak olyan kényesebb témák, amelyek miatt 1951-ben még boszorkányüldözésben részesítették volna az alkotókat az erkölcscsőszök. Ennek köszönhetően az Ann-Margret-féle A vágy villamosa sokkal jobban hasonlít a darab színpadi verziójához, mint a Brando nevével fémjelzett korábbi film. Az 1984-es „villamosban” például megtalálható az az 1951-esből kihagyott jelenet, amelyben Blanche arról mesél Mitchnek, hogy a férje homoszexuális hajlamúnak bizonyult, és miután Blanche kijelentette, hogy emiatt undorítónak tartja, a férfi öngyilkosságot követett el. Az 1951-es film azzal ér véget, hogy Stella fogja a csecsemőjét, és átköltözik a felettük lakó szomszédjukhoz, míg az 1984-esben – a színdarab cselekményéhez híven – kitart bántalmazó férje mellett. Az alakítások terén is jelentős eltéréseket tapasztalhatunk. Vivien Leigh (Elfújta a szél) az 1951-es változat Blanche-aként született hisztérika (bevallom, nekem emiatt embert próbáló feladat volt a mű megtekintése), Ann-Margret viszont egy olyan, korábban kemény nőt játszik, aki a sorscsapások hatására mentálisan összeroppant: erősnek tetteti magát, de már rég nem az – számomra ez jóval izgalmasabb megközelítés, mint Leigh-é. Az pedig csak hab a közmondásos tortán, hogy a teljesítményével ismét Golden Globe-díjat szerző Ann-Margret ezúttal is szívdöglesztően szuperszexi (Vivien Leigh-ről ez sosem jutna eszembe). Treat Williamsből hiányzik ugyan Brando vészjósló karizmája, viszont sokkal természetesebben játszik a színészkirálynál, ráadásul – nagy örömömre – a jellegzetes „brandói motyogást” sem kívánta utánozni, és úgy tudott erőszakos bunkóként megnyilatkozni, hogy minden szavát érti, aki beszél angolul. Beverly D’Angelo elnyomott Stellája emlékezetesebb és rokonszenvesebb Kim Hunterénél, Randy Quaid Harold „Mitch” Mitchellje pedig ugyanolyan kiváló, mint Karl Maldené az 1951-es verzióban. Bár A vágy villamosa 1984-es filmváltozata sokkal hívebben tükrözi Tennessee Williams eredeti színpadi elképzeléseit, mint az 1951-es, mégis ez a második nekifutás sikeredett kevésbé színpadiasra. Aki szeretné megtudni, milyen a népszerű színdarab legéletszagúbb filmes feldolgozása, az az 1984-es A vágy villamosát keresse.
„Piálok, kártyázom, két nővel élek egy fedél alatt… Valamelyiket már ideje lenne elküldenem dolgozni, hogy kifizethessük a lakbért.”
Ráadás:
Beverly D’Angelo a Celebrity Sleuth magazinban
Ann-Margret Johnny Carson showműsorában, 1975-ben
