David Norliss, a láncdohányos bestseller író idegesen járkál fel és alá tengerparti legénylakásában, majd tárcsázza a kiadóját, Sanford Evanst, és közli vele, hogy hónapok alatt sem sikerült elkészülnie soron következő könyvével, amelyben a parajelenségeket és a bennük hívőkből hasznot húzó csalókat állította volna pellengérre. David magnószalagokra mondta mindazt, ami arra késztette, hogy ne vessen papírra szkeptikus irományt, és azonnal találkozni akar Sanforddal, hogy lejátszhassa neki a felvételeket. Sanford hiába várja a megbeszélt időpontban, és miután egy hét is eltelik anélkül, hogy hallana az író felől, elmegy David lakására, ahol már csak hűlt helyét találja a barátjának, viszont a magnószalagok ott sorakoznak a dolgozószoba asztalán. Sanford beteszi az elsőt a lejátszóba…
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A felvétel tanúsága szerint David Norliss a könyvéhez szükséges tényanyag összegyűjtése közben megismerkedett Ellen Sterns Corttal, a szép monterey-i özveggyel, aki azt állította, hogy a nemrég elhunyt szobrász férje, James, előmászott a családi kriptából, és démoni tekintetével, elkékült arcával, valamint erőszakos viselkedésével alaposan ráhozta a frászt. Ellen azzal üdvözölte az élő(halotta)k közé kívánkozó drágáját, hogy mellkason lőtte az első keze ügyébe akadó vadászpuskával, de ez meg sem kottyant Jamesnek, aki ezután kissé feldúltan – konkrétan: dúvadként törve-zúzva − távozott. James a halála előtt sokáig súlyos betegségtől szenvedett, és az okkultizmusban kereste a gyógyírt, miután az egyik kiállításán teljesen egy fekete mágiát űző csinos fekete dáma, Jeckiel kisasszony hatása alá került. Jeckiel egy szkarabeuszábrával ellátott gyűrűt adott Jamesnek, aki később ragaszkodott hozzá, hogy azzal az ujján temessék el.
„Mikor adod már le a könyvet, David?”
„Soha… Helyette olyan sztorit mondtam magnóra, amelytől nem csak leesik, de ripityára is törik az állad, drága barátom.”
„Grrrrrraaaaaarrrrrú!”
„Jaj, James! A szókincsed hiánya még a külsődnél is ijesztőbb.”
Néhány nappal az után, hogy Ellen hűvös fogadtatásban részesítette a holtak birodalmából hazalátogató Jamest, a Monterey megyei Carmel seriffje, Tom Hartley azért kénytelen abbahagyni a kávézgatást és a szolgálati fegyvere fényesítgetését, mert az emberei különös állapotú hullára bukkannak egy fának ütközött autóban: a fiatal nő utolsó csepp vérét is kiszívta valaki, aki igencsak szomjas lehetett. David beszámol Tomnak az Ellentől kapott információkról, de a seriff természetesen fenntartásokkal fogadja azokat. Miután tudomást szerez arról, hogy Jamest az értékes gyűrűjével az ujján helyezték öröknek vélt nyugalomra, az Ellen baráti köréhez tartozó San Franciscó-i galériatulajdonos, Charles Langdon belopakodik James kriptájába az ékszer ellopása végett, pechjére azonban a gyűrű kék fejű ura cseppet sem önkéntes véradót csinál belőle. David előkeríti Jeckielt, aki felvilágosítást ad Ellennek arról, miben mesterkedik a férje, mióta hullaszagúan sétálgat a környéken: James okkult szertartás keretében egyezséget kötött az ősi egyiptomi démonistennel, Sargoth-tal, aki feltámadást és öröklétet ígért neki annak fejében, hogy James megfaragja az életnagyságú szobrát, majd embervérrel keni be azt, aminek hatására a szobor életre kel, és Sargoth ismét manifesztálódik a földi halandók körében. James immár csak azáltal hatástalanítható, ha lehúzzák az ujjáról a varázsgyűrűjét. Miután Marsha, Ellen látogatóba érkező húga is a Sargoth-tal kötött paktum áldozatává válik, David, Ellen és Hartley seriff elindul a kriptájából alagútba költözött James felkutatására, és ha már aktivizálták magukat, a vérszomjas Sargoth számításait is szeretnék keresztülhúzni…
„El sem tudja képzelni, David, milyen borzalmas volt viszontlátni Jamest…”
„De a hullajó mutatványa feleannyira sem traumatizált, mint amikor le kellett vetkőznöm a Keresztmamában.”
„Nem hiszek a vámpírokban és a zombikban sem, de ha mégis az utamba akadna egy, van ám itt az őrsön sok szép eszközöm, amivel halálra fegyelmezhetem.”
A 70-es évek legendás horrorspecialista televíziós rendező-producere, Dan Curtis (Farkasember-vadászat Kaliforniában) 1973-ban új vámpírsorozatot szeretett volna indítani az NBC tévécsatornán A Norliss-magnószalagok (The Norliss Tapes) címmel, amelynek bevezető epizódja az említett esztendő februárjának 21. napján került adásba a tengerentúlon. Bár a Logan futása című sci-fi regény társszerzője, William F. Nolan által írt mozgóképes alkotás milliókat ültetett a tévékészülékek elé, az NBC – rendkívüli dilettantizmusról téve tanúbizonyságot – nem rendelt több részt, ezért aztán a nézők sosem tudták meg, hová tűnt a Jamesszel vívott párharcot követően David Norliss, és azt sem, miről esik szó a második magnószalagon, amelynek lejátszását Sanford Evans a filmvégi stáblista felbukkanása előtti másodpercben kezdi el. A még befejezetlenségében is élvezetes és különleges atmoszférájú mű címszerepét Roy Thinnes tévésztár kapta, akit a magyar nézők a Támadás egy idegen bolygóról című, 1967 és 1968 között forgatott kultikus sci-fi sorozatból ismerhetnek. Thiennes Alfred Hitchcock (Psycho + Szakadt függöny + Feleségül mentem a támadómhoz) Családi összeesküvésével emelkedhetett volna a mozicsillagok közé, amelyben ő alakította volna a választékos modorú emberrablót, de a híres direktor néhány heti munka után lecserélte William Devane-re (Mennydörgés), akinek eredetileg is szánta a szerepet, csak úgy tűnt, a színész nem fog ráérni. Ezután Thiennes olyasmire „vetemedett”, amire előtte valószínűleg senki: egy étteremben odasétált a rettegett és befolyásos rendezőhöz, és jól beolvasott neki, Hitchcock pedig a szemtanúk szerint szótlanul és döbbenten hallgatta végig.
„Elárulom a szkarabeuszgyűrű titkát, ha elvisz egy körre a kocsiján, Mr. Norliss…”
„Az amerikai parakutatók dolgát mostanában igencsak felvitte az Isten.”
„Graaarrrúúúúrrrraaaahhhh!”
„Várjon csak, szakadtkám, mindjárt keresek magának egy kis aprót.”
Ellen Sterns Cortként a mindig bájos Angie Dickinsonban (A színész, aki emberrablónak adta ki magát), Jeckiel kisasszonyként pedig a karakán Vonetta McGee-ben (Bosszú az Eiger csúcsán) gyönyörködhetünk, akik mellett olyan tapasztalt karakterszínészek bukkannak fel, mint a Hartley seriffet játszó Claude Akins (Bombanőkre vadászó óriáspolip), a Sanford Evanst megformáló Don Porter (Kamionőrület) és a Marsha Sternst alakító Michele Carey (Elvis Presley legszexibb zaklatója). A Norliss-magnószalagok legemlékezetesebb figuráját azonban nem a kitűnő színművészek között kell keresnünk, az ugyanis az artikulálatlanul üvöltő, zárt ablakon át a szobába beugró, lövésektől elvágódó James Cort, avagy a kaszkadőrikon Nick Dimitri. Az Arnold Schwarzenegger (Vörös zsaru + Conan buja harcostársa) megannyi filmjében elpatkoló Dimitri legismertebb jelenése A nagy bunyós című sportdrámához köthető, amelyben a Charles Bronson-féle (Bosszúvágy + Éjféli leszámolás) bokszoló utolsó és legkeményebb ellenfelét játszotta. A Norliss-magnószalagok kimerevített képkockáin a kék vámpírzombivá maszkírozott kaszkadőr akár nevetségesnek is tűnhet, magában a filmben viszont távolról sem az, hanem hátborzongatóan állatias lény, akit Dimitri szövegtelenül, pusztán a gesztusaival, mozgásával, vagy épp a tekintetével tesz félelmetessé. Elsősorban miatta ajánlom a régi amerikai tévéfilmek reajongóinak Dan Curtis produkcióját.
„Graaaaarrrúúúúúaaaah!”
„Elegünk van belőled, James: Speak English or die!”
Ráadás:
Nick Dimitri ezt nyilatkozta a Charles Bronsonnal közös filmes bunyójáról, amelyet sokan a 70-es évek egyik legjobbjának tartanak:
Charlie elképesztően jól nézett ki: 54 volt, amikor a filmet készítettük, de az izmait a huszonéves bokszolók is megirigyelhették volna. Arra viszont nem számítottam, hogy ez a kitűnő genetikával megáldott férfi akkora bagós, hogy ütésenként le kell állnunk, hogy kifújhassa magát. Életem leghosszabb ideig forgatott jelenete lett emiatt a küzdelmünk.
Nick Dimitri és kedvenc ereklyéje
