Maggie Walsh és barátja, Pete Danner belsőépítészek, és a felső középosztálybeli Los Angeles-iek nyugodt életét élik. Maggie egy szép napon 50 ezer dolláros előleget kap egy rejtélyes, még a nevét is titkoló brit kuncsaft cégétől. Bár Pete-nek „bűzlik” a felkérés, végül beadja a derekát, és elrepül Maggie-vel a ködös Albionba. Immár az Egyesült Királyságban Maggie és Pete motoron száguld a megadott címre, ám az egyik vidéki útszakaszon sajnálatos módon jókorát ütköznek egy Rolls-Royce-szal, amely alaposan „helybenhagyja” szegény járgányukat. A méregdrága kocsi utasa és tulajdonosa, Jason Mountolive meginvitálja a párocskát a kastélyába, hogy kellemes körülmények között várakozhassanak, amíg a környék egyetlen autószerelője életet lehel a motorjukba.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női és férfi meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Mountolive úr kiteszi Maggie-éket a kastélya előtt, ám ő maga valamiért nem kíván bemenni. A hallban Adams nővér fogadja hőseinket, majd hamarosan öt illusztris vendég érkezik: Clive Jackson, a brit rockélet legromlottabb és leggazdagabb menedzsere; Maria Gabriela, a luxusprosti; Jacques Grandier, a hotelmágnás; Karl Liebnecht, az exnáci fegyvergyáros és Barbara Kirstenburg, a keletnémet emigránsból lett könyvkiadó-tulajdonos. A vendégek Mountolive úr barátai, aki azért trombitálta össze őket, mert haldoklik, és szeretné közölni velük a végakaratát. Maggie és Pete őszinte megrökönyödéssel értesül arról, hogy Mountolive úr, aki a Rolls-Royce-ban 50-esnek és makkegészségesnek tűnt, valójában aggastyán, és nemhogy évek óta nem kocsikázik már, de régóta oxigénsátorban hever az emeleti szobájában. Akkor mégis ki hozta Maggie-éket a Ravenhurst kastélyba?
„50 ezer dollár előleg? És még azt sem tudjuk, miért? Nem gyanús ez neked, Maggie?”
„Ne vészmadárkodj, Pete, inkább kezdj el csomagolni!”
„Remélem, kedvükre valónak találják majd a kastélyomat.”
„Ne haragudjanak, de sietek, úgyhogy inkább nem mennék be.”
„Csak így lerak minket a küszöbre, Mountolive úr? Hát ez nagyon fura…”
„Adams nővér vagyok, miaúúúú, akarom mondani: Isten hozta Önöket Ravenhurstben!”
„Amerikából jöttünk, úgyhogy ne tessék megfeszülni a vacsorával, két hamburger bőven elég lesz.”
„Bendőtömés után nem zavarunk sok vizet, csendben egymásra hangolódunk…”
„Aztán megmutatom a női nézők kedvéért a tökéletes hátsómat, elvégre a 70-es és 80-as évek egyik férfi szexszimbóluma vagyok, vagy mi a fene…”
A gondok akkor kezdődnek, amikor az egyébként kitűnő úszónak számító Maria szépen belefullad a kastély medencéjébe. Mountolive úr a szobájába rendeli a vendégeit, és ragaszkodik hozzá, hogy Maria megüresedett helyét Maggie vegye át. Miután meghívottjai a színe elé járultak, Mountolive az oxigénsátor rejtekéből luciferi paktumról zagyvál, majd behívja a sátorba Maggie-t, akinek aztán ugyanolyan gyűrűt húz az ujjára, amilyet sznob vendégei viselnek. A csinos belsőépítész kisasszony ezután több igencsak zavaró tényre lesz figyelmes: egyrészt képtelen lehúzni a gyűrűjét, másrészt kiderül, hogy a vendégek nyakig elmerültek az okkultizmus mocsarában, ráadásul sorban követik Mariát a túlvilágra. Az sem javít a közhangulaton, hogy Adams nővér felettébb gyanúsan viselkedik, és olykor hajlamos fehér macskává változni. Pete-nek hiányzik a hot dog és a kaliforniai napfény, ezért mielőbb szeretné távozásra bírni szerelmesét, akin pedig egyre inkább eluralkodik a meggyőződés, miszerint nem véletlenül keveredett a Ravenhurst kastélyba, és Mountolive úr ördögi meglepetést tartogat számára…
„Lehet, hogy sznob a társaság, de az italválaszték kárpótol a fejfájdító dumájuk végighallgatásáért.”
„Clive vagyok, aki droggal tömi a hamisan kornyikáló felfedezettjeit.”
„Én meg Karl, akit Hitler háromszor tüntetett ki, a Moszad viszont máig nem tud eltüntetni.”
„Én pedig Jacques, aki szállodákat vásárol és emberekre vadászik.”
„Pete, azonnal hagyd abba az ivást, és lépjünk le innen minél előbb!”
„Ha én kinyitottam egy sört, akkor biztosra veheted, hogy továbbiakat is kinyitok még, tehát egyelőre maradunk.”
1978-ban, brit és amerikai koprodukcióban készült a Magyar Televízió által aztán Ördögi hagyaték címmel vetített okkult thriller, az Örökség (The Legacy), amely manapság elsősorban arról nevezetes, hogy ennek forgatásán szeretett egymásba a Maggie-t alakító Katharine Ross (A gondolatolvasó telhetetlen felesége) és a Pete-et játszó Sam Elliott (A békabirodalom visszavág). Bár mindkét kultikon szerepelt a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című 1969-es westernben is, Elliott ekkor még csak egyszerű statiszta volt, és nem merte megszólítani a forgatáson a már sztárnak számító Rosst. Sam 1984-ben vette feleségül Katharine-t, és azóta is boldog és irigylésre méltó házasságban élnek, amelyet sem botrányok, sem félrelépések nem csúfítottak el. A fegyvergyáros Karl Liebnecht szerepét a producerek először a kiváló karakterszínésznek, Harry Andrewsnak (Halál a Níluson) szánták, majd olyan horrorszároknak, mint Donald Pleasence (Kastélymentő szex Poe módra + A nagy húsvéti átverés + A riksás, a boszorkány és a sztriptíztáncosnő + A zongoraművész és a Playboy-modell + Az ördög szeme) és Christopher Lee (UFO-bordély a tenger mélyén + Véráldozat és dél-afrikai átok + A testőrök visszatérnek), ám végül a két James Bond-filmből ismerős „rosszarcú”, Charles Gray (Gyémántok az örökkévalóságnak + Csak kétszer élsz) kapta meg. Jacques Grandier-ként eleinte Frank Finlay-re (A megállíthatatlan bosszúálló + A kulcs + A három testőr, avagy a királyné gyémántjai + A négy testőr, avagy a Milady bosszúja) és Ian Bannenre (Excalibur) gondoltak a döntéshozók, de aztán Lee Montague (Napfivér, Holdnővér) lett a befutó. Az úszás közben elhalálozó dögös luxusprostit Marianne Broome brit születésű, de Malajziában nevelkedett aktmodell formálhatta meg, aki – ironikus módon – az 1976-os montreali olimpián a maláj úszócsapat tagja volt, manapság pedig festőművészként dolgozik. Jason Mountolive-ot a neves színpadi színész, John Standing (Patkánykirály) játszotta, Barbara Kirstenburgot pedig Hildegarde Neil (Lélekszakadt hajsza).
„Nem jön be a vízbe, Pete? Fürdőgatyában vagy anélkül is szívesen látom…”
„Az aktfotóm láttán sem gondolja meg magát?”
„Nagy a kísértés, Maria, de én már menthetetlenül hűséges vagyok.”
„Meg hát az úszkálás nem épp veszélytelen dolog…”
„El sem tudod képzelni, min mentem keresztül, Pete! Mountolive úr meggyűrűzött, méghozzá olyan kézzel, amelyet évek szorgos munkájával sem tudna rendbe hozni a manikűrösöm.”
„Na, akkor most én mondom, hogy lépjünk le, de azonnal.”
„Most meg én nem akarok, Pete, Adams nővér olyan andalítóan nyávog, ritka jól elalszom tőle.”
„Az sem zavar, hogy Clive gégemetszése balul sikerült…”
„…. ahogy az sem, ha a könyvtárban valaki hamuvá égett…”
„… és az sem, hogy Barbara addig bámulta magát a tükörben, amíg az meg nem haragudott rá.”
Az életet egy hatalmas bulinak tartó rockmenedzser, Clive Jackson szerepében a Who együttes énekesét, Roger Daltrey-t (Ken Russell és a szexkalandor magyar zseni + Amikor Tina Turner belőtte Tommyt) láthatjuk, aki eddigre már több színészi munkát is maga mögött tudhatott, a szerepet viszont nem ezért, hanem „zsarolás” révén kapta: a gyártó Universal Pictures fejesei az ő Surrey megyei kastélyát szemelték ki helyszínnek, és csak azzal a feltétellel volt hajlandó a stáb rendelkezésére bocsátani az otthonát, ha a forgatókönyvírók neki is írnak a filmbe egy figurát. Az eredeti forgatókönyvet Jimmy Sangster (Sikíts, csini Peggy!) vetette papírra, és egy detroiti kórház parajelenségeiről szólt, a gyártók azonban nem voltak elégedettek vele, és inkább egy sátánista brit „gyűrűszövetség” végnapjait taglaló thrillert kanyaríttattak belőle Patrick Tilley-vel és Paul Wheelerrel. A megfilmesített történetből a Universal főnökei John Coyne-val regényt írattak, amely a filmmel egy időben debütált és bestsellerré vált. Az Ördögi hagyaték rendezői székét Richard Marquand (A Jedi visszatér + Tű a szénakazalban) foglalhatta el, aki profihoz méltóan „mozgóképesítette” ezt a habkönnyű okkult mesét Dick Bush (Negyedik fázis) és Alan Hume (A Zeppelin) operatőrök hathatós segédletével. Érdemes megemlíteni, hogy a film Michael J. Lewis által komponált főcímdalát a népszerű popsztár, Kiki Dee énekelte. Bár tartalmaz néhány horrorpillanatot, az Ördögi hagyaték nem a „belezésekre” vágyóknak, hanem azoknak való, akik a fekete mágiát romantikával fűszerezve kedvelik.
„Menjünk, vagy maradjunk?”
„Csak egy icipicikét maradjunk, drágám: megöröklöm a kastélyt, aztán húzunk haza a napfényes és benzingőzös Los Angelesbe.”
Ráadás:
Marianne Bromme, a címlap- és naptárlány
