Ted Angelo, a régebben tehetségesnek tartott újságíró Kolumbiában tengeti alkoholgőzös napjait, miközben volt felesége, Maureen De Havilland (aki csak névrokona a Retrokult blogon élve eltemetett feleségnek), New Yorkban üzleti sikert üzleti sikerre halmoz. Maureen egy szép napon azzal hívja fel Tedet, hogy immár nem csak a hitvesi ágyban, de a cégének dolgozók listáján sem tart rá igényt. Ted épp fontolóra veszi a hazatérést Itáliába, amikor alkalmi szeretője, Juanita − a lakóhelyéül szolgáló lepukkant motel szobalánya – egy impozáns azték kést kínál neki eladásra, melyet a hölgy ősei emberáldozatok bemutatásakor használtak. A leletet Juanita másik szeretője, Paco, a marihuánaárusként is aktív halász hozta onnan, ahol állítása szerint sok hasonlóan értékes tárgy várja még a bőkezű „fehér főnököt”.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Ted megvásárolja Paco zsákmányait, melyek között egy 16. századi napló is található. Az alkesz firkász elviszi az irományt öreg barátjának, Alonso Kintero művészettörténésznek, aki közli vele, hogy egy Nicuesa nevű kormányos feljegyzéseiről van szó, amelyek óriási jelentőségűek. Ted csupán gyorsan pénzhez akar jutni, ezért arra kéri Alonsót, hogy kímélje meg a rögtönzött történelemórától, és inkább javasoljon valakit, aki azonnal megvenné tőle a naplót. Alonso a Kolumbiában rejtőzködő műgyűjtő náci háborús bűnöst, Heinrich Holzmannt ajánlja Ted figyelmébe, majd titokzatos körülmények közt elhalálozik, akárcsak az a helybéli régiségkereskedő, akinek Alonso megmutatta a naplót. Ted meglátogatja Pacót, alaposan eltángálja, majd elindul vele a napló lelőhelyére − ez egy barlang, amelyben egy több száz éves hajóroncs hever, maga a barlang pedig valójában egy hegyoldalba ágyazódott UFO! Tednek hamarosan rá kell döbbennie, hogy Holzmann mellett a KGB, a CIA, sőt maguk a földönkívüliek is örömmel eltennék láb alól – utóbbiak egy kőagyú terminátorral likvidáltatnák. Kintero professzor bájos asszisztense, June, Ted segítőtársául – meg persze sokadik szeretőjéül – szegődik, és kezdetét veszi az országon és veszélyes hegyi utakon átívelő hajsza…
„Esküszöm, hogy nincs más nőm rajtad kívül, Juanita!”
„Ne ijedezz, Ted, inkább bökd ki gyorsan, hogy megvennéd-e tőlem ezt a kést…”
„Meg, csak gyorsan bújj ide mellém, hogy megnyugodjak.”
„Nem mehet ez így tovább, szép szobalányom: abba kell hagynom a piálást, és mielőbb meg kell gazdagodnom.”
„Szert tettem pár azték kacatra, Antonio. Vetnél rájuk egy pillantást holnap?”
„Mi sem természetesebb… Csak igyekezz majd hozzám, mert utánad a gyilkosomat kell fogadnom.”
„Másnaposan ringani a tengeren… Hát lehet ennél kellemesebb dologban része a gyomromnak?”
„Imádok műkincseket gyűjteni, mióta Hitler szolgálatában százaktól vehettem el a sajátjaikat.”
Kolumbiában elszaporodtak a CIA-s, a KGB-s és a földönkívüli bérgyilkosok
A barlang mélyén nehéz lesz felszedni a horgonyt…
„Lássuk csak, mitől olyan menő az idegen lények technológiája!”
Nello Rossati a 70-es években főleg szexvígjátékok dirigálásával foglalkozott, 1987-ben azonban elérkezettnek látta az időt arra, hogy forgatókönyvíróként szórakoztató katyvaszt kotyvasszon olyan amerikai sikerfilmektől ihletetten, mint Az elveszett frigyláda fosztogatói, az Indiana Jones és a végzet temploma, A smaragd románca, a Harmadik típusú találkozások, valamint a Terminátor, és persze meg is rendezze azt. A Top Line címmel 1988-ban debütált remekmű főszerepére Rossati nem mást kért fel, mint az olasz mozi ikonját, Franco Nerót (A rettenthetetlen cápavadász), akit Magyarországon manapság főleg amiatt emlegetnek keserű szájízzel, hogy talján létére képes volt eljátszani Árpád vezért minden idők egyik legrosszabb történelmi filmjében. Az, hogy a Honfoglalás borzalmas lett, a legkevésbé Nero vétke, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a színész a 60-as és 70-es években hazája legnagyobb western-, akció- és bűnügyi filmes sztárjának számított, méghozzá megérdemelten, ráadásul fajsúlyos drámákban sem vallott szégyent. Nero figurájának, Ted Angelónak a szerelmét, June-t a legviccesebb James Bond, Roger Moore lánya, Deborah alakította, aki ekkoriban a Deborah Barrymore művésznevet használta, ugyanis nem akarta, hogy összekeverjék egy kolléganőjével, akit szintén Deborah Moore-nak hívtak és nála jóval régebben kezdte az „ipart”. Maureen De Havilland szerepében a svéd szupermodellt, Mary Stävint láthatjuk, akit 1977-ben Miss Worlddé választottak. Stävin két Bond-filmben is domborított (Polipka + Halálvágta), ráadásul pont Deborah Moore papájával, aki azt nyilatkozta róla, hogy „férfiak milliói vágynak arra, hogy úgy járjanak, mint én, és összezárják őket Maryvel egy tengeralattjárón”. Retrokult-kedvenc karakterszínészekben sincs hiány: Heinrich Holzmannt, a náci műgyűjtőt George Kennedy (A zsoldos, aki lesmárolta a diktátort + Szabadíts meg minket a kapzsiságtól! + A veszett farmer és a Playboy-modell + George Kennedy: Agatha Christie filmsztár vetélytársa) játszotta, a túl korán elpatkoló Alonso Kintero professzort pedig William Berger (Forró egyiptomi árnyak + A ruha, amely minden nőből gyilkost csinál). Kennedynek csak pár mondat jutott a filmben, és senki sem akart neki plusz gázsit fizetni azért, hogy elutazzon Rómába utószinkronizálni magát (az olasz mozgóképes művek 95%-a ekkoriban még helyszíni hang nélkül készült), úgyhogy valószínűleg ez az egyetlen filmje, amelynek angol hangsávjában nem a saját orgánuma hallható.
„Kintero professzor a lelkemre kötötte, hogy mindenben álljak az Ön rendelkezésére, Signor Angelo.”
„Mindenben, June?”
„Esküszöm, hogy máris szaván fogom…”
„Hogy ityeg a volt férjem fityegője?”
„Remekül elvan, már nem ácsingózik maga után, Miss De Havilland.”
A Top Line évtizedeken át csak gagyi VHS-minőségben volt elérhető, de a helyzet a közelmúltban megváltozott, és végre kedvünkre gyönyörködhetünk Guglielmo Mancori (Manhattan Baby + Spasmo) operatőri munkájában
„Állj, vagy lövök! De ha megállnak, akkor is.”
„Ki ez a gépiesen mozgó ficsúr?”
Az olaszok olcsó terminátorát Rodrigo Obregón formálta meg, aki a sportriporterből lett akció- és szexfilmes rendező, Andy Sidaris kedvenc színésze volt, ezért Andy bácsi majdnem minden alkotásában szerepet adott neki, hogy Playboy-poszterlányoktól övezetten parádézhasson
„Nem komálom a vörösingeseket.”
„Ennyit arról, mennyit ér egy szíriuszi robot egy tisztességes kolumbiai bika ellen. A köszönetnyilvánításokat és a hálából küldött nagy tőgyű marhacsajokat a karámban várom.”
„Szerencsénk, hogy nem japán terméket küldtek utánunk a földönkívüliek, azt nem nyírta volna ki ilyen könnyedén bikuci.”
A Top Line-t 1987 második felében forgatták a kolumbiai Cartagenában és környékén, a munkacíme pedig eredetileg Alien Terminator volt, ami tökéletesen illett hozzá, viszont Rossati úgy vélte, túlságosan kilógna a lóláb, ha meghagyná. Ezért aztán a forgatókönyvet társszerzőként jegyző direktor inkább másik címet keresett helyette, és végül az újságírói szakzsargonban használatos topline-ra esett a választása (topline news-nak hívják azokat a kiemelt fontosságú híreket, amelyeket a lapok a címoldalon és legfelül tesznek közzé, egy UFO felfedezése pedig mindenképp ezek kategóriájába sorolható). A forgatás zökkenőmentesen zajlott, bár a stábot kissé megrázta, amikor annak a jelenetnek a rögzítése során, amelyben Franco Nero elindul felfelé a hegyen a barlanghoz, egy összezúzott holttestre bukkantak (a hatóságok szerint a „kokainkirály” Pablo Escobar embereinek egyik drogdíler áldozatáról lehetett szó). Deborah Moore Franco Nero protekciója révén került a filmbe − Roger Moore és Franco Nero közeli barátok voltak, a családjaik rendszeresen összejártak, Nero pedig kiskorától kezdve ismerte Deborah-t, aki úgy tekintett rá, mint afféle tiszteletbeli nagybácsira. A színésznőt az aktuális barátja is elkísérte a forgatásra, és szegény fickó akkora féltékenységi rohamot prezentált Deborah és Franco meztelenséget nem tartalmazó szexjelenete miatt, hogy Deborah-nak elege lett belőle, és néhány héttel később szakított vele. Franco Nero nem először dolgozott Kolumbiában, és nem sokkal a forgatási munkálatok befejezése után, 1987 decemberében egyik helybéli szeretője, Mauricia Mena beperelte, mondván, Franquito nevű fiának a színész az apja, de az nem hajlandó a gyereket a nevére venni. A Top Line bődületes ökörség, amelyet szerencsére az alkotói sem gondoltak komolyan, úgyhogy nem kínosra, hanem élvezetesre sikeredett. Kedvenc jeleneteim: George Kennedy autóval üldözi a mezítlábas Franco Nerót egy kaktuszokkal borított mezőn; Franco Nero egy atomrészeg kolumbiai által vezetett baromfiszállítón menekül a CIA bérgyilkosa elől; a Neróék életére törő terminátort a piros inge miatt rárontó bika hatástalanítja; Mary „Miss World” Stävin leveti emberbőrét, és kegyetlen ronda, kutyaképű földönkívülinek bizonyul – ezt az átváltozást Francesco és Gaetano Paolocci speciális effektes szakembereknek köszönhetjük, akik az Ezüst pisztolygolyók és a Barbár fivérek munkálataiból is kivették a részüket. Aki szereti a spagetti ízű sci-fiket, annak a Top Line-t is kötelező beszereznie.
„Üdvözöllek a fedélzeten, drágám, meg a lotyódat is!”
„Nem akarlak elkeseríteni, Maureen, de már régóta nem tudsz felizgatni.”
„Még így sem?”
„Várjatok csak, mindjárt megmutatom, hogyan festek valójában!”
„Adj egy csókot, Ted!”
„Na, mit kapok, ha mindezt megírom egy vezércikkben?”
„Pulitzer-díjat, édesem, meg halálos fenyegetéseket.”
