Dr. Paul Holliston, az özvegy kaliforniai genetikus magányosan és dologtalanul tölti mindennapjait, a birtokán berendezett laboratóriumában lassan pókhálók borítanak minden kémcsövet. Amióta a felesége meghalt autóbalesetben, Holliston elvesztette az életkedvét, és azt még hűséges asszisztense, Martha Douglas (aki történetesen az elhunyt Hollistonné húga) sem tudja visszaadni neki. Egyik éjszaka, miközben a megengedettnél nagyobb sebességgel száguld az esőben, Holliston elgázol egy kóbor dobermannt. Az állatbarát tudós felnyalábolja szegény ebet az útról, és hazahajt vele. A laborban veszi észre, hogy a kutya terhes – a súlyosan sérült mama elhalálozik, de Hollistonnak sikerül megmentenie az egyik kölykét a három közül egy mesterséges anyaméh segítségével. A doktoron ekkor úrrá lesz a kísérletezhetnék, és drasztikusan felgyorsítja a vemhességi időt emberi méhlepényből nyert növekedési hormonnal. A kutyaembrió pár nap alatt felnőtté érik, Holliston azonban egyelőre senkinek sem szeretné a tudomására hozni a tudományos sikerét, ezért azt hazudja a fiának, Gordonnak; a menyének, Helennek; valamint Marthának, hogy az elgázolt kutya meggyógyult, és az csahol most a ház körül.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A dobermann elképesztően gyorsan tanul, ám Holliston nem veszi észre, hogy az eb agresszivitása és ravaszsága is párhuzamosan nő a megszerzett ismeretek mennyiségével: a doki négylábú teremtménye egyik nap megöl egy útjába akadó kisebb kutyát, majd elássa a tetemét, nehogy a jó doktor megtalálja és aggodalmaskodóvá váljon miatta. Holliston képtelen ellenállni a frankensteini késztetésnek, úgyhogy nemsokára szert tesz egy öngyilkosságot elkövetett terhes asszony embriójára, amelyet a kutyán tesztelt eljárással négy és fél hét alatt 24 éves bombanővé növeszt, akinek – a tudományos diadaltól ittasan – a Victoria keresztnevet adja. A csodaszép „újszülöttnek” csupán egyetlen apró szépséghibája akad: a metotrexát nevű gyógyszer rendszeres befecskendezése nélkül pár nap alatt vénasszonnyá öregedne.
Holliston doktor, mielőtt elkezdett volna Istent játszani
„Lássuk, miféle lényt kotyvasztok mára!”
„Első nekifutásra ilyen minőségű embert tudok teremteni? A kollégáimnak mostantól fogva minimum térdre ereszkedve kellene hódolniuk előttem.”
Holliston okítani kezdi a fotografikus memóriával rendelkező Victoriát, aki néhány hét alatt bekebelez minden fellelhető tudományos és kulturális ismertet, úgyhogy akár több kategóriában is indulhatna a Nobel-díjért. A büszke alkotó elérkezettnek látja az időt arra, hogy teremtményét „bedobja a mélyvízbe”: partit rendez, amelyen úgy mutatja be az immár Spencer családnevű Victoriát barátainak, mint pártfogoltját, a Coloradói Egyetem roppant tehetséges végzősét. Victoria azzal indítja az estét, hogy leül játszani a sakkbajnok Frank Rileyval, és az egybegyűltek őszinte ámulatára alaposan megszégyeníti: nyilvánvaló, hogy Victoria simán legyőzhetné Rileyt, akit csak kárörvendően mosolygó Holliston unszolására enged nyerni. Victoria „kikupálása” azzal végződik, hogy a teremtője magáévá teszi a vendégek távozását követően. Az újdonsült párocska idillje azonban nem tarthat sokáig: egyrészt a féltékeny Martha gyanút fog, és mindenképp ki akarja deríteni, ki lehet ez a titokzatos fiatal nő, akiről senki sem hallott a Coloradói Egyetemen, másrészt az orvosgéniuszi elmével megáldott Victoria rájön, hogy nem kell örökké metotrexát-függőként élnie: egy 5-6 hónapos emberi magzat agyalapi mirigyéből származó kivonat szempillantás alatt megoldaná a problémáját. Holliston menye terhes, és épp a hatodik hónapban van... A doktor rokonai hamarosan megtapasztalják, miféle angyal külsejű szörnyeteget szabadított a világra (és azon belül elsősorban rájuk) az Istent játszó családfő...
„Aranyos képecskékkel kezdjük, drága Victoria, holnap pedig már a sejtbiológiáról beszélgetünk...”
„Nem született még ember, aki meg tudna verni a táblán.”
„Vagy mégis??? Mondjátok, hogy csak hallucinálok, különben agyvérzést kapok a dühtől!”
Hanns Heinz Ewers a német expresszionista irodalom egyik mérföldköveként számontartott regénye, az Alraune: Egy különös teremtés története 1911-ben jelent meg első alkalommal nyomtatásban. A tudományos-fantasztikus műben egy őrült tudós mandragórát termékenyít meg egy akasztott ember spermájával, aminek eredményeképp gyönyörű és csábító nő születik (a címszereplő Alraune), akit azonban igen hamar hatalmukba kerítenek a kivégzett bűnöző gyilkos indulatai. A történetet 1952-ig összesen hat alkalommal vitték filmre, első ízben pont Magyarországon: Ewers bestsellere alapján Kertész Mihály (Casablanca) és Fritz Ödön 1918-ban forgatott némafilmet, amelynek mára sajnos minden kópiája elveszett. 1976-ban Ralph Nelson jelentkezett tudományos-fantasztikus horrorfilmmel az Alraunétől ihletetten, amely az Embrió (Embryo) címet kapta: a kitűnő direktornak korábban három alkotása is Oscar-díjat biztosított mások számára – az 1963-as Nézzétek a mező liliomait! a főszereplő Sidney Poitier-nek, az 1964-es Lúd atya a forgatókönyvíróinak, az 1968-as Charly – Virágot Algernonnak pedig a szintén főszereplő Cliff Robertsonnak. Az Embrió az előbb felsoroltakkal ellentétben vérbeli exploitation mű, úgyhogy díjesőt nem, pusztán némi számlabefizetésre szolgáló gázsit biztosított a sztárjának, az ekkoriban már a fénykorát maga mögött tudó Rock Hudsonnek, azaz valódi nevén Roy Harold Scherernek.
Ha Martha folyton más dolgába ártja magát, Victoria előbb-utóbb a hátába mártja a kését
A teremtmény, akinek a teremtője sem tud ellenállni
A négyszeres Golden Globe-díjas Scherer 1925. november 17-én született a Michigan-tó melletti Winnetkában, meglehetősen szegény családban. A felnőttkorba érve eleinte alkalmi munkákkal kereste a kenyerét, majd két évre beállt katonának, utána pedig Hollywood felé vette az irányt, hogy valóra váltsa álmát, és színész lehessen: ennek érdekében szó szerint – és jóképűsége teljes tudatában – órákon át álldogált a nagy filmstúdiók bejáratánál, abban reménykedve, hogy egy érkező vagy távozó producernek megakad rajta a szeme, és úgy dönt, felfedezi. A felfedezést azonban végül a korszak híres színészügynöke, Henry Willson „követte el” egy partin, ahová Scherer is meghívatta magát. Wilson képviselte ekkoriban szinte az összes tesztoszteronkolosszusként emlegetett álomgyárbéli férfisztárt, akiknek a férfiasságukat hangsúlyozó művészneveket adott: így lett Carmine Orricóból John Saxon (A szőrmebolond Meat Loaf sztriptíztáncosnője + Füstölgő Magnum és tomboló düh + Villamosszéktől a vizespólós szépségversenyig + Leslie Nielsen az agymosó szekta ellen + Vedd fel az őrverő kesztyűt!), Norman Eugene Walkerből Clint Walker (Farkasember-vadászat Kaliforniában), Roy Harold Schererből pedig Rock Hudson. Willson homoszexuális volt, és azon kliensei útját egyengette a legnagyobb lelkesedéssel, akik hajlandónak mutatkoztak „természetben” is fizetni a szolgálataiért. Hudson szintén a férfiakhoz vonzódott, úgyhogy igencsak szoros kapcsolatot ápolt az ügynökével. Bár játszott komolyabb hangvételű sikerfilmekben is (Óriás + Búcsú a fegyverektől), Rock Hudsont az elsősorban sóvárgó nőkből álló közönsége inkább az olyan habkönnyű romantikus vígjátékokban szerette látni, mint az 1959-es Párnacsata. A melegségét a nyilvánosság előtt titkoló sztárt a 70-es évtizedben főleg népszerű tévéfilmekben és -sorozatokban, valamint kasszasikert nem hozó, ám a korábbi, „negédes” szuperprodukcióinál jóval érdekesebb és színészileg több kihívást jelentő zsánerfilmekben foglalkoztatták. Rock Hudson 1985. október 2-án hunyt el az AIDS első világhírű áldozataként.
„Igazad van, Gordon fiam... Victoria kezd kissé erőszakosan viselkedni.”
Hudson kellő érzékenységgel és ambivalenciával játszotta el az Embrió Hollinson doktorát: bár a színészt sokszor érték a pályafutása alatt olyan kritikák, miszerint egydimenziós „karakterformáló”, aki ráadásul igen nehezen birkózik meg a nehezebb vagy hosszabb szövegekkel, mindebből ezúttal semmi sem érződik a végterméken. Hudson alakítása elsőrangú, az orgánumában – a klasszikus hollywoodi éra egyik legkellemesebbje és legférfiasabbja – pedig sosem csalódnak a retro filmek rajongói. Victoria szerepét a korszak egyik fő szexszimbóluma, a Playboy magazinban és megannyi zsánerfilmben tündöklő egzotikus bombázó, Barbara Carrera kapta (Barbara Carrera és a hibrid érzékiség); Martha Douglasként a Retrokult-kedvenc Bruce Dern (Két fejjel sem fenékig tejfel az élet) exfelesége, a háromszor is Oscar-díjra jelölt Diane Ladd (Alice már nem lakik itt) tett ki magáért; a hisztiző sakkbajnok bőrébe pedig a szórakoztató ripacskodás egyik nagymestere, Roddy McDowall (A majmok bolygója + Frászkarika 1-2.) bújt. Az Embrió nyugtalanító elektro soundtrackjét a sci-fi műfajában járatos Gil Mellé (Az Androméda törzs + Kukkoló szerelmesek a toronyházban) komponálta, a kamerát pedig Oscar-díjas operatőr, Fred J. Koenekamp (Pokoli torony) kezelte. A minőségi egzisztencialista sci-fik kedvelőinek különösen ajánlott az Embrió megtekintése, amely egyébként stílusjegyei és témája szempontjából egy másik Retrokult-kedvenc filmmel rokonítható (vonatkozó cikk: A kebelcsoda és a klónozás csodája).
Barbara Carrera (Victoria) és Rock Hudson (Paul Holliston) az Embrió forgatásán...
... és a film reklámfotóján
Ráadás:
Barbara Carrera a Playboy magazinban