Deborah Dainton gyönyörű és okos, orvos szülőkkel és két hugicával rendelkező huszonéves londoni nő, akinek a férfiak minden sarkon a lába előtt hevernének… ha engedné. Deborah azonban nem engedi, ugyanis rendkívül bizalmatlan, félénk és visszahúzódó. Kiskorában pár évet vastüdőbe zárva töltött, aminek következtében máig klausztrofóbiás, valamint gyermekbénulás eredményeképp sántít az egyik lábára, és ezért bottal jár. Deborah mozgássérült mivolta miatt képtelen elhinni, hogy akár egyetlen ellenkező nembéli illető is szépnek tudná tartani, és biztos benne, hogy csakis érdekből ismerkednének vele. Deborah egy aukciósház porcelánszakértője, és valószínűleg a művészettörténeti olvasmányaiba és a munkájába temetkezve töltené hátralévő életét, ha a családja unszolására nem menne el egy összejövetelre, ahol egy nincstelen feltörekvő festő, Leigh Hartley nyomban udvarolni kezd neki. Deborah-nak eleinte esze ágában sincs bármiféle kapcsolatba bocsátkozni Leigh-jel, ám a kedves, finom humorú és érzékeny lelkűnek tűnő piktor hamarosan utat talál a szívéhez, és Deborah – miután Leigh megfesti a portréját − azon kapja magát, hogy beleszeretett a férfibe.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A korábban sosem tapasztalt mély érzelmektől fűtött fiatal nő az elméjére telepedő rózsaszín köd hatására tehetséges alkotónak véli barátját, és elhatározza, hogy latba veti múzeumi és kiállítótermi kapcsolatait az érdekében, de sajnos csalódniuk kell: a megkörnyékezett főmuftik szerint Leigh menthetetlenül középszerűen pingál. Ez azonban csak ideiglenesen szegi kedvét a turbékoló párnak, és Deborah nemsokára átköltözik szülei elegáns házából Leigh apró lakásába. Azt tervezik, hogy együtt régiségkereskedést nyitnak, ahol mellesleg Leigh festményeit is rásózhatják a betérőkre. Az álmodozásnak két nyugtalanító fejlemény vet véget: egyrészt Deborah rájön, hogy Leigh házasember (a férfi váltig állítja, hogy régóta nem beszél a nejével), másrészt feltűnik a színen Leigh bűnöző hajlamú ismerőse, Jack Foil. Leigh, aki időközben talált magának egy illusztrátori állást, közli Deborah-val, hogy 50 évbe is beletelne, mire a szerény fizetésükből megnyithatnák a régiségkereskedést, Jacknek azonban kitűnő ötlete támadt: Deborah munkahelyének, az aukciósháznak a széfjében épp 200 ezer font értékű ékszer hever, és ha az ifjú hölgy „belsősként” segédkezik az elcsenésükben Jack embereinek, Leigh-jel együtt szép kis boltot vásárolhat maguknak a részükből. Deborah szinte sokkos állapotba kerül e tisztességtelen ajánlattól, de Leigh-ért és a közös jövőjükért végül hajlandó a bűn útjára lépni. Vajon megéri a kockázatvállalás? Leigh-ről ugyanis fokozatosan kiderül, hogy a kapcsolatuk kezdte óta megannyi hazugsággal traktálta Deborah-t. Vajon sikerrel zárul az ékszerrablás, és túléli-e azt a két művészlélek szerelme?
„Bot nélkül is járhatnál, Deborah, a szerelem csodákra képes!” David Hemmings Leigh Hartleyként hálózza be Samantha Eggar Deborah Daintonját
„A kapcsolatunk egy életre szól… vagy legalábbis az ékszerrablás napjáig.”
Meghitt családi kör Daintonéknál… Naná, hogy az egyik lány a Kámaszútrát olvassa étvágygerjesztőnek!
1970 júniusában debütált a nyugati mozikban a Winston Graham azonos című krimiregénye alapján Eric Till (Musztáng Hank) által dirigált The Walking Stick, azaz A sétabot, amelyet a Magyar Televízió a 80-as évek végén Törékeny szerelem címmel vetített. A sétabot kétségtelenül az egyik legjobb, legrealistább és legérzelmesebb olyan mozgóképes remekmű, amely a bizalom és az ártatlanság elvesztésének keserű folyamatát mutatja be. Noha kitűnő karakterszínészek is erősítik a szereplőgárdát – Deborah apját Ferdy Mayne (Vámpírok bálja), Jack Foilt pedig a drámaíróként is jelentős Emlyn Williams (Az ördög szeme) játszotta –, ezúttal egyértelműen a két főszereplő viszi el a közmondásos pálmát. David Hemmings (Nagyítás + David Hemmings: Nagyítás helyett nagy ivás) Leigh Hartleyként és Samantha Eggar (Ne szexelj az etruszk sírban! + Szemüveges bombanő puskával) Deborah Daintonként egyaránt brillírozik; mindketten a színpadias manírok teljes mellőzésével, csupán arckifejezésük, tekintetük és hanglejtésük révén érzékeltetik figuráik belső rezdüléseit, mesterkurzust nyújtva abból, mi fán termett réges-régen az elsőrangú filmszínészet.
„Határozottan zseniálisnak érzem magam.”
„Ha őszinte véleményt kívánnak hallani tőlem, azt kell mondanom, hogy ezt a képet még ingyen sem vinné haza épeszű ember egy galériából.” A figurája filmbéli festményeit maga David Hemmings készítette, aki, ha nem is volt második Renoir, tehetséges karikaturistaként számos színésztársát örvendeztette meg a forgatási szünetekben őket ábrázoló „gyorsrajzaival”
„Megőszülünk, mire összekaparjuk a pénzt a boltunkra.”
„Lenne egy ötletem arra, hogyan gazdagodjunk meg gyorsan, drágám…”
„Jack, aki fiaként szeret engem, majd elmagyarázza neked.”
A forgatás nem zajlott zökkenőmentesen, ugyanis az ekkoriban nagy szoknyapecérnek számító Hemmings már az első munkanapon összeszűrte a levet Eggarral, akivel remekül megértették egymást. Hemmings Blow-Up and Other Exaggerations (Nagyítás és egyéb túlzások) című memoárjában ekképp vallott a viszonyukról:
Samantha tüzes, vonzó és életvidám nő, akibe nem nehéz belehabarodni. Ráadásul annyira jó füvet szerzett, hogy egy időre átszoktam miatta a piáról a jointolásra.
A dolog szépséghibájának egyedül az nevezhető, hogy Hemmings igencsak házas volt az affér idején, a felesége, Gayle Hunnicutt amerikai színésznő (Füstölgő Magnum és tomboló düh) pedig, miután tudomást szerzett férje hűtlenségéről (Hemmings maga mondta el neki, mi a helyzet), az egyik nap váratlanul megjelent a forgatáson, és óriási jelenetet rendezett a stáb orra előtt, miközben Eric Till meg épp egy kulcsjelenetet rendezett volna. Hemmings végül Hunnicutt mellett tette le a voksát, de jó barátok maradtak Eggarral. Érdemes megemlíteni, hogy A sétabot Stanley Myers által komponált kísérőzenéjében hangzott el először a Cavatina című klasszikus gitáros tétel, amely aztán 1978-ban A szarvasvadász betétdalaként tett szert világhírnévre. Aki kíváncsi a 70-es évek legromantikusabb lélektani krimijére, az keresse bizalommal A sétabotot.
„Mondd csak, David, szerinted Gayle beszállnak mellénk harmadiknak, vagy kiverné a… balhét, ha megtudná, mi van köztünk?”
Ráadás:
„Ha Gayle már Samantha miatt is kiakadt, mit szólna Andreához?” David Hemmings Andera Rau társaságában a No es nada, mamá, sólo un juego című 1974-es spanyol exploitation filmben
