Nat Bridger egy kanadai főiskola környezettudatos és a nagyvállalatok iránt örökké bizalmatlan ökológus tanára, aki minden egyes diákja sorsát szívén viseli. Egyik nap arról értesül, hogy legtehetségesebb tanítványa, Sandra Thorner szívrohamban elhunyt egy torontói metróállomáson. Sandra egyszerű földműves apja képtelen elfogadni a hivatalos magyarázatot, és megkéri Bridgert, hogy derítse ki, mi történt valójában. A Sandra halálának kivizsgálásával megbízott Meara rendőrhadnagy nem mutatkozik segítőkésznek, amikor Bridger felkeresi az őrsön; részéről lezártnak tekinti az ügyet.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Bridger az ominózus metróállomáson szóba elegyedik egy hajléktalan asszonnyal, aki látta, mi történt: megcsörrent egy nyilvános telefon, Sandra pedig kíváncsiságtól hajtva felvette a kagylót, mire akkora elektromos ütés érte, hogy a haja is égnek állt tőle, majd a holtteste több métert repült. Bridger eme információ birtokában bemasírozik az érintett telefontársaság irodaházába, ám az illetékesek igen hamar lerázzák, a telefontársaság előcsarnokának falfestményén dolgozó művésznő, Ridley Taylor azonban érdeklődést tanúsít a problémája és az ellenállhatatlan sármja iránt is. A messziről érkezett Bridger egykori pártfogójánál és egyetemi professzoránál, Stanley Markowitznál száll meg, aki annak idején rendszeresen letette az óvadékot a folyton tüntetéseken balhézó tanítványáért. Markowitz a telefontársaság jól fizetett tanácsadója, de végül kötélnek áll, és segít Bridgernek bejutni az épület látogatók elől elzárt részeibe. A botcsinálta magánnyomozóvá előlépett tanár rájön, hogy egyrészt több olyan eset is történt már korábban, mint Sandráé, másrészt a halált okozó telefonos áramütések szinte napi rendszerességgel követik egymást egy ideje. Vajon a telefontársaság egyik mellőzött, ám technikai zseninek nevezhető exalkalmazottja az elkövető, aki így kíván bosszút állni az őt ért sérelmekért, vagy arról van szó, hogy bizonyos kormánykörök kísérleti nyúlállományként kezelik a lakosságot? Nemsokára a Taylor kisasszonnyal igencsak összemelegedő Bridger élete is veszélybe kerül...
Így járnak azok, akik csak úgy felkapkodják a telefonkagylót a torontói metróállomásokon
Nat Bridger (Richard Chamberlain) és Ridley Taylor (Sara Botsford) úgy véli, valami bűzlik Kanadában...
„Borús jövőt prognosztizálok, hadnagy: először csak a telefonok gyilkolnak, aztán meg sem állunk az ellenünk forduló robotokig...”
„Ne vészmadárkodjon, Bridger... Van nekem épp elég bajom maga nélkül is.”
„Van az a pénz, amiért az ember a háttérhatalom malmára hajtja a vizet. Egyszer te is követed majd a példámat, Nat.”
Korábban sikeres amerikai filmeket dirigáló rendezők általában akkor szoktak kanadai munkára „vetemedni”, amikor már nem cseng olyan jól a nevük, mint korábban. A brit származású Michael Anderson (A gyilkos bálna + Logan futása) Dominique című, meglehetősen lagymatag fogadtatásban részesült 1979-es misztikus horrorfilmje után először tévéfilmet készített Ray Bradbury (Az élve eltemetett feleség) Marsbéli krónikák című novelláskötete alapján, majd 1982-ben Kanadában levezényelte a magyar videotékákban évekkel később Halálos telefonhívás címmel forgalmazott Murder By Phone-t (Gyilkosság telefonhívással). Anderson egyébként nem csupán karrierje lejtmenetbe kerülése miatt kötött ki Kanadában: úgy hozta a sors, hogy kanadai nőt vett feleségül, és mivel az USA-ban csökkent az érdeklődés a nyilvánvaló tehetsége iránt, inkább nem magához költöztette az asszonyt Amerikába, hanem ő költözött hozzá 1981-ben.
„Értem én, hogy lassan egyetlen szőke nő sincs biztonságban, aki felveszi a telefont...”
„... de ettől még nem indítok átfogó vizsgálatot az ügyben: az bizony pénzbe kerülne, márpedig én a pénzt keresni szeretem, nem költeni.”
„A sátán játékszerei vagytok mind!”
„Ne durcáskodj, Nat! Mit szólnál, ha ma felugranék hozzád?
„Azt, hogy hip-hip-hurrá!”
A Halálos telefonhívás forradalmár lelkületű ökológusának főszerepét Anderson a Tövismadarak, a Sógun, a Pokoli torony, A vasálarcos férfi és a Richard Lester-féle testőrfilmek (A három testőr, avagy a királyné gyémántjai + A négy testőr, avagy a milady bosszúja + A testőrök visszatérnek) sztárjának, Richard Chamberlainnek adta, aki jól láthatóan élvezte a feladatot, és a filmbéli szerelmét alakító Sara Botsforddal (Törvényszéki héják) is remek párost alkotott, ám mindezek ellenére egy szót sem ejtett a filmről Shattered Love (Összezúzott szerelem) című 2003-as memoárjában. Anderson első kanadai alkotásának mellékszereplői közt három népszerű karakterszínészt is találunk: a rendszerrel megalkudott Markowitz professzort az Oscar-díjas John Houseman (Vizsgaláz), a kelletlenkedő Meara hadnagyot Gary Reineke (Shannon Tweed: Kéjsóvár luxusfeleség életveszélyben), a telefontársaság profitéhes elnökét pedig Barry Morse (Alfa holdbázis) alakítja. A Halálos telefonhívás kellemes paranoia-thriller, amelyet elsősorban Richard Chamberlain miatt érdemes megnézni: kevesen tudnak olyan rokonszenvesen megformálni egy entellektüel pozitív főhőst, mint ő. A film zenéjét az ötszörös Oscar-díjas James Bond-specialista, John Barry szerezte, szintetizátoron pedig az a Jonathan Elias működött közre a felvételeken, aki egyrészt maga is komponista, másrészt ő volt kedvenc zenekarom, a Yes 1991-es, Union című albumának producere.
„Téged keresnek, drágám...”
„Gyilkos úr? Kezd elegem lenni magából, úgyhogy hamarosan kézre kerítem...”
„Amúgy is épp elég trécselő háziasszonyt sokkolt halálra... A végén még nem marad vacsorafőzésre alkalmas nő Torontóban, a férjek pedig a kardjukba dőlnek.”
Ráadás:
A telefonos gyilkos szőke áldozatát Lenore Zann játszotta, aki 1983-ban jókorát sztriptízelt az Amerikai lidércnyomás című thrillerben, a 2000-es években viszont már parlamenti képviselőként tett Kanada lakosainak kedvére
Jonathan Elias és a Yes-énekes Jon Anderson közös, indián témájú szerzeménye
