David Winter szintetizátoros filmzeneszerző a ködös Albionban lévő Woodstock birtokra vonul vissza komponálás végett (a tanya cseppet sem emlékeztet az amerikai hippifesztivál azonos nevű helyszínére). Davidünk színésznő felesége, Mary épp egy thrillert forgat Londonban, úgyhogy nem tartott a férjével, ráadásul a család orvosával, Charles Hendersonnal csalja őt. A felszarvazott zenebolondnak nem megy a munka, egyre feszültebb, egyre izzadtabb, ám az idegeskedés és a verejtékezés java még csak most következik: David ugyanis hajnalban (az óangol legendák szerint hajnali 3 és 4 között dúl a boszorkányok órája) és némi vihar meg áramszünet után egy szexi időutazó boszira bukkan a birtok istállójában.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A vörös boszorkányt Lucinda Jessupnak hívják, és 1627-ben született a Woodstock farmon: ehhez képest frissnek, üdének és kívánatosnak tűnik, annál is inkább, mivel varázslat révén érkezett 1980-ba. Davidnek esze ágában sincs elhinni a boszorkány beszámolóját, és még akkor is csupán egy zavart elméjű fehérmájú nőszemélynek tartja, amikor látja, micsoda zsigeri rettegéssel csodálkozik rá Lucinda a modern technika olyan vívmányaira, mint a vízcsap vagy a villanykörte. David elhívja beteglátogatóba Henderson dokit, hogy ugyan adjon már valami nyugtatót ennek a zakkant asszonynak, ám a David hitvesét kettyintgető orvos semmiféle Lucindát nem talál a házban. Hasonló eredményre jut a nem sokkal később befutó Mary Winter is, így a szeretők levonják a logikus következtetést: Davidnek megártott az egyedüllét (és talán a féltékenység), úgyhogy kőkeményen meghibbant. Ekkor azonban olyan paranormális események veszik kezdetüket, amelyek David és Mary életét egyaránt veszélybe sodorják, a zeneszerzőt „megerőszakoló” és gyakran kámforrá váló Lucinda pedig bebizonyítja, hogy nagyon is valóságos fenyegetést jelent.
„Mi a fenétől ment el az áram? Ha nem szintizhetek, menten megüt a guta!”
„Nos, Lucinda, ez itt a klotyó… 1980-ban ide járunk elvégezni a dolgunkat, és lapulevél helyett papírt használunk.”
„Tetszik a vécéd, uraság… Nem akarod az ágyadat is megmutatni közelebbről?”
„Jaj, dehogy! A nejem megölne érte!”
„Egy kis félrelépés még nem katasztrófa. Szerintem a feleséged is így gondolja.”
A Hammer Stúdió 1957 és 1974 között szinte futószalagon gyártotta a klasszikus irodalmi művek által ihletett, ám velük szinte köszönőviszonyba sem keveredő, régi vágású és velejéig brit horrorfilmeket: Drakula, dr. Frankenstein, vagy épp a gonosz Hyde-dá átlényegülő dr. Jekyll egytől egyig a Hammer sajátos anglikán és mélykonzervatív (de ettől még opportunista) értékrendjének megfelelően bűnhődtek eme alkotások végén. A Hammer bigott kis univerzumában a kéjsóvár, szexuális mágiával foglalatoskodó asszony ugyanolyan veszedelmes ördögi csatlósnak számított, mint a vámpírok vagy a laboratóriumokban összeeszkábált szörnyetegek, úgyhogy amikor a filmvállalat az 1980-as esztendőre alaposan kiment a divatból és már csak a Hammer House Of Horror című tévésorozatra futotta az erejéből (és a költségkeretéből), a fejesei úgy döntöttek, hogy egy szexmániás és néhány röpke pillanatra a kebleit is megmutató boszorkány bosszújával fogják a képernyők elé ültetni a mozikban elvesztett nézőiket.
„Vajon mit csinál David, miközben iszom a piáját és téged gyömöszöllek?”
„Charles? Egy csinos boszorkányt találtam az istállóban, aki 1627-ből ugrott át hozzám.”
„Semmi gond, David… De majd ne felejts el adni a zenészdrogból, amitől ezt hallucináltad.”
A Hammer House Of Horror nyitóepizódjául szolgáló Witching Time bosziszerepére nem mást kértek fel Hammerék, mint egy kultikus musicalfilm, az 1975-ös The Rocky Horror Picture Show Magentáját, a rikítóan rőt hajú és temperamentumos északír Patricia Quinnt, aki a mayfair-i Playboy Klub nyuszifüles blackjack-osztójaként dolgozott, mielőtt színészkedni támadt kedve. A filmzeneszerző főhős csalfa nejét egy szemrevaló szőke, Prunella Gee (A Wilby-összeesküvés, Soha ne mondd, hogy soha) alakította, a házibarát doktort pedig az egykor John Lennonék babérjaira törő Ian McCulloch formálta meg, aki három olasz horrorfilmmel (Zombi, A rémület ivadékai, Zombi holokauszt) írta be a nevét a szennyműfajok nagykönyvébe.
Lucinda boszi és az ő strapabíró 1600-as évekbeli fogtömései
Jon Finch, aki Macbethként és boszorkány áldozataként egyaránt elsőrangú
A szenvedve izzadó komponista, azaz David Winter nem más, mint a roppant tehetséges Jon Finch (1942−2012), aki egyike volt generációja megannyi jobb sorsra (és szerepekre) érdemes kiváló brit színészének. Finch első alkalommal pont élete legfontosabb filmjével keltett feltűnést: Roman Polanski lenyűgöző Macbethjében játszhatta el a címszereplőt, méghozzá olyan meggyőzően, hogy Alfred Hitchcock is nyomban szerződtette következő filmje, az Egyesült Királyságban forgatott realista thriller, a Téboly (Frenzy, 1972) főszerepére. Ezt követően azonban Finch egyrészt borzalmas döntéseket hozott (megkínálták James Bond szerepével, de nemet mondott, valamint A három testőr, avagy a királyné gyémántjai című sikeres kalandfilmben sem kívánt felbukkanni), másrészt egyre jobban elhatalmasodó cukorbetegsége is akadályozta a karrierjét. (A nyolcadik utas: a Halálban Jon Finch játszotta volna Kane másodtisztet, de az első forgatási napján rosszullét miatt vissza kellett adnia a szerepet, amelyet aztán John Hurt kapott meg.) Noha nem futott be úgy, ahogy az kijárt volna neki, a megkapó természetességgel dolgozó művésznek később is jutott néhány érdekes feladat: ő alakította a biszexuális sci-fi kalandor Jerry Corneliust a neves író, Michael Moorcock regényéből készült The Final Programme-ban (1973, rendezte: a gyakorló sátánista Robert Fuest), valamint Jézust Ray Bradbury Marsbéli krónikák című klasszikusának 1980-as televíziós adaptációjában.
„Tényleg megcsaltál egy boszorkánnyal?”
„Igen. Mégis mit vártál? Egész nap csak ülök a szintimnél, és ahogy Hofi Géza énekelte, néha kell egy kis áramszünet…”
Hagyd azt a boszorkányt, inkább tégy magadévá a padlón!”
A tévéfilm-specialista Don Leaver által rendezett Witching Time egyrészt nagy nézettséget hozott a vele startoló Hammer House Of Horror szériának, másrészt felháborodott konzervatív nézői levelek garmadáját zúdította a gyártók íróasztalára: a képernyők elé telepedő halvérű britek közül ugyanis rengeteget zavart Quinn kisasszony fedetlen kebleinek pár másodperces látványa, és visszasírták azokat a régi szép időket, amikor a Hammer produkciók úgymond „ártalmatlan és szűzies” módon prezentálták a késő esti rémisztgetést. Ezért aztán a döntnökök kiirtották a szexiséget a további epizódokból, és meglepetten konstatálták, hogy bár nagyot változott a világ 1968 után, a Hammer márkanév iránt érdeklődők erről nem akartak tudomást venni. Jómagam igencsak sajnálom, hogy a Witching Time pikánsan pimasz hangvétele nem vált a Hammer House Of Horror meghatározó elemévé. Mindenesetre egyetlen egy Retrokult-kompatibilis epizód is több a semminél, úgyhogy mindenkinek merem ajánlani ezt az 54 perces szösszenetet, aki remek színészi teljesítményekre és némi old school góthorror kikapcsolódásra vágyik.
„Balhüvelyem… akarom mondani balhüvelykem bizsereg… Na, gyere, szépfiú, bizseregjünk együtt!”
