Az Ingoushka Petrov néven született lengyel származású brit színésznő, Ingrid Pitt elsősorban arról nevezetes, hogy kettőt is ő alakított a legendás Hammer filmstúdió legikonikusabb horrorfigurái közül: az 1970-es Vámpír szeretőkben (The Vampire Lovers) a ködös Albion szexszimbólumaként tisztelt Madeline Smith iránt érzett vérszívói vonzalmat, az 1971-es Drakula grófnőben (Countess Dracula) pedig a vérfürdőktől fiatalodó Báthory Erzsébetet formálta meg az emigráns magyar rendező, Sásdy Péter instrukciói alapján. 1999-ben látott napvilágot Pitt memoárja, Az élet egy sikoly (Life’s A Scream), amelyben kalandos élete minden fontos mozzanatáról beszámol, márpedig ezekből nem kevés akad. Csupán néhány a legemlékezetesebbek közül: 4 évnyi raboskodás a stutthofi koncentrációs táborban, kémfilmbe illő lelépés a kommunista Kelet-Berlinből, két hónap pénztelen egyedülálló anyaként egy indián rezervátumban, karateedzések Elvis Presleyvel (Elvis Presley legszexibb zaklatója + Elvis és a szépségkirálynő), motorozás Clint Eastwooddal (A Jó, a Rossz és a Csúf)… Ingrid Pitt 1964-ben épp Spanyolországban élt, amikor arról értesült, hogy kedvenc rendezője és színésze, Orson Welles (Orson Welles: A méret a lényeg + Orson Welles és az olasz erotika királynője) itt forgatja majd legújabb filmjét, a Shakespeare-adaptáció Falstaffot.
Ingrid Pitt Báthory Erzsébetként a Drakula grófnőben
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Ingridünknek rögtön az jutott eszébe a hír hallatán, hogy ha törik, ha szakad, ő bizony szerepelni fog Welles művében:
Orson Welles Spanyolországba érkezett forgatni a Falstaffot, én meg – egy színészkollégám „protekciósaként” − azért érkeztem az Orson szállodájában zajló zárt körű vacsorájára, hogy meggyőzzem arról a filmvilág óriását, hogy nekem is van keresnivalóm a készülő filmjében. Orson a vacsora alatt az anekdotáival szórakoztatta a talpnyalóit, én pedig igyekeztem felhívni magamra a figyelmét, azaz minden női praktikámat bevetettem: lefegyverző mosoly, combvillantás, a dekoltázsból szinte előbuggyanó keblek. Orson kétasztalnyira ült tőlem, és sajnos az étele meg a sztorijai sokkal jobban érdekelték nálam. A kollégám azt tanácsolta, hogy várjam meg a nyomulásommal a vacsora végét, de nem hallgattam rá. Odafurakodtam Orson elé, és abbéli szent meggyőződésemben, hogy legalább olyan elbűvölőnek tűnök, mint Rita Hayworth volt hajdanán, alaposan lemélyítettem a hangomat, és ezt búgtam: „Ingrid Pitt vagyok, Welles úr, és régóta rajongok a művészetéért. Nem akadna a filmjében egy icipici szerep nekem is?” Orson enyhén szólva zokon vette, hogy meg mertem szólítani, és kurtán közölte velem, hogy vacsoraidőben nem castingol, de ha holnap sem bírok magammal, keressem fel a szereplőválogatóját. Leforrázva mentem vissza a helyemre, de nem adtam fel, és másnap megjelentem a megadott címen. Miután megmondtam a szereplőválogatójának, hogy maga Orson küldött, az felhívta telefonon az előbb említettet, majd gúnyos vigyorral az arcán tudomásomra hozta, hogy Orsonnak szerepajánlata van számomra: egy prostit kellene eljátszanom, aki meg sem szólal a filmben, csak elhalad egyszer-kétszer a kamera előtt. Tudtam, hogy a Mester csak meg akar alázni, és arra számít, nem fogadom el a szerepet, de eldöntöttem, hogy egykönnyen nem szabadul meg tőlem, ezért aztán aláírtam a szerződést.
A „bálnatestű” Orson Welles Falstaffként
Ingrid Pitt a Vámpír szeretők Carmillájaként tisztálkodik…
… majd Báthory Erzsébetként bukik le a főurak előtt vérfürdőzés közben
Welles kellemetlen főnöknek bizonyult, ráadásul végül teljesen elvesztette az önkontrollját:
Orson természetesen nem örült, hogy nem utasítottam vissza a szerepet, ezért, noha nem kellett sokáig együtt dolgoznunk, ahányszor csak lehetősége adódott rá, beletiport a lelkembe. Napi két üveg konyakot ivott, folyton szivarozott, és a nagy sztárok kivételével minden egyes színészével rendkívül gorombán viselkedett. Amikor egyik alkalommal a második üveg konyak után követelni kezdte, hogy húzzam a le sliccét és fogjam meg a lőcsét, már a besokallás szélén álltam, de másnap az egyik asszisztense azzal a hírrel keresett fel, hogy Orson békülne, és meghív magához. A megadott időpontban kopogtattam a hotelszobája ajtaján, amelyet nem nyitott ki, hanem azt kiabálta bentről, hogy nyugodtan jöjjek csak be. Amikor beléptem, nem láttam sehol, ám hirtelen előcsörtetett a fürdőszobából egy szál alsónadrágban, ami bizony nem volt éppen felemelő látvány. Megragadta a karomat, és elkezdett az ágy felé rángatni, de eszembe jutott, hogy a koncentrációs tábor túlélése után megígértem magamnak, hogy soha többé nem leszek áldozat, úgyhogy összeszedtem minden erőmet, és kiszabadultam a szorításából. Miközben kirohantam az ajtón, azt kiáltotta utánam, hogy én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy a férfiaknak sokkal jobb lenne az élete nők nélkül. Reggel anélkül távoztam, hogy a fizetésemet megkaptam volna, amikor pedig elmeséltem a megmenekülésem történetét a barátnőmnek, Lola Gaosnak, az egyik legünnepeltebb spanyol színésznőnek, együttérzés helyett a hasát fogta a nevetéstől, és kijelentette, hogy sohasem támadt mulatságosabb gondolata annál, hogy Orson bálnateste agyonnyom engem. Miután kissé lehiggadt, felvilágosított, hogy amin keresztülmentem, az a filmszakmában mindennaposnak számít, és nem kell nagy feneket keríteni neki.
Az 56-os emigráns magyar színész, Éles Sándor és Ingrid Pitt a Drakula grófnő sajtófotóján. Éles játszotta a filmben a Pitt-féle Báthory Erzsébet Tóth Imre nevű szerelmét, de a színésznő szerint a csókjelenetük elég lagymatagra sikerült, ugyanis Éles a saját neméhez vonzódott
Ráadás:
Ann Rogers unokaöccse és annak egyik barátja Orson Welles alsónadrágjában ökörködik 1983-ban. Rogers nem csupán a titkárnője volt Wellesnek, de neki jutott az a feladat is, hogy folyton alsóneműt vásároljon a munkaadójának, akin egyik ruhadarabja sem bírta sokáig szétrepedés nélkül
