1910-ben járunk Afrikában, egész pontosan Bumbasában (amely fiktívebb hely már nem is lehetne), ahol a gyanútlan misszionáriusokra vuduista vademberek lesnek. A hittérítőnek túlzottan szexi Ágnes asszony sem ússza meg ép bőrrel az őserdő pogányaival való találkozást: egy különösen morózus törzsfőnök előbb lekorbácsolja róla a bugyit és a melltartót, majd magáévá teszi, végül pedig egy táncoslábú papnő lefejezi Ágnesünket egy bozótvágó késsel. A galád törzset nem sokkal később kiirtja egy osztagnyi gyarmati katona, Ágnes feje azonban önálló életre kel, és hamarosan visszatalál a nyakára: az egykor istenfélő hölgy szexi ajkai közt immár vámpírfogak meredeznek...
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Eltelik pár évtized, és 1974-ben egy csapatnyi fehér érkezik a bumbasai mészárlás helyszínére: Rod Carter elefántvadász és Jonathan Grant zoológus a kihalás szélére juttatott őshonos állatok tanulmányozása végett utaztak ide az USA-ból három szemrevaló nő társaságában: Carol Harris az expedíció fotósa, Tunika Rod barátnője, Liz Meredith pedig a kalandtúra anyagi fedezetét biztosító gazdag mecénás elkényeztetett lánya, akinek esze ágában sincs a jelenlétén kívül bármivel is hozzájárulni a projekt sikeréhez. Egyszer csak felbukkan a sűrűből Tomunga, a playboy-arcú simlis prémvadász, és rátukmálja magát az állattanulmányozókra. Miközben hőseink tábort ütnek, a dzsungel mélyén Ágnes, a bikinis vámpírasszony és az immár zombiként csatangoló halott törzsbéliek éjt nappallá téve rosszban sántikálnak. Vajon az expedíció tudományos munka helyett inkább csak kettyintő résztvevői közül hányan nem esnek majd nekik áldozatul?
„Nem komáljuk a térítgetőket, fehér asszony!”
„Készülj fel a ruháid és a fejed elvesztésére!”
„Azt mondják, itt Bumbasában minden bokorba jut egy csini vámpírcsaj, de én egyet sem látok.”
„Szó sem lehet róla, hogy segédkezzek a sátorállításban, sőt: semminek a felállításában nem fogok. A papa pénzéből zajlik ez az expedíció, én pedig henyélni szeretnék belőle.”
„Micsoda egy beképzelt kis lotyó ez a Liz!”
A spanyol horror színtér egyik legjelentősebb direktorának tartott Amando de Ossorio (1918. április 6. − 2001. január 13.) a galíciai régióhoz tartozó La Coruñában született, és ugyanabban az utcában lakott szüleivel, ahol a nála csupán egy évvel idősebb Fernando Rey (Az ügyvéd, a prosti és a bosszúállók) is, akiből végül Spanyolország egyik leghíresebb színésze lett. Rey és De Ossorio már gyerekkorukban barátságot kötöttek, de úgy alakult, hogy sohasem dolgoztak együtt. A középiskola befejezése után a festőnek is tehetséges De Ossorio a Spanyol Nemzeti Rádiónál kapott állást, ahol irodalmi klasszikusokat kellett rádiójátékká adaptálnia. E munkakörét egészen addig megtartotta, míg 1956-ban lehetőséget nem kapott első kisfilmje megrendezésére, amellyel a halálbüntetés létjogosultságát vonta kétségbe. A művészfilmes kezdés után De Ossorio fokozatosan zsánerfilmessé vált, legelső horrorfilmjét azonban csupán 1969-ben mutatták be: ez volt a Malenka című kosztümös vámpírtörténet, amely Az édes élet svéd modell-színésznőjének, Anita Ekbergnek nyújtott lehetőséget jutalomjátékra. 1972-ben került a mozikba az a film, amely miatt máig a horror műfaj legfontosabb művelői között emlegetik Amando de Ossorio nevét: a magyar videotékák által később Vakrémület címmel forgalmazott La noche del terror ciego, amelyben sátánista rituálék bemutatásáért kivégzett templomos lovagok térnek vissza zombiként sírjukból, hogy terrorizálják a békés 1970-es évekbeli falusiakat. A valóban kifogástalan atmoszférával bíró alkotás akkora sikert aratott külföldön (odahaza sosem voltak népszerűek a spanyol horrorfilmek), hogy De Ossorio három folytatást is forgathatott az elkövetkezendő évek során.
„Két habfürdő között ráérsz majd megmasszírozni a hátamat, Carol?”
„Még mindig sehol egy vámpírcsaj, és kihalófélben lévő állatokat se nagyon láttunk eddig. Csak nem kihaltak, mielőtt ideértünk volna?”
„Ne izguljanak, uraim! Sok prémet lenyúztam a viselőikről, de maradt még épp elég jó bőr a dzsungelben.”
„Reméljük, nem lódít, Tomunga.”
De Ossorio 1974-ben egy mutáns leopárdasszonyokat felvonultató vudufilmet szeretett volna készíteni Haitin és New Yorkban, de sajnos nem kapott hozzá megfelelő költségkeretet, ezért módosított a forgatókönyvön − Haiti helyett Afrikába tette át a cselekményt, leopárdnők helyett pedig vámpírokat választott −, külföldi helyszínek híján pedig be kellett érnie a Madridhoz tartozó Aldea del Fresno Safari Madrid nevű szafariparkjával. Itt forgatta tehát A boszorkányok éjszakája (La noche de los brujos) című elképesztően nagy baromságát, amelyet akár lenyűgöző mesterműnek is tekinthetünk (nézőpont kérdése). A boszorkányok éjszakájából meglehetősen keveset sikerült éjszaka rögzíteni: De Ossorio a költséghatékonyság jegyében nappal vette fel a sötétben zajló jelenetek zömét is, amelyeket menet közben mindenféle részlegesen hatékony megoldással (árnyékolás, fényszűrő felhelyezése a kamerára stb.) igyekezett az operatőre „befeketíteni”, ezért aztán egyesek túl sötétek lettek, mások viszont túlságosan világosak. Ez az apró szépséghiba azonban semmit sem von le a mű (kétes) értékéből, elvégre vérbeli trash-klasszikusról van szó.
„64 éve engem korbácsoltak...”
„... most én korbácsolok... Így szép az élet.”
„Jaj, de megszomjaztam!”
Már megint fejetlenség uralkodik az őserdőben...
A boszorkányok éjszakája azon szórakoztató antipolkorrekt exploitation filmek táborát gyarapítja, amelyek azt sugallják, hogy a feketék vérszomjas vadak, akik európai elmével értelmezhetetlen szertartásaikkal romlásba döntik a civilizált fehéreket... meg persze önmagukat. De Ossorio e felnőtteknek szóló rémmeséhez négy bombanőt és három macsót állított csatasorba, valamint a Madridi Egyetem guineai diákjait, aki a vámpírnőket kreáló törzs tagjaiként statisztáltak. Az orrát fennhordó Liz Meredith-et María Kosty alakította, a csinos természetfotóst, Carol Harrist, pedig Loreta Tovar. Ágnest, a „vámpírizált” misszionárius asszonyt az egykori spanyol szépségkirálynő, Bárbara Rey formálta meg, a dögös vörös Tunikát (aki szerencsére sosem visel tunikát) pedig egy kubai színésznő, Kali Hansa. Hansa többször is együtt dolgozott a vatikáni tiltólistán virító spanyol direktorral, Jesús Francóval – még leszbikus pornójelenetet is vállalt a szégyentelen hispán Jézus kedvéért. Franco állítása szerint Hansának az 1970-es évek közepére elege lett a színészetből, és inkább hazatelepült Kubába, hogy csatlakozzon egy Fidel Castro hatalmát megdönteni szándékozó föld alatti mozgalomhoz. Miután visszatért szülőföldjére, Kali Hansa nyomtalanul eltűnt. Rod Carter szerepét a művész- és zsánerfilmekben egyaránt magas színvonalon teljesítő Simón Andreu (Hús és vér) kapta, Jonathan Grantét pedig egy retro pornókba illő bajszú amerikai legény, Jack Taylor (Szenvedélyek szexmágikus viharában). A kétszínű prémvadászt, Tomungát, José Thelman keltette életre, akinek általában szintén pornós bajsza volt (pl. több De Ossorio-filmben is), ezúttal viszont megvált tőle. Aki nem fél feláldozni agysejtjeinek tekintélyes hányadát a bikinis vámpírboszorkányok kedvéért, az életre szóló élménnyel lesz gazdagabb, amennyiben végignézi a kalandjaikat.
„Mit szólnál egy nyakcsapoláshoz, lusta Liz?”
„Te is hallod, amit én, Tunika? Kik ólálkodnak vajon a táborunk körül a sötétben? Jut eszembe: Nagyon szexi vagy tunika nélkül!”
„Hahó, srácok és lányok! Véradó kerestetik!”
„Carol nagy elkanászodott mostanában... Ráadásul a többi lánynak is nyakára jár.”
„És hogy véletlenül se érezzem dologtalannak magam: beugrottak hozzánk a zombik is.”
Ráadás:
Bárbara Rey 20 évesen az 1970-es Miss Madridként...
... és 56 évesen egy spanyol férfimagazinban
