Gary Hamilton, az amerikai polgárháború hős hadnagya kitüntetések helyett súlyos büntetést kapott állam bácsitól: életfogytosként, rabláncra fűzve robotol immár tizedik éve egy kőbányában, és a sittes társai annyira sajnálják, hogy még egy kósza csörgőkígyót is felajánlanak neki: marassa meg magát vele, azzal rögvest véget vetne a szenvedéseinek. Csakhogy Gary nem az a fajta, aki efféle kiutat választana: őt a bosszú reménye élteti. Annak idején ugyanis bandita ismerőse, Acombar kirabolt egy aranyat szállító postakocsit, amelynek a személyzetét lemészárolta, a helyszínen pedig – félrevezető bűnjel gyanánt – otthagyta Gary elcsent monogramos kulacsát.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Nem sokkal a csörgőkígyós affér után Gary kormányzói kegyelemben részesül, ugyanis valamelyik aktatologató ráébredt „odafönt”, hogy egy ilyen jelentős háborús hősnek még akkor sincs börtönben a helye, ha postakocsik kifosztásával ütötte el az idejét egykoron. Gary a dutyiból egyenesen a helyi vegyesboltba megy, ahol a megtakarításaiból vesz magának egy jó kis flintát, egy kissé koros lovat, valamint egy szekérderéknyi töltényt, majd az időközben dúsgazdag földesúrrá lett Acombar birtoka felé veszi az irányt, aki épp délceg, nagyvárosban iskoláztatott fia, Dick fogadására készül. Gary mellesleg nem csak Acombarral akar el- és leszámolni, de egykori kedvesével, Maryvel is, aki Gary hűvösre kerülése után bármiféle lelkifurdalás nélkül szegődött el készséges szeretőnek Acombar mellé. Félelmetes erejű tornádó tombol a vidéken, miközben Gary az éj leple alatt nekilát sorban likvidálni gyűlölt ellensége embereit...
Gary Hamilton (Klaus Kinski) maga mögött hagyja a kőbányát
„Kiváló flintát adtam el neked, fiam, ne húzd a szádat.”
„Mindjárt tesztelem a szélkakasodon, tata...”
Fakó lovas közeleg... Az És mondá Isten Káinnak... munkálataiban két kiváló operatőr is részt vett: Riccardo Pallottini (Országúti hajsza) és Luciano Trasatti (A bikaborjak)
Nincs az a lopakodó indián...
... aki le tudná durrantani orvul Gary Hamiltont
Klaus Kinski (A törvény könyörtelen keze), minden idők leglegendásabb német filmszínésze az Edgar Wallace ponyvaregényein alapuló krimikkel (vonatkozó cikkem: Klaus Kinski és a bombanőt fenyegető kék kéz) alapozta meg mozgóképes hírnevét, majd olasz földön, spagettiwesternekben kereste meg a luxuséletre valót (a színész mindig azokra a munkákra mondott igent, amelyek a legtöbb azonnal bezsebelhető készpénzzel kecsegtettek). Ez utóbbi produkciók közül a legismertebb kétségtelenül a pincérnőfogdosó Sergio Leone 1965-ös alapműve, a Pár dollárral többért, az egyik legjobb pedig az általában Anthony M. Dawson álnéven ügyködő zsánerfilmes fenomén, Antonio Margheriti (Szőke bombázó a Holdon + Gyönyörű fotómodellek életveszélyes vizeken) 1970-es pazar alkotása, az És mondá Isten Káinnak... (E Dio disse a Caino...), amelyben ugyan testvérgyilkosság nem történik, a főhősnek (Hamilton hadnagynak) viszont pont olyan magányosan és számkivetetten kell tengődnie véres bosszúja végeztével, mint a bibliai alaknak.
Áruló nagylány a zongoránál: Mary, azaz Marcella Michelangeli (Csúfak és gonoszak), a szépségkirálynőből lett színész- és popénekesnő
„Miért haragszik rád ez a Gary Hamilton, papa? Kihúztad alóla a földjét talán?” A Dick Acombart alakító Antonio Cantaforát később Terence Hillhez való vélt hasonlatossága miatt a Bud Spencer hasonmásának titulált amerikai Paul L. Smith oldalán szerepeltették Spencer-Hill „utánzatfilmekben”
„Dehogy, fiam, csak helyteleníti a szokásaimat...” Az öreg Acombar szerepében a megannyi nácit is eljátszó német Peter Carsten keménykedik
„Például az sem tetszik neki, ha agyonlövöm a papot, amikor az fülsértően orgonál.”
Joe, a kisváros alkesze matraccal jár kocsmába: Luigi Bonos, a közkedvelt komikus alakítja, aki magyar cirkuszi artisták gyermekeként jött világra Berlinben. Az És mondá Isten Káinnak... rendezőasszisztense szintén magyar származású: Eva Koltay többször is dolgozott Antonio Margheritivel
Ketten Acombar emberei közül: a Miguelt megformáló Guido Lollobrigida az imádott Gina unokatestvére volt, és a színészet mellett autóversenyzőként is bizonyított...
... és Francesco, azaz Luciano Pigozzi, akit a magyar származású hollywoodi sztárhoz, Peter Lorre-hoz való hasonlatossága miatt az olasz Peter Lorre-ként emlegettek
Margheriti az egyik legsokoldalúbb B-filmes talján direktornak számított: horror- és akciófilmek „teremtésében” jeleskedett leginkább, és ő tehető felelőssé az egyik legesztétikusabb olasz horrorfilmért, az 1964-es Danca Macabra-ért (Haláltánc), amelyben maga Edgar Allan Poe mesél egy kocsmában hátborzongató történetet (olyat, amelyet egyébként valójában nem ő írt, hanem két olasz „bérmunkás”). A Danza Macabrát Margheriti 1971-ben újból leforgatta Nella stretta morsa del ragno (A pók hálójában) címmel, immár Klaus Kinskivel a híres horroríró szerepében. A két évvel korábbi És mondá Isten Káinnak... szintén Kinskinek kínált lehetőséget a brillírozásra és ugyancsak újraforgatás eredménye, bár Margheriti ezúttal nem saját termékre alapozott. Az És mondá Isten Káinnak... cselekményét azonos nevű figurákkal tálaló, Salvatore Rosso által Anthony Steffen főszereplésével rendezett 1968-as Uno straniero a Paso Bravo (Idegen Paso Bravóban) nem bizonyult éppen világrengetőnek, Margheriti viszont úgy érezte, a megfelelő sztárral jövedelmező mesterművet kreálhatna a sztoriból: igaza lett, ugyanis az 1970. február 5-én bemutatott És mondá Isten Káinnak... az említett esztendő legtöbb bevételt hozó olasz westernfilmjei közé került.
Klaus Kinski átható tekintete, avagy „a nagy kékség”, amelyet minden spagettiwestern-rajongó jól ismer
A direktor horrorfilmes gyökereinek hála e művét is jellegzetes, hátborzongató hangulat hatja át: Gary Hamilton nevének említése Poe-novellákba illő eseményeket idéz elő (madarak kezdenek vészjóslóan vijjogni, hirtelen szélroham csapja arcul a szereplőket stb.), ráadásul a film túlnyomó része egyetlen sötét éjszaka közepén játszódik. Klaus Kinski az És mondá Isten Káinnak... kapcsán dolgozott első ízben Antonio Margheritivel, akit már pár nap elteltével sikerült kiborítania: a folytonosan primadonnaként hisztiző színész annyira felbosszantotta az egyébként birkatürelméről ismert rendezőt, hogy az alaposan megdobálta a kellékpisztolyokkal. Kinskivel ezek után többé nem volt probléma, zokszó nélkül követte a direktor utasításait: kizárólag az ébresztett benne tiszteletet a másik fél iránt, ha az illető visszavágott neki, méghozzá teljes erőből. Aki egy vérbeli spagettiwesternt szeretne látni a műfaj hőskorának utolsó időszakából, az igencsak élvezni fogja Margheriti és Kinski közös munkáját.
„Bocsáss meg, Gary, Acombar kényszerített, hogy az ágyasa legyek.”
„Na persze, Mary... Büdös kurva vagy, ez az igazság.”
„Gyerünk, Hamilton! Most mutasd meg, mit tudsz!”
„Kilyuggatlak, Acombar, aztán elégetlek a zongorával együtt...”
Ráadás:
Az És mondá Isten Káinnak... Carlo Savina (Lisa és az ördög) által komponált főcímdala
Klaus Kinski és harmadik felesége, Minhoi Geneviève Loanic akkoriban, amikor a nő a színész egyetlen fiával, Nikolaijal volt várandós
