A hollywoodi horrorikon Reggie Nalder 1907. szeptember 4-én, Alfred Reginald Natzler néven született az Osztrák−Magyar Monarchia fővárosában, Bécsben, zsidó származású művészcsalád gyermekeként. Apja (Sigmund Natzler) színész volt, anyja (Ida Herzog) pedig hazájának ünnepelt (!) kurtizánja, aki 1919 és 1929 kisebb-nagyobb szerepekben osztrák és német filmekben is felbukkant. Nalderre azonban nem a szülei, hanem szintén színész nagybátyja volt a legnagyobb hatással, aki a Hölle (Pokol) nevű bécsi kabaré tulajdonosaként alkalmazta unokaöccsét. A ma is álló Theater an der Wien pincéjében berendezett Hölle a kicsapongásra vágyó tehetős polgárok egyik törzshelyének számított a két világháború között, és Nalder élete utolsó (1989-es) interjújában úgy jellemezte az itt zajló eseményeket, mint az ókori Róma legmeghökkentőbb orgiáinak imitációit.
Reggie Nalder a Mark Of The Devil boszorkányvadászaként
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Nalder először balettozni és festeni tanult, és mindkét téren szerzett tudását kamatoztatta nagybátyja szolgálatában: táncolt a kabaré műsorában, valamint díszletfestőként is dolgozott az intézménynek (az utóbbi munkakörben főleg erotikus ábrákat kellett pingálnia). A nácik hatalomra kerülése után Párizsba menekült, ahol (hamis papírokkal) szintén kabarétáncosként helyezkedett el:
Mire a németek bevonultak Párizsba, a barátnőmmel az akkoriban népszerű apacstánccal elég nagy népszerűségre tettünk szert a város mulatóiban − egy púpost alkalmaztunk kikiáltóként: fel-alá járkált Párizsban, és minden forgalmas helyen „elüvöltötte”, hol leszünk láthatóak legközelebb. Az apacstánc rendkívül macsó és férfiközpontú, sőt erőszakos. A nő teljesen megalázkodik a maga táncmozdulataival a férfi előtt, aki például úgy tesz, mintha megrúgná és elverné a szerelmesét. Ha valaki rendesen megfizetett minket, úgynevezett „magántáncot” is jártunk neki, amely pikánsabb volt a kabaréban láthatónál. Bevallom, magas beosztású náciknak is többször mutattunk be magántáncot, amit ma már nagyon szégyellek, de az éhség bizony nagy úrnak bizonyult.
Reggie Nalder fiatalon, évekkel a sebhelyei keletkezése előtt
Nalder jellegzetes arcsérülései is a II. világháború idején keletkeztek; korai, Franciaországban készített filmjeiben, amelyekben 1946 és 1954 között bukkant fel, már sebhelyeivel látható. A színész a befutása után két történetet mesélt felváltva azoknak az újságíróknak, akik rémisztő külsejéről faggatták: olykor arról beszélt, hogy a féltékeny kedvese maró folyadékot öntött az arcába, miután tudomást szerzett Nalder sokadik félrelépéséről, máskor arról, hogy a háború vége felé a francia ellenállóknak kémkedett, ám lebukott, a nácik pedig megkínozták, és ennek eredményeképp torzult el az arca mindörökre. Közeli barátai úgy vélték, a második változat fedte az igazságot, az elsőt pedig csupán akkor sütötte el, ha túl fájdalmasnak érezte a valódi emlék felidézését.
A férfi, aki túl sokat tudott cinikus bérgyilkosa
1951-ben, francia és amerikai koprodukcióban készült az Adventures Of Captain Fabian című kalandfilm a legendás hollywoodi sztár és botrányhős, Errol Flynn főszereplésével, amelyben Naldernek is jutott egy nyúlfarknyi szerep. A kaotikus körülmények között forgatott alkotás (Flynn több hétre eltűnt a forgatásról dorbézolni, és mire visszajött, a rendező lelépett, úgyhogy neki kellett átvennie a helyét) egy New Orleans-i szolgálólány és egy tengerész szerelméről szólt, és bár nem aratott hatalmas sikert, mégis felkeltette egy bizonyos Alfred Hitchcock érdeklődését egy sebhelyes fizimiskájú és erős osztrák akcentussal beszélő középkorú karakterszínész iránt.
Hitchcock hívott Amerikába, neki köszönhetem a tengerentúli karrieremet. Az 1956-os A férfi, aki túl sokat tudott bérgyilkosának szerepét bízta rám, aki a Royal Albert Hallban tartott hangverseny közben akar eltenni láb alól egy Nagy-Britanniában vendégeskedő külföldi miniszterelnököt. Hitchcock vizuális érzéke páratlan volt, viszont egyáltalán nem értett a színészvezetéshez, egyetlen igazi instrukciót sem adott senkinek: csak a legprofibb színészekkel dolgozott, akik ösztönösen, instruálás és rávezetés nélkül képesek voltak megvalósítani az elképzeléseit. Az, hogy esze ágában sem volt dirigálni engem, kezdetben nyomasztott, de Hitchcock hamar oldottá tette a forgatás légkörét a disznóvicceivel: folyton ilyeneket mesélt munka közben, kaján, szinte kisfiús vigyorral az arcán, és a megbotránkoztatást sokkal jobban élvezte a megnevettetésnél. Pontosan tudta, mit akar látni a filmvásznon, előre el is magyarázta nekünk, ám amint megjelentünk a forgatási helyszínen, szinte egy szót sem szólt hozzánk, mindenki magára hagyatva dolgozott azon, hogy ne okozzon a mesternek csalódást.
A merénylő és Hitchcock által irányított pisztolya
Nalder egyetlen valamirevaló instrukciót azért mégis csak kapott Alfred bácsitól:
A merényletjelent felvételekor Hitchcock azt mondta nekem, hogy úgy bámuljam a hímnemű célpontomat, mintha egy csinos nő lenne, akit legszívesebben letepernék. Miközben a bámulásomat ecsetelte, végig a sliccemet bámulta, egyszer sem nézett a szemembe… sőt folyton azt bámulta, amíg vele dolgoztam. Zseni volt, ez kétségtelen, de megrögzött perverz is.
A férfi, aki túl sokat tudott egy csapásra híressé tette Reggie Naldert, aki innentől kezdve évtizedeken át nem tudott úgy elmenni otthonról, hogy legalább páran ne ismerték volna fel az utcán: „Ott a sebhelyes gyilkos az Albert Hallból!” – ezzel a felkiáltással mutogattak rá a járókelők.
Dzsungellakó bennszülöttként a The Spiral Road-ban
Az 1950-es évek második felétől az 1970-es évek végéig Reggie Nalder számos tévéfilmben és mozifilmben játszott kis, ám emlékezetes karakterszerepeket. Egyik kedvence az 1962-es The Spiral Road jóindulatú boszorkánymestere volt, aki segít az indonéz őserdőben bóklászó Rock Hudsonnak.
Dario Argento Hitchcock-hatású bérgyilkos-szereppel kínálta meg Reggie Naldert
Nalder az olasz Hitchcocknak tartott Dario Argento (A szőrmebolond Meat Loaf sztriptíztáncosnője) első rendezésében, az 1970-es L’Uccello dalle piume di cristallo-ban (A kristálytollú madár) is ugyanúgy bérgyilkost játszott, mint az amerikai Hitch filmjében:
Argento rajongott Hitchcockért, nem is titkolta. Egy bérgyilkos szerepét osztotta rám, akit már a film felénél megölnek. Argento fura alak: kézzel rendez, gesztikulál, és nem beszél a színészeihez. A Suspiria című remekművében is szeretett volna velem dolgozni, de nem tudtam elvállalni, mert pont akkor forgattam Fellinivel a Casanovát. Fellini a legkedvesebb rendező, akivel valaha összehozott a sors: egy nagy és vidám gyerek, akinek semmi érzéke a pénzügyekhez, ezért mindig bajba keveredik.
Albino, a boszorkányvadász, aki cseppet sem albínó, viszont velejéig gonosz
Reggie Nalder európai kiruccanásai alkalmával, NSZK-s pénzből forgatta a „régi szép idők” legbrutálisabb horrorfilmjei közé tartozó Mark Of The Devil-t (Hexen bis aufs Blut gequält, 1970) és folytatását (Mark Of The Devil 2. − Hexen geschändet und zu Tode gequält, 1973). A 18. századi Ausztriában zajló koncepciós boszorkánypereket gyomorforgató hitelességgel megjelenítő filmekben Nalder botcsinálta és kegyetlen boszorkányvadászokat alakít, akik kizárólag az ártatlanul megvádolt áldozatok vagyonának megszerzése és a nők kínzásában lelt örömük végett választják ezt a hivatást, miközben az egyház érdekében tevékenykedő hősöknek állítják be magukat.
Mindkét Mark Of The Devil Adrian Hoven színész-producer-direktor agyszüleménye volt, és ő is rendezte őket: az elsőt nagyrészt, a másodikat pedig teljes egészében. Az elsőt maga a forgatókönyvíró, a brit Michael Armstrong kezdte el rendezni, de hamar kiderült, hogy fogalma sincs, mi fán terem ez a fajta munka, úgyhogy Adrian néhány hét elteltével kirúgta, és maga fejezte be a filmet. Adrian és Michael a forgatókönyvön is összekülönböztek: Michael ugyanis azt írta benne, hogy a főinkvizítor, Lord Cumberland nőgyűlöletének oka az impotenssége mellett a titkolt melegsége, amelyet képtelen elfogadni. Az én figurám, Albino, rájön, hogy mi a helyzet Cumberlanddel, és miután megzsarolja, a főinkvizítor megöli. Adrian utálta a meleg mellékszálat, úgyhogy átírta heteróra. A forgatás kapcsán különösen a kebelcsoda női főszereplőről, Olivera Vucóról őrzök „kellemes” emlékeket. Olivera teljesen belehabarodott Udo Kierbe, aki a Mark Of The Devil pozitív hősét játszotta, és mindenáron le akart feküdni vele. Miután a sokadik próbálkozást követően rájött, hogy Udo homoszexuális, éktelen haragra gerjedt, és ez az alakítására is rányomta a bélyegét: például olyan hevesen tiltakozott a közeledésem ellen abban a jelenetben, amelyben megkísérlem megerőszakolni, hogy többször is újra kellett vennünk, mert állandóan elbánt velem.
Az asszony, aki rendszeresen elverte a zaklatóját: Olivera Vuco és Reggie Nalder
Az első Mark Of The Devil hatalmas sikert aratott világszerte, részben hatásos reklámkampányának köszönhetően: a moziban a film poszterének miniatürizált lenyomatával ellátott hányászacskókat adtak a jegyvásárlóknak, mondván, garantáltan szükségük lesz rá a mű megtekintése közben. Reggie Nalder pedig életében először megtapasztalta, milyen érzés főszereplőknek kijáró felhajtásban részesülni: a filmet reklámozó óriásplakátok ellepték a Hollywood Boulevard-t, és mindegyik vele, a Hitchcock thrillerjéből ismerős félelmetes arccal akarta rátukmálni a nézőkre a Mark Of The Devil-t.
Sybil Danning, aki szívrohamot okozott a Mark Of The Devil 2. rendezőjének
Az elsőnél kisebb pánikot okozó és szerényebb kasszasikert eredményező folytatásban eredetileg Nalder honfitársa, a diákcsábító tanárnőként egész Amerikát lázba hozó Sybil Danning is játszott volna:
Sybil jó barátom, és örültem volna, ha ő is szerepel a második részben. Adrian Hoven házasember létére nagy szoknyapecér volt, és a film előkészületei során összeszűrte a levet Sybillel, ami olyan komolyra fordult, hogy Adrian elkezdte áthordani a házából Sybil lakásába az antik bútorait, aztán végül egy különösen heves együttlétük során szívrohamot kapott a díva által diktált tempótól. Miután Adrian felesége megtudta, hová vándoroltak a bútoraik és azt is, mitől került kórházba a férje, megfenyegette Adriant, hogy elválik tőle, ha nem ejti Sybilt – magánemberként és rendezőként is. A második Mark Of The Devil valószínűleg azért nem lett olyan sikeres, mint az első, mert a legrázósabb jeleneteket kivágták belőle: sem azt nem hagyták benne, amelyben megerőszakolok egy apácát, sem azt, amelyben egy másik apácával egy hatalmas műpénisz végez.
Kurt Barlow, a filmtörténelem egyik legfélelmetesebb vérszívója
Reggie Naldert egyik legismertebb szerepében szinte a felismerhetetlenségig elmaszkírozták: 1979-ben játszotta a Nosferatu-jellegű fővámpírt, Kurt Barlowt a Stephen King regényéből készült A gonosz háza (Salem’s Lot) című horrorklasszikusban.
A rendező, A texasi láncfűrészes mészárlással elhíresült Tobe Hooper kizárólag engem akart a szerepre, senki mást. A maszk pusztán nem volt valami kényelmes, a kontaktlencse viselése viszont fájdalmas órákat okozott nekem. A sztárgázsi azonban kárpótolt a viszontagságokért… A halálomat rengetegszer vettük fel, mert Tobe nem volt elégedett azzal, ahogy David Soul átüti a szívemet a karójával.
A Dracula Sucks Van Helsingje hátborzongatóbban néz ki az általa üldözött vámpíroknál
Reggie Nalder 1979-ben egy másik vámpíros filmben is tiszteletét tette tekintélyes honoráriumért cserébe, ezúttal viszont a jó oldalon állt: Van Helsing doktort, Drakula gróf nemezisét keltette életre a Dracula Sucks című pornó-horror hibridben (Reggie bácsi szerepe szexmentes volt).
A forgatás lidércesebb volt Drakula történeténél… Egy apa + fia duó, Phillip és Darryl Marshak rendezte a Dracula Sucks-ot, akik a kokainfogyasztáshoz sokkal jobban értettek, mint ahhoz, hogyan kell egy filmet levezényelni. Marshakék a forgatókönyvet menet közben írták (természetesen kézzel), és a szövegemet mindig egy perccel azelőtt nyomták a kezembe, mielőtt berregni kezdett a kamera. A filmet egy Isten háta mögötti, kastélyra emlékeztető szállodában készítettük a kaliforniai Palmdale-ben. A pornószínészek akkor is keféltek, ha épp nem dolgoztunk, én meg szabadidőmben a kedvenc szimfóniáimat hallgattam. A film sztárja az óriási „lőcsméretéről” híres John Holmes volt, és egy jelenetben magam is meggyőződhettem róla, hogy valóban anakondát rejteget a nadrágjában. 1985-ben másodszor is igent mondtam a Marshak famíliának, úgyhogy a Blue Ice című pornójukban is felbukkantam: egy náci tábornokot játszottam, aki imád kukkolni. San Franciscóban forgattuk, amely az egyik kedvenc városom, és úgy éreztem magam, mintha vakáción lettem volna.
Egy pohár nemes bor és egy kényelmes fotel: a III. birodalmi kukkolás elengedhetetlen kellékei
Reggie Nalder egészségi állapota az 1980-as években rohamosan romlani kezdett, a Blue Ice lett az utolsó filmje. Nem sokkal a halála előtt egy olyan, saját maga által írt forgatókönyvvel házalt a nagy stúdióknál, amelyet az anyja bohém életvitele ihletett. 1991. november 17-én hunyt el csontrákban.
Reggie Nalder földönkívüli nagykövetként a Star Trek tévésorozat Journey To Babel című 1967-es epizódjában
