Egy jobb sorsra érdemes expedíció tagjait agyonveri és talán el is fogyasztja egy jeti a Himalájában: csupán egy fényképezőgép marad utánuk, meg persze a fotó, amely a rájuk támadó majomembert ábrázolja. A felvétel arra sarkallja Lacombe professzort, hogy fittyet hányva az óvatosságra, saját expedíciót szervezzen a jeti felkutatására, amelynek elfogása szerinte a 20. század történelmének addigi legfontosabb antropológiai eseményét jelentené (akárcsak a nőrabló kaliforniai Nagylábú levadászása). Lacombe különféle szakértőket invitál meg útitársnak, például a lengyel antropológust és pszichológust, Waldemar Daninskyt, akinek lélekturkászi végzettsége kapóra jöhet a hófödte csúcsok árnyékában, elvégre simán előfordulhat, hogy a dühös jetit csak azzal lehet majd jobb belátásra bírni, ha valaki feltárja gyerekkori ágybavizelésének pszichés hátterét.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Waldemárunk azzal kezdi a jetikutatást, hogy jó messzire elkószál a társaitól, ám mielőtt dicstelen fagyhalállal nyugtázná a napot, rábukkan egy hívogatóan meleg barlangra, ahol bizony nem meleg ázsiai férfiakat, hanem két totálisan európai bombanőt talál, akik nagy kedvesen hozzábújnak, és életet lehelnek csaknem jégcsappá vált „tudjukmijébe”. Waldemar nem sokáig élvezheti a váratlan kényelmet, ugyanis rájön, hogy vendéglátói nem csupán kannibálok, de farkasemberek is, akik egy ezüst nyílvesszővel átlőtt mellkasú ősük tetemét imádják bálványként. Waldemar nézeteltérésbe keveredik a barlangi asszonyokkal, akiket aztán másvilágra küld a dárdaként használt nyílvesszővel, ám egyiküknek sikerül megharapnia őt. Az est leszálltával telihold világít az égen, mire a pórul járt antropológus szőrmebundát növeszt, valamint válogatás nélkül halomra gyilkolja az útjába kerülő helybélieket és átutazókat.
„Jetit fogni a Himalájában: ez minden valamirevaló antropológus álma.”
„A fene egye meg, eltévedtem!”
„Rám férne egy kis testhőmérséklet-emelkedés, lányok…”
„Nem kell kétszer kérned, Waldemar!”
„Bízd ránk magad!”
„Szívesen beköltöznék hozzátok a barlangba, csajok.”
„De az étkezési szokásaitokat képtelen vagyok tolerálni.”
Közben Lacombe profék táborában is zajlik az élet. Mindenki Waldemar eltűnése miatt sopánkodik, kivéve Normant, aki úgy dönt, arra használja fel a borússá lett közhangulatot, hogy megerőszakolja Lacombe lányát, Sylviát, ez azonban nem sikerül neki, Waldemar ugyanis megeszi vacsorára a nyakát. Másnap a Waldemárt még mindig, Normant viszont egyáltalán nem hiányoló Lacombe-ékat bekerítik az olasz színész által játszott Sekkar kán harcosai, akiknek a kéretlen turisták likvidálása a hobbijuk. Csak Lacombe, Sylvia, valamint Sylvia barátnője, Melody marad életben a vérfürdő végére. Lacombe és Melody a barbárok fogságába esik, és bár Sylviának sikerül kereket oldania, az erdőben megint majdnem megerőszakolják − ezúttal egy csapat spanyol fejű lokálpatrióta. Szerencsére Waldemar kiszőrösödötten előpattan a semmiből, halálra harapdálja a rosszfiúkat, aztán visszaváltozik diplomás értelmiségéivé, és Sylviával meg sem áll egy buddhista pap házáig.
„Adj egy harit a mellkasodból, Waldemar!”
„Mióta az a két barlangi nő megkóstolt, több órányi borotválkozással sem tudok emberi külsőt ölteni.”
„Ráadásul folyton eljár a mancsom, és valaki mindig megissza a levét…”
„Kezdek félni tőled, Waldemar.”
„Ne tedd, Sylvia! Tudod, hogy sosem ennélek meg… ha teli a bendőm.”
„Örülj inkább, hogy Sekkar kán nem részesített olyan elbánásban, mint az útitársainkat.”
Hiába nem borítja épp szőrtenger az antropológust, a pap rögtön meglátja Waldemárban az újdonsült farkasembert, amiben nagy segítségére van a hősünk mellkasán éktelenkedő szögletes harapásnyom. A segítőkész pap azt tanácsolja Waldemárnak, hogy szerezzen be egy errefelé növő virágot, amely porítva remek ellenszere a lycantropiának, Waldemar azonban úgy dönt, előbb inkább Lacombe-ékat szabadítja ki. Naná, hogy született lúzerként ehelyett inkább az első adandó alkalommal elfogatja magát és Sylviát Sekkar kán embereivel, akik aztán főnökük színe elé viszik. Sekkar bőrbetegségben szenved, amelyet dominája és ügyeletes boszorkánya, Wandesa szerint csakis olyan spanyol lányok lenyúzott bőrével lehet gyógyítani, akik tucatjával koszálnak lengén öltözötten a Himalája ösvényein. Wandesa Sylviát és Melody-t a megnyúzandók cellájában szállásolja el, Waldemárnak pedig kertelés nélkül felajánlkozik. Farkasemberünket azonban nem olyan fából faragták, hogy a farkára hallgasson a szíve helyett: Wandesa hiába tolja az arcába impozáns kebleit, Waldemar még e pillanatban is Sylvia kiszabadítását tervezi, és hamarosan nekilát, hogy leszámoljon az összes gazfickóval.
„Tapasztalt bőrgyógyászként azt javaslom, hogy lányok bőrét húzd a magadéra, kedves kánom.”
„Ha te mondod, Wandesa…”
„Sajnálom, Sylvia… Nem térhetünk úgy haza, hogy nem számoltam le Sekkarékkal.”
Arról, hogy miképp lett a súlyemelő és testépítő Jacinto Molina Álvarezből Paul Naschy (Magyarölő spanyol farkasember Japánban) művésznéven spanyol nemzeti ikon és a horror műfajának megbecsült színésze, rendezője és forgatókönyvírója, már szót ejtettem e blogon, az önismétlés bűnében végzett dagonyázást pedig ezúttal inkább kihagynám. Naschy leghíresebb figurája a Waldemar Daninsky nevezetű tragikus (anti)hős, aki 1968-tól kezdve megannyi filmben vált farkasemberré a lehető legfurcsább körülmények között. Azért volt szükség lengyel nevű illetőre, mert a Franco tábornok fasiszta uralmát nyögő Spanyolországban szó sem lehetett arról, hogy egy vérengző farkasember spanyol nevet viseljen, hiszen az ártott volna az ország patyolattisztának hazudott imázsának – a tomboló fenevad ugyebár csakis idegen, beszivárgó, bevándorló szerzet lehet.
„Azt hiszed, hogy ellen tudsz állni nekem, farkasszerzet?”
„Fogadjunk, hogy nem!”
„Otthon Madridban a tieidnél sokkal jobb csöcsöket látok… Távozz tőlem, boszorkány!”
Naschy legjobb filmjeit vagy ő maga, vagy régi harcostársa, León Klimovsky (Aranyozott vuduasszony, kigyúrt spanyol fakír) dirigálta, ezúttal azonban a főszereplő elégnek érezte, ha csak a forgatókönyvírással fárasztja magát pluszban, a rendezői székbe pedig Miguel Iglesias (A barcelonai kapcsolat) huppanhatott, aki egyébként nem rokona a népszerű táncdalénekesnek, Julio Iglesiasnak. Bár Naschy híres volt arról, hogy véresen komolyan veszi a legblődebb megbízásait is, tudatmódosító szerek helyett pedig pusztán a saját meglódult fantáziájára hagyatkozik a történetei kiötlésekor, nyolcadik Waldemárkodása, az 1975-ös A fenevad átka (La maldición de la bestia) esetében igen nehéz elfogadni a tényt, hogy józanon szabadította a világra ezt az elképesztő, ám felettébb szórakoztató marhaságot. A retro zsánerfilmek rajongóit cseppet sem fogja zavarni, hogy a félisteni Naschy mellett egyetlen hírességet sem találnak a filmben (hacsak a Wandesát alakító francia Silvia Solart nem tekintjük annak, aki egy viszonylag ismert torreádor, Rogelio Madrid felesége volt), ahogy az sem, hogy a Himalája Naschy-féle verzióját szinte csak európai „migránsok” lakják. Aki úgy érzi, még mindig jelentős mennyiségű feláldozható agysejttel rendelkezik, az nyugodtan nevezzen be egy körre Naschy jetiölő farkasemberével. (Ugye nem gondolta senki, hogy Waldemar majd pont a szőrös hegyi majommukit hagyja életben?)
„Mindjárt mehetünk, drágám…”
„Csak azt a fránya jetit kinyírom még, hogy ne okozzak csalódást a nézőknek.”
Ráadás:
A fenevad átkának Melody-ját megformáló Verónica Miriel volt az első színésznő, aki meztelenül mutatkozott a spanyol állami televízió műsorában (egész pontosan az Original című sorozat egyik 1977-es epizódjában).
A fenevad átkát az USA-ban A farkasember és a jeti (The Werewolf And The Yeti) és A hegyi király csarnoka (Hall Of The Mountain King) címmel egyaránt forgalmazták – hogy az utóbbi, teljesen félrevezető (sőt: hazug) címet mégis miért találták a döntnökök megfelelőnek, arról fogalmam sincs, de legalább okot szolgáltatott arra, hogy e blogbejegyzés végén elsüssem kedvenc metáldalaim egyikét, a Savatage 1987-es Hall Of The Mountain King-jét.
