London, 1972… Noha a keletről importált egzotikus guruk imádata 3-4 évvel korábban hágott tetőfokára, a kissé fáziskésésben lévő Krisnának is jut épp elég, New Age maszlaggal átverhető kliens a ködös albioni rockmuzsika és ellenkultúra fellegvárában. Krisnánk legújabb elkötelezett rajongója Elvire Irwing, az unatkozó helybéli arisztokrata, aki alig várja, hogy szellemi vezetője a hálóba is bevezesse. Krisna mellesleg sokféle okkult praktikában jártas: Néha csodafakírként gyűjti a pénzt (elég nehéz e minőségében elképzelni, elvégre impozáns izomkötegétől valószínűleg a strapabíróbb szöges ágyak is kilehelnék a lelküket), máskor az afrikai eredetű vudu szakértőjének pózában tetszeleg.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Az idilli guruskodással párhuzamosan döbbenetes gyilkosságsorozat tartja izgalomban a brit sajtót: Azt persze senki sem sejti, hogy a válogatott rémtettek elkövetője nem más, mint Krisna összeégett ábrázatú ikertestvére, Kantaka, aki álarcosan rója a Soho kétes hírű utcáit, és csak úgy passzióból feltámasztja és sétáltatja a halottakat. A Scotland Yard tehetetlen (ahogy az ilyen horrorfilmekben lenni szokott), és a rendőrfőnök csak abban reménykedhet, hogy Elvire udvarlója, a pszichológus Lawrence Redgrave a nagy fejtörés végeztével rájön, miféle és kiféle pszichopatával áll szemben a bűnüldöző hivatal. Miután saját „zombifikált” unokatestvére megtámadja Elvire-t, hősnőnk Krisna vidéki villájában keres menedéket, ami nem bizonyul briliáns ötletnek. Vajon sikerül-e Lawrence-nek megoldania az ügyet és visszaszereznie teljesen „összekrisnázott” kedvesét?
„Mit szólna egy kis hétvégi ezoterikus továbbképzéshez, Elvire?”
„Benne vagyok! Még Lawrence sem tarthat vissza!” A gurura vágyó hősnőt az eltitkolt családnevű Romy alakítja, akinek semmi köze az Ugo Tognazzival ágyba bújó Romy Schneiderhez
„Minden utamba kerülő nőre ráfekszem, de csak téged szeretlek, Kala!” Krisna jobbkeze nem más, mint az argentin modell, Mirta Miller
A spanyol horrorzsáner súlyemelőből lett mindenes színész-rendező-forgatókönyvírója, a Paul Naschy művésznéven ügyködő Jacinto Molina (Magyarölő farkasember Japánban + A farkasember, a jeti és a meztelen boszorkány) és a fogorvosból lett direktor, León Klimovsky számos alkalommal dolgozott együtt, és a La rebelión de las muertas (A holtak lázadása) ékesen bizonyítja, hogy a páros akkor is kitűnően pendült egy húron, ha történetesen nem a dőzsölő elit utolsó orgiáját vitték filmre. 1973-ban bemutatott szennyművük „dobd a kondérba, amit csak találsz” alapon készült: A méretes muszklikkal és ugyancsak tekintélyes méretű egóval rendelkező Naschy ezúttal nem érte be egyetlen szereppel, hanem egyenesen hármat osztott magára: a nőcsábász guruért, a vérengző ikertestvérét és persze a patás ördögét.
„Telhetetlen vagyok, úgyhogy én leszek a szexguru…”
„… meg az operaház fantomjára hasonlító tesója, aki postaláda fejű segéddel áldoz baromfit…”
… és persze Mr. Sátán is.”
„Nahát, Paul! Hogy neked mennyi szereped van! A gázsidat is megsokszorozták?”
A filmtörténeti utalásoktól hemzsegő klasszikusban minden retro horrorista kényelmesen elmerülhet, és az, hogy egy pillanatig sem lehet komolyan venni, csak növeli a La rebelión de las muertas bűnös élvezeti értékét – az pedig, hogy maga Naschy természetesen komolyan gondolta, még elementárisabbá fokozza a megtekintés szürrealista-pszichedelikus élményét. Arról, hogy Naschyék ezúttal a szokásosnál (értsd: a szinte semminél) többet költöttek a műre, a külső helyszíneket biztosító London árulkodik, valamint az, hogy a maszkmester − aki Paulunk farkasemberes filmjei esetében gyakran beérte kevésbé tetszetős szőrcsomókkal és krumpliból faragott farkasfogakkal − kifejezetten kiélhette magát.
A férfiember örül, ha így várja otthon a felesége…
… aztán az öröm alábbhagy, amikor kiderül, hogy Kantaka akcióba lép…
… és még az esti kikapcsolódás lezavarása előtt elteszi láb alól az asszonyt
A sátán indiai gazdasági bevándorlók segédletével zajló elszabadulását azonban nem Naschy mester főgurusága teszi igazán groteszkbe hajlóvá, hanem az 1973-as Eurovíziós Dalfesztiválon második helyezést elérő dal, az Eres tú komponistája, Juan Carlos Calderón által szerzett filmzene, amely afféle progresszív jazzbe oltott funk rock, és kicsattanó jókedvvel festi alá a cseppet sem vígjátéki eseményeket. Szívmelengetően elmebeteg alapmű a La rebelión de las muertas: aki nem fél az ördögöt a falra és úgy általában bárhová odafesteni, az remekül fog szórakozni rajta.
Kala megirigyelte Shirley Eaton aranyozottságát a Goldfingerből
„Paul Naschy tett minket zombivá, őt szolgáljuk éjt nappallá téve, plusz főzve, mosva, takarítva…”
Ráadás:
1976-os talpalávaló Juan Carlos Calderón jóvoltából.
