Kate Lassiter szenátorasszony azért érkezik a Yellowstone Nemzeti Parkban található Ötmérföldes barlanghoz, hogy hivatalos döntést hozhasson arról, továbbra is biztonságos-e a közkedvelt „óriásüreg” a turisták számára. Kate földije a helyi park- és barlangőröknek, akik régi ismerősként üdvözlik, annál is inkább, mivel pár éve még az egyikük, Gene Pearson jegyese volt. Csakhogy míg Kate-et a politikai ambíciói a nagyvárosba szólították, Gene nem bírt elszakadni a természet lágy ölétől, úgyhogy a románcuk keserű véget ért. Kate egy Jack nevű barlangőrrel indul el a mélybe szemrevételezni az Ötmérföldes problémásnak ítélt járatát, míg Gene egy másik útvonalon ereszkedik alá négy turistával.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Gene csapatának tagjai a következők: Joe Johnson, a kiégett zsaru, akit a felettesei felfüggesztettek, miután a társa meghalt egy utcai lövöldözésben, és felmerült annak gyanúja, hogy Joe gyávasága okozta a halálát; Joe felesége, Liz, aki imádja a férjét és azt szorgalmazza, hogy Joe ne fogadja el a bizottság döntését, hanem bizonyítsa be, hogy tévednek; Harrison Soames geológus professzor, aki azt képzeli, hogy körülötte forog a világ és mindenki hülye, aki nem konyít a szakterületéhez; valamint Soames lánya és asszisztense, Ann, aki zokszó nélkül teljesíti özvegy apja kívánságait, miközben sorra zátonyra futnak emiatt a párkapcsolatai. A kényelmes barlangi sétából igen hamar viszontagságos túlélő túra kerekedik, ugyanis amint hőseink bemasíroznak a barlangba, egy jókora beomlás lehetetlenné teszi a biztonságos kivezető útvonalak használatát. Gene-ék szerencsére ráakadnak Kate-re, meg sajnos egy fura fickóra is: Tom Arlen roppant agresszív, bizalmatlan és ellenséges, azt pedig egyelőre csak a nézők tudják róla, hogy veszélyes bűnöző, aki az őt üldöző rendőrök elől húzódott a cseppkövek közé. Vajon sikerül Gene-nek minden arra érdemest épségben visszajuttatnia a felszínre és visszaédesgetni Kate-et az ágyába?
„Íme, a Yellowstone szívcsakrája, azaz az Ötmérföldes barlang!”
„Gene Pearson vagyok, és igyekszem minden kérdésükre legjobb tudásom szerint válaszolni.”
„Szeretném már az utunk elején leszögezni, hogy szó szerint fizikai fájdalmat okoz nekem olyanok társaságában leledzeni, akiknek fogalmuk sincs, mi a különbség sztalagmit és sztalaktit között.”
„Ha ezzel ránk célzott, Soames professzor, akkor ki kell ábrándítanom: ilyen semmiség miatt nem sértődünk meg, sokkal nagyobb trauma nekem és a feleségemnek is, hogy kilőtték mellőlem a társamat.”
Irwin Allen producer, forgatókönyvíró és rendező a katasztrófafilmek császárjaként kereste degeszre magát az 1970-es évek első felében olyan kasszasikereknek köszönhetően, mint A Poszeidon katasztrófa és a Pokoli torony. Allen „uralmának” az 1977-es Star Wars premierje vetett véget: George Lucas sci-fi sagája egy csapásra ódivatúvá és öregessé változtatta Allen produkcióinak tempóját és speciális effektusait a mozilátogatók szemében, úgyhogy az ezt követően készült katasztrófafilmjei – a gyilkos méheket felvonultató 1978-as Rajzás, A Poszeidon katasztrófában megismert felborult óceánjáró visszatérését előidéző 1979-es A Poszeidon kaland és az 1980-ban bemutatott vulkánkitöréses mese, Az idő szorításában – mind hatalmas bukásnak bizonyultak. Allen 1979-ben, az NBC tévécsatornának forgatta az Omlásveszély (Cave-In!) című alkotását, amelyet azonban a katasztrófafilmek katasztrofális népszerűségvesztése miatt csak négy évvel később, 1983-ban tűztek műsorra.
„Hát maga meg hogyan keveredett ide, Arlen úr?
„Egy korábbi turistacsoporttal jöttem, de eltévedtem… Mellesleg jobban teszi, ha nem kíváncsiskodik, Lassiter kisasszony, mert az ilyesmitől mindig ideges leszek, és annak bizony sosincs jó vége.”
Az Omlásveszély nem több (és nem is kevesebb) egy kellemes hangulatú tévés drámánál, amelyben a szereplők magánéleti gondjai ugyanakkora hangsúlyt kapnak, mint a barlang beomlása okozta nehézségeik. Az előbb említett magánszférába nagyjából egyforma hosszúságú flashback jelenetek révén nyerünk betekintést, a filmnek pedig nincsenek abszolút főszereplői, minden figura egyformán fontosnak tekinthető. Irwin Allen ez alkalommal csak producerként volt aktív, a rendezői feladatokat Georg Fenady (Ég és föld között) látta el, a forgatókönyvet pedig Norman Katkov (Viva Knievel!) írta. Mivel költséghatékony televíziós produkcióról beszélünk, még ötlet szintjén sem merülhetett fel olyan világsztárok csatasorba állítása, akik Allen korábbi sikerfilmjeiben brillíroztak. A húzónév ezúttal a népszerűsége csúcsán a 40-es és 50-es években álló Oscar-díjas Ray Milland (A békabirodalom visszavág + A kebelcsoda és a klónozás csodája + A Playboy-modell és a szemtanú) lett, aki a 70-es évek végén már leginkább karakterszerepeket játszott, és senki sem hozta nála hitelesebben a folyton savanyú képet vágó és epés megjegyzéseket pufogató értelmiségi figuráját – a színészóriás természetesen Harrison Soames professzorként bukkant fel az Omlásveszélyben.
„Hölgyeim és uraim! Igyekezzenek nem beleesni az 500 fokos forró vízbe…”
„… meg nem alázuhanni a függőhídról.”
„Kemény menet lesz, de mindenkit kiviszek innen, méghozzá élve.”
„Bízunk magában, Gene!”
„Fogalmazzunk inkább úgy: kénytelenek vagyunk bízni magában.”
„Mondd csak, Jack: ha Gene mindenkit egymaga megment, mi tényleg csak azért szerepelünk a filmben, hogy megvárjuk a barlang bejáratánál?”
Joe Johnsont, a megkérdőjelezett bátorságú zsarut Leslie Nielsen (Leslie Nielsen az agymosó szekta ellen + A földönkívüliek éjszakai rabszolgái) formálhatta meg, aki ekkoriban még főleg drámai szerepeket kapott, egy évvel az Omlásveszély forgatása után viszont – ironikus módon – pont az a vígjáték, az Airplane! indította el a legjobban fizetett komédiások elit klubjába vezető úton, amely a katasztrófafilmekből űzött gúnyt. A minden akadályt leküzdő kemény macsó parkőrt, Gene Pearsont Dennis Cole (Rendőr nélküli szexi akadémia), Kate Lassiter szenátort Susan Sullivan (Pánik az első oldalon), Joe Johnson aggódó feleségét, Lizt pedig Julie Sommars (Herbie Monte Carlóba megy) játszotta. Sem Sullivan, sem Sommars nem számít különösebben ismert színésznőnek, viszont tisztességgel elvégezték a rájuk bízott munkát, az meg csak hab a közmondásos tortán, hogy mindketten méltóságteljes, stílusosan komoly felnőttek, akikhez képest napjaink körülrajongott dívái hisztis fruskáknak tűnnek. Sheila Larken (X-akták) az apja által csicskáztatott Ann Soamest alakította, Lonny Chapman (Madarak) és William Bryant (Vad vándorok) pedig a barlang bejáratánál várakozó parkőröket. A cikk végére hagytam az Omlásveszély aduászát, James Olsont (Űrcowboyok a zafíraszteroidán), aki egyszerűen zseniális a pszichopata szökött fegyenc, Tom Arlen szerepében. A film egyik csúcspontja Arlen fekete humorral fűszerezett flashback jelenete, amelyben a bűnöző magából kikelve méltatlankodik a börtönpszichológusnak, aki hiába próbálja megértetni vele, hogy önmagában is kereshetne néha hibát, valamint nem kellett volna eltennie láb alól a házinénijét csak azért, mert úgy vélte, az öregasszony felbontja a leveleit. Aki szereti a régi vágású, érdekes figurákat tartalmazó katasztrófafilmeket (pláne Allen módra), annak az Omlásveszélyt is látnia kell.
„Milyen hangosan üvöltsem, doki, hogy végre felfogja? Noooormááááliiiis vagyok!”
„Nos, ez az állítása azért némileg támadható, kedves Arlenem.”
Ráadás:
„Úristen, Georges! Nem látod, hogy el vagyok foglalva???”
„Dehogynem, csak hát annyira hiányoztál, Susan…” James Olson kínos helyzetbe hozza Stefanie Powerst a Crescendo című 1970-es pszichothrillerben
