1986 szeptemberében jelent meg az opera-rock császárának méltán kikiáltott Meat Loaf ötödik stúdióalbuma, a Blind Before I Stop. Legendás harcostársa, a komponista Jim Steinman (Ken Russell és a gyönyör szegecses éjszakája) ekkoriban épp haragudott rá (nem először és nem utoljára), úgyhogy Meat kénytelen volt más dalfaragók terméséből csemegézni. Noha a lemezen egyetlen szerzeménye sem kapott helyet, a brit énekes-gitárost, John Parrt Meat úgy tartotta számon, mint azt a fickót, aki átvehetné mellette Steinman szerepét, de a hosszú távú együttműködés végül nem jött létre. Parr az anyag második dalában, az izmos és lőporszagú Rock And Roll Mercenaries-ban (A rock zsoldosai) duettet énekelt hősünkkel, amelyet aztán a londoni Wembley Arénában élőben is előadtak… majd Parr lesétált a színpadról, és soha többé nem állt szóba Meattel. Ennek állítólag az volt az oka, hogy Meat nem konferálta fel Johnt, amit utólag azzal indokolt, hogy az ő koncertjei olyanok, mint a színházi előadások, márpedig azok közben sem konferálják fel a világsztárokat, amint felbukkannak egy jelenetben. Szerencsére a testes rocktenor és a Szent Elmo tüze című 1985-ös kultfilm listavezető betétdalát jegyző John Parr a nagy szakítás előtt videoklipet készített a Rock And Roll Mercenaries-hez, amely olyan, mintha egy bizarr B-kategóriás akciófilm nehezen értelmezhető részlete lenne.
John Parr és Meat Loaf
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A videóban Meat Loaf és John Parr nem árul zsákbamacskát: valódi zsoldosokként játsszák a rock and rollt egy szegényesen berendezett kantinban, ahol néhány komor hím katona és megannyi dögös zsoldos csaj bámulja őket… Meat pedig olyan őrülten perverz pofákat vágva bámul vissza a hölgyekre, hogy az politikai korrektségtől sújtott jelenkorunkban szexuális zaklatást emlegető feljelentések tucatjait eredményezné. A nézők/hallgatók tanácstalanságát fokozandó, az egyik zsoldos bombanő egyszer csak testépítői pózokat felvonultató táncot kezd lejteni, valamint néhány fekete-fehér híradós bevágást is kapunk tüntetőket oszlató rendőrökről (hogy ez utóbbiaknak mi közük a zsoldosokhoz, senki se kérdezze). Miközben a David Lynch elmebaját az Angyalbőrben „bájával” ötvöző kliptörténelmi mérföldkőben gyönyörködünk, érdemes odafigyelni az egyébként kiváló szám szövegére is, amely viszont nem hadviselésről szól, hanem arról, hogy a rocksztárok élete a pénz körül forog, és a zeneipar zsoldosaiként húzzák az igát (meg a nótát) a fizető közönség kedvéért.
„Bob? Tényleg igaz a hír, miszerint a Retrokulton cikk jelenik meg a legkínosabb videoklipemről?”
„Még nem tudom, mitévő legyek, mert a műsor elvonja a figyelmemet Dario Argento sztriptízbárjában, de amondó vagyok, hogy inkább hagyjuk élni a fickót…”
Meat Loaf menedzsere, Bob Ellis (aki a hetvenes években Diana Ross férje volt), azt javasolta munkaadójának, hogy fogadja fel producernek a német Frank Fariant, aki a diszkókorszakban a világra szabadította a Boney M-et, később pedig a Milli Vanillit. To Hell And Back (A pokolba és vissza) című 1999-es önéletrajzában Meat Loaf így vallott arról, miképp készítette el Fariannal a Blind Before I Stop albumot:
Frank Farian egy szót sem beszélt angolul, de értette a dolgát, bár erős kétségeim támadtak azt illetően, képes-e rocklemezt csinálni. Rendkívül jó füle volt a zenéhez, úgyhogy végül eloszlatta az aggodalmaimat… De, mint kiderült, korán örültem: végül csak rám hozta a frászt. A munka remekül ment, igazi rockalbumot vettünk fel, de miután hazautaztam Frankfurtból, Frank visszatért a stúdióba, és a tudtom nélkül minden dalba diszkós ritmusokat és hangszeres megoldásokat vágott az Execution Day című nóta kivételével, amelyet Dick Wagnerrel, Alice Cooper gitárosával írtam. Amikor a megjelenés előtt egy nappal megkaptam a promóciós példányomat, először azt vettem észre, hogy megváltozott a számsorrend: az albumzárónak szánt Execution Day lett a nyitódal, amely rendben volt, de aztán a többi tétel hallatán felforrt az agyvizem. Frank szinte Gloria Gaynorrá varázsolt! Egyedül az vigasztalt, hogy e lemezzel letudtam az Arista kiadó felé fennálló kötelezettségeimet, és végre másik után nézhettem. Farian ügyfelei közül egyébként nem csak azzal lógtam ki, hogy rockénekes vagyok, hanem azzal is, hogy tényleg az én hangom hallható a lemezemen. A Milli Vanilli nevű formációja úgy nyert Grammyt, hogy a két muki helyett bérénekesek daloltak a stúdióban (az egyikük az én anyagomon is háttérvokálozott), koncerten pedig a szépfiúk mindig playbackeltek.
Frank Farian (1941. július 18. – 2024. január 23.)
Ráadás:
Meat Loaf és John Parr egy hatfieldi túlélőjátékon való részvétellel reklámozta a duettjét 1986 szeptemberében.
