Wes, a kissé naiv, ám talpraesett és jó humorú oklahomai legény azért érkezik Minneapolisba, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait építészmérnök szakon. Ami a problémamegoldó képességét illetti, már rögtön az első napon „leteszi a névjegyét”: miután egy magát tanárnak kiadó csaló olcsó, ám végül elavult tartalmúnak bizonyuló régi tankönyveket sóz rá, Wes azáltal vesz elégtételt, hogy fellógatja a fickó autóját egy különösen nagy teherbírású fára, és csak azt követően engedi vissza az aszfaltra, hogy visszakapta a pénzét. Wes természetesen ettől még mindig nem számít rendezett anyagi hátterűnek, ezért önkéntes kísérleti nyúlnak jelentkezik a pszichológia szakosok laborjában.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Mint kiderül, Wesnek a beígért összegért cserébe egy székbe szíjazva kell tűrnie egy feltűnően csinos, agyturkásznak készülő lány ostoba kérdéseit, amelyekre mindenképp rossz választ (!) kell adnia, mert a jókat szép vallatója enyhe áramütéssel bünteti. Némi pánikra kerül sor, amikor az áramütéseket adó szerkentyű annak rendje és módja szerint megbolondul, Wes azonban ép bőrrel megússza a kellemetlen incidenst, ráadásul sikerrel környékezi meg azt, aki miatt akár elektrosokkos halált is halhatott volna, azaz Susant. Wes újdonsült szerelme egy dúsgazdag helyi építési vállalkozó, Daggett úr lánya, akit a mamája, Samantha, egy beképzelt és mihaszna, ám gazdag családból származó ficsúrnak, a Daggett úrnak dolgozó Whitleynek szán feleségül. Wes, a tandíja fedezése végett, elszegődik Daggették irodaházába takarítónak és parkolóőrnek, ahol aztán mókás módon tör borsot Whitley orra alá. Daggett úr megkedveli West, ugyanis ifjúkori önmagát látja benne, valamint azt is észreveszi, hogy a melák srác sokkal eszesebb az elkényeztetett Whitleynél. Vajon sikerül Wesnek megtartani Susant, vagy szegény teremtés kénytelen lesz a dögunalmas, viszont legalább elviselhetetlen Whitley oldalán besavanyodni családanyaként?
Szerelmesek (Gary Busey és Annette O’Toole) az asztal alatt...
... és a tengeren
Whitleynek (John Calvin) nem indul zökkenőmentesen a munkanapja
Gary Busey (Wes) és Annette O’Toole (Susan) a Bolondozás forgatásán
Richard T. Heffron (Egyszemélyes esküdtszék) rendezésében, 1980 októberében mutatták be az Egyesült Államokban a Bolondozás (Foolin’ Around) című romantikus vígjátékot, amely hangvétele és stílusa szempontjából még bőven a 70-es évek kellemes életérzését hordozza magában. A Bolondozás nem intellektuális komédia, Woody Allen alkotásaira jellemző idézhető szövegekkel sem szolgál, a poénok ugyanis általában fizikaiak: Whitley – Wes mesterkedése révén − seggre esik a parkolóban és talpig szutykos lesz, Wes hatalmasat szerencsétlenkedik takarítóként egy megvadult porszívóval, satöbbi. Noha az előbb vázoltak így elbeszélve nem tűnnek túl bizalomgerjesztőnek, cseppet sem kell tartani a filmtől, mivel az mellőz bárminemű alpáriságot és az egyszerű humorforrásait olyan bájjal tálalja, amely rögvest lefegyverzi a „békebeli” vidámságra vágyó nézőt.
Annette O’Toole épp úszni készül a Párducemberek című klasszikus horrorfilm állatkerti alkalmazottjaként
Vajon kihez adja feleségül a lányát Daggett úr? (Annette O’Toole és Eddie Albert)
A keményen ivó lakáj (Tony Randall) és elégedetlen úrnője (Cloris Leachman)
A kötéltáncosi múlttal rendelkező Eddie Albert mindjárt kisétál a gerenda végére
Wes szerepét a nem éppen bájgúnár fizimiskájú, ám roppant karakteres Gary Busey (A bohóc, a problémamegoldó és a sztriptíztáncosnő) kapta, aki könnyedén meggyőzi a publikumát arról, hogy pusztán az egyéniségével is képes hódítani. Susant Annette O’Toole (Párducemberek) formálta meg, méghozzá nagyon aranyosan, fennhéjázó mamáját, Samanthát, pedig az Oscar-díjas Cloris Leachman (Az utolsó mozielőadás). Leachman Magyarországon jobbára ismeretlennek számít, az USA-ban viszont a legnagyobb sztárok közé sorolják és a tévéfilmek Merly Streepjeként emlegetik, ebbéli minőségében pedig összesen 22 alkalommal jelölték Emmy-díjra, amelyet nyolcszor el is nyert. A tekintélyes vagyona ellenére is „munkásemberként” gondolkodó Daggett urat a rokonszenves Eddie Albert (A színész, aki emberrablónak adta ki magát) alakította. Albert színészi karrierje szépen indult, 1954-ben a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjra jelölték a Római vakációért, ám miután az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság látóterébe került, több fontos felkérését is visszavonták. A sors iróniája, hogy Albert nem volt kommunista, a bizottság rosszallását pusztán azzal váltotta ki, hogy mexikói származású felesége részt vett egy olyan tüntetésen, amelyet a spanyol szélsőjobboldali diktátor, Franco tábornok uralma elleni tiltakozásul szerveztek. Mivel hősiesen harcolt a II. világháborúban, a közvélemény képtelen volt Amerika-ellenesnek tartani Albertet, ezért aztán a filmgyárak vezetői csak rövid időre fordítottak hátat neki, a 60-as évek elején pedig hazája egyik legnépszerűbb karakterszínészévé léphetett elő. Eddie Albert ifjúkorában cirkuszi bohócként és kötéltáncosként kereste a kenyerét, és az ekkor szerzett tudása kapóra jött a Bolondozás forgatása idején. Noha 1980-ban már 74 éves volt, Albert nem kért kaszkadőrt, és maga sétált ki egy épülő felhőkarcoló tetejéről egy, a semmibe nyúló gerenda végére, hogy a figurája bebizonyítsa Wesnek, mennyire kirobbanó formában leledzik az élemedett kora ellenére. Whitley szerepében John Calvin (azaz Kálvin János!) pont úgy néz ki, mint a világhírű együttes, a Queens Of The Stone Age gitáros-énekese, Josh Homme, és legalább annyira arrogáns és pöffeszkedő, mint az említett rocksztár. A Bolondozás kisebb karakterszerepeit is tehetséges színészek kapták: William H. Macy (Fargo) a West átverő, majd pórul járó autótulajdonost, a hat Golden Globe- és hat Emmy-díjra jelölt Tony Randall (Az ábécé gyilkosságok) pedig Daggették alkesz és folyton aggodalmaskodó inasát kelthette életre. Aki egy olyan kedves komédiát szeretne látni, amelytől a rekeszizmai ugyan nem fájdulnak meg, ellenben sokáig remek hangulata marad utána, az nem fog rosszul járni a Bolondozással.
Gary Busey sárkányrepülőzésre készül...
... és megvillantja Alain Delon-i mosolyát
Az összeillő páros
Ráadás:
A Bolondozás két betétdalát egyik kedvenc zenekarom, a Seals & Crofts soft rock duó adja elő, amely a 70-es években több Top 10-es slágert is Amerikára „szabadított”. Jimmy Seals és Dash Crofts a muzsikálás mellett a bahái hit szószólójaként tevékenykedett − ez az a vallás, amellyel egy ideig a Led Zeppelin keleti tanok iránt érdeklődő énekese, Robert Plant is kacérkodott. Alább a Seals & Crofts egyik Bolondozás-béli nótája, valamint néhány nagy slágere hallható.
