David Warbeck új-zélandi színész 1970-ben épp egy birminghami színház sikerdarabjában, a The Barretts Of Wimpole Street-ben (A Wimpole utcai Barrették) szerepelt, amikor az élete gyökeresen megváltozott. Az egyik előadás után betoppant hozzá több mint egy tucat hangoskodó olasz („úgy ordítottak, akár egy csapatnyi megvadult pávián”), és azt követelték tőle, hogy azonnal pattanjon fel velük az első Dublinba tartó gépre, majd a forgatási helyszínre érve játsszon el egy ír terroristát. A leghangosabb olasz, aki ráadásul egy különösen ragaszkodó medve elszántságával ölelgette Warbecket, miközben fránya angolsággal azt üvöltözte, hogy „én végre megtalálni téged, te arcod az igazi”, nem más volt, mint a spagettiwesternek koronázatlan rendezőkirálya, Sergio Leone, aki épp az Egy marék dinamit című készülő filmjéhez keresett kulcsfigurát.
David Warbeck
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Warbeck némi kedélyes poharazgatás után beleegyezett, hogy otthagyja a sikerdarabot, amelyben minden este pár perces állva tapsolással ünnepelte a közönség a nagyjelenetét, és fejest ugrik az ismeretlenbe egy olyan direktor unszolására, akitől az ügynöke kétségbeesetten igyekezett megvédeni („Nehogy aláírj bármit, maradj a társulattal! Az olaszok megbízhatatlanok, és nem fizetik ki a gázsidat.”). A dublini helyszínen már várta Warbecket James Coburn, a híres amerikai színész, aki épp a karrierje csúcsán volt, és az Egy marék dinamitban is főszerep jutott neki: a dinamitspecialista ír emigránsé, aki immár western környezetben robbantgat a tengerentúlon. Warbeck az ő testi-lelki jó barátját alakította a film fontos emlékjeleneteiben, amelyek végül Ennio Morricone feledhetetlen aláfestő muzsikájának köszönhetően váltak legendássá. Warbeck 1992-es visszaemlékezése szerint Leone rendezői módszere a következő volt:
Sergio alig tudott angolul, így az instrukciói meglehetősen egyszerűre sikeredtek: Jó. Rossz. Többet. Kevesebbet. Állj. Folytasd… A végeredmény azonban több mint nézhető lett, úgyhogy a tanulság az, hogy egy zseni ennyivel is el tudja érni, amit akar.
David Warbeck, Vivienne Chandler és James Coburn, az Egy marék dinamit szerelmi háromszögének résztvevői
Warbeck csodálta Leonét a művészi tehetségéért, viszont nem győzött csodálkozni azon, hogy a direktor magánemberként mennyire… bunkó.
Sergiót a sajtótájékoztatókon (például Cannes-ban) rendszeresen könyvespolcok elé ültették, hogy intellektuális benyomást keltsen, valójában azonban mi sem állt tőle távolabb, mint az értelmiségi attitűd. Sergio egy nyers modorú római paraszt lelkületével rendelkezett, akinek semmi sem okozott akkora örömet, mint a zabálás (evőeszközök helyett többnyire kézzel), valamint az, ha nem csupán jó nagyot csípett a számlát hozó pincérnők fenekébe, hanem mélyen bele is nyúlt a bugyijukba, mert a punci volt a mindene. Ezt érdekes módon akkoriban senki sem tartotta felháborítónak, a pincérnők is csak a fejüket csóválták ahelyett, hogy sírva elrohantak volna a mosdóba. „Ilyen ez a Signor Leone, nézzük el neki…” Úgyhogy, mivel nem fenyegette retorzió, Sergiónak esze ágában sem volt békén hagyni a pincérnőket.
Sergio Leone, Rod Steiger és James Coburn az Egy marék dinamit forgatásán
Noha többnyire jól szórakozott a „főnöke” társaságában (úgymond szörnyülködve mulatott rajta), olyasmi is megesett néha, ami Warbecket korai távozásra késztette a muri színhelyéről:
Sergio úgy evett, mint egy disznó. Épp csak a lába nem lógott bele a tányérba, ha pedig túlzabálta magát, simán az asztal mellé okádott… vagy rá.
A legmegdöbbentőbb azonban Warbeck számára nem ez volt, hanem egy vallomás, amelyet Leone kissé kapatosan tett színészének:
Vagy hússzor elmondta, hogy csak azért filmezik, hogy minél több nőt szedhessen fel, akiket máskülönben nem volna lehetősége megfektetni. Dolgoztam az amerikai szoft szexfilmek császárának nevezett Russ Meyerrel is, akinek az egész életművén „jól kivehetően” látszik, hogy tényleg csak a hölgyek dudamérete és becserkészése érdekelte. Sergio esetében viszont úgy éreztem, hogy ennél azért többről lehet szó; nem hiszem, hogy bárki kétségbe vonná azt az állításomat, miszerint magvas mondanivalót közvetíteni vágyó alkotó volt. Sergio egyébként imádott és remekül tudott lőni, a lövöldözős jeleneteket mindig előjátszotta a színészeinek, és ilyenkor úgy durrogtatott, mint egy egész tüzérség.
Sergio Leone fegyverhasználatra tanítja az Egy marék dinamit szereplőit
Leonéből leginkább akkor tört felszínre az Egy marék dinamit forgatásán a csajozhatnék, amikor meglátott Dublinban egy „kellékbuszt”, amelyet néhány hónappal korábban David Lean is használt a Ryan lánya című romantikus háborús drámájában. Warbeck szerint:
Sergio a fejébe vette, hogy a busznak szerepelnie kell a filmben, és tele kell rakni ifjú szüzekkel. Olyannyira komolyan gondolta a dolgot, hogy hatalmas castingot rendezett, amelyre aztán tucatjával érkeztek a magukat szűznek valló fiatal ír nők, akiket aztán Sergio annak rendje és módja szerint mind végigfogdosott, hogy megállapítsa, alkalmasak-e statisztának. A tapogatósdinak helyet biztosító Intercontinental Hotel személyzete azt hitte a látvány alapján, hogy a maestro pornófilmhez keres szereplőket…
Sergio Leone, az éttermek és a pincérnők réme
Warbeck soha többé nem dolgozott Leonéval, viszont az olasz zsánerfilmek egyik legkeresettebb „James Bond fizimiskájú” importszínésze lett: Leone révén ismerte meg a sokoldalú Antonio Margheritit, aki az Egy marék dinamit akciójeleneteinek segédrendezője volt, másrészt az olasz sci-fik, háborús filmek és horrorok egyik mesterdirektora. Warbeck vele forgatta a Rambo-klón Az utolsó vadászt (L’ultimo cacciatoree / The Last Hunter, 1980 – e sorok írójának sokkal jobban tetszik a Rambo-filmeknél), majd a sármos színészt olyanok is foglalkoztatták, mint a szintén horrorista Lucio Fulci, akivel a Magyarországon is népszerű és szürreális A pokol hét kapuját készítette 1981-ben.
David Warbeck, az Egy marék dinamit árulóvá lett jó barátja
Sylvia Kristel (azaz Emmanuelle) és Sergio Leone nagy találkozása