Az aktfotósként és nőrablóként egyaránt aktív Dennis Hopper − a Szelíd motorosok és az Apokalipszis most sztárja, Hollywood egyik utolsó nagy lázadója, a hippi érzületű amerikaiak ikonja − 1983-ra eljutott oda, ahová csak a legszégyentelenebb drogfüggők képesek: heroin és kokain keverékével lőtte magát (ez a „koktél” végzett 1982 márciusában a The Blues Brothers főszereplőjével, John Belushival). Ha épp nem a napi adagja beszerzésével volt elfoglalva, a színész „rendelt” nőkkel orgiázott különféle lepukkant hotelszobákban, ugyanis szent meggyőződésévé vált, hogy a maffia vérdíjat tűzött ki a fejére, úgyhogy a hátralévő óráit, napjait, vagy esetleg hónapjait az élvezetek hajszolásával kívánta tölteni. És a munka? Az nem nagyon ment, és Hopper tartalékai fogyatkozni kezdtek… Úgyhogy pont kapóra jött egy nyugatnémet producer-rendező, Ernst Ritter von Theumer ajánlata.
Dennis Hopper emberbarát hangulatban
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Theumer – ironikus módon – a DEA (Drug Enforcement Administration – Kábítószer-ellenes Hivatal, USA) igazgatójának szerepét kínálta fel Hoppernek a Jungle Warriors (Dzsungelharcosok) című koprodukciójában, a sztár pedig örömmel elvállata – abban reménykedve, hogy a kiugróan magas gázsiját majd drogokra költheti. A tipikus nyolcvanas évek eleji B-akciófilm egy csapat fotómodellről szól, akiknek a repülőgépét találat éri Mexikó felett, és miután kényszerleszállást hajtanak végre, egy kegyetlen drogbáró fogságába esnek. Az A-vonalból magát a B-világba leküzdő, ekkoriban már cseppet sem szelíd motoros mellett olyan közismert színészek tették tiszteletüket e klasszikus zsánerműben, mint a leginkább egy rosszindulatú Bud Spencerre emlékeztető Paul L. Smith (Éjféli expressz), a szexi tanárnőket és akcióhősnőket egyaránt hitelesen alakító Sybil Danning (They’re Playing With Fire), vagy az ex-sportoló Woody Strode (Rutledge őrmester).
Hoppernek elvileg nem okozott volna különösebb gondot a szerep eljátszása, csupán 17 sornyi szöveget és nagyon kevés fizikailag megerőltető jelenetet kapott. Azonban a stábnak szállást adó cuernavacai hotel személyzete igencsak keresztbe tett Theumeréknek azzal, hogy mindenképp szerettek volna gondoskodni arról, hogy a káros szenvedélyeiről hírhedt színészlegenda otthonosan érezze magát náluk. Ezért aztán Hoppert a legjobb tequilákkal teli minibár várta a lakosztályában, amelynek tartalmát egy szempillantás alatt benyakalta, aztán elindult felfedezni magának a várost. Egy 2001-es interjújában azt nyilatkozta, hogy a tequilát az ízlését jól ismerő személyzet tekintélyes adag LSD-vel „fűszerezte”, úgyhogy amint kilépett a szállodából, máris megrohanták az elméjét a hallucinációk:
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valahol a közelben olyan embereket kínoznak épp halálra, akik azért érkeztek, hogy megvédjenek a maffia bérgyilkosaitól, akik folyton a nyomomban voltak. A pánik hatására rögvest relaxálhatnékom támadt, úgyhogy egy fa tövében maszturbálni kezdtem, amit a járókelők persze nem néztek jó szemmel. Miközben a helyiek a gátlástalanságomon szörnyülködtek, én életem egyik legjobb szexuális élményét éltem át, ejakuláció közben úgy éreztem, hogy eggyé váltam az univerzummal.
Dennis Hopper nem csak szabadidejében, de olykor a filmvásznon is meztelenkedett, például Amy Irving társaságában a Carried Away című 1996-os drámában
A kozmikus élmény azonban hamarosan rémálomba torkollott, Hopper ugyanis egyik pillanatról a másikra úgy vélte, hogy kígyók és bogarak másztak a bőre alá, az ellenségei pedig a telefonvezetékekből suttognak neki fenyegetéseket. Nemsokára jó néhány UFO-t is megpillantott az égbolton, majd rájött, hogy mindez annak a jele, hogy kitört a III. világháború. Az UFO-k belsejéből telepatikus üzeneteket küldözgető földönkívüliek rábeszélték, hogy vesse le a ruháit: ha meztelenül végigsétál a városon, azzal elősegítheti az amerikai hadsereg győzelmét. Hoppert végül azért tartóztatták le, mert a III. világháborúból azzal is ki akarta venni a részét, hogy méretes kődarabokat vágott a mellette elhajtó autókhoz. A rendőrök lefogták, és megpróbáltak ráadni egy köntöst, de a színésznek sikerült kiszabadulnia a szorításukból, és futásnak eredt. Ekkor a zsaruk már figyelmeztető lövést is leadtak, és felszólították, hogy álljon meg. Hopper megállt, és nem az életéért kezdett könyörögni, hanem azért, hogy lőjék agyon.
A rend türelmes őrei egy helyi kórházba cipeltek, ahol rögtön kényszerzubbonyt kaptam a köntös helyett. A német producer természetesen kirúgott, és már másnap felraktak egy Los Angelesbe tartó gépre. A repülőn végig azt képzeltem, hogy ég az egyik szárnya, és Francis Ford Coppola követeli, hogy másszak ki rá, mert le szeretné filmezni. Szerencsére az utaskísérőknek végül sikerült megnyugtatniuk.
Dennis Hopper az 1970-es évek elején, hippi cowboy üzemmódban
A beszámíthatatlan Hoppert a barátai beutalták Los Angeles egyik híres drogrehabilitációs intézményébe, a Studio 12-be. (Akkoriban az a szólásmondás forgott közszájon, hogy a hírességek csak stúdióba járnak szabad idejükben: a Studio 54 klubban kiütik magukat, a Studio 12-ben meg helyrepofozzák őket.). Kőkemény kúra után új ember vált Hopperből: olyan ember, aki eljátszhatott egy mocskos szájú gengsztert David Lynch Kék bársony című 1986-os kultfilmjében, és ezzel feltámaszthatta a karrierjét. De ez már egy másik történet…
Dennis Hopper és Isabella Rossellini David Lynch Kék bársony című filmjében
