Rick Cahillt, a harcedzett zöldsapkás vietnámi veteránt a kenyai kormány felfogadja orvvadász-megregulázónak, azaz, ahogy azt Rick némi keserű iróniával megjegyzi, „már megint a fehérekkel végeztetik el a feketék a piszkos munkát”. Rick nem éppen könnyű eset, ugyanis cseppet sincs jóban a történetesen Kenyában élő apjával, Lee-vel. Lee egykor híres vadász volt, ma már azonban csupán lagymatag szafarikat szervez gazdag unatkozóknak az üzlettársával, Simonnal, amelyeken a fényképezőgépek kattogása hallatszik fegyverropogás helyett. Lee-nek azonban nem az a nagy bűne a fia szemében, hogy úgymond hagyta magát „lecsúszni”, hanem az, hogy egyrészt késve érkezett pár hónapja az első feleségének, Rick anyjának a temetésére, valamint az, hogy a második felesége nem más, mint Rick egykori hitvese, Anne Malone, akinek újabban sokkal jobban tetszik az idősebb Cahill férfias komorsága, mint az ifjabb kölykös ragaszkodása. Amint Rick akcióba lép Kenyában, az orvvadászok rögvest kilövik alóla a kis repülőgépét, mire Rick pont az apja és az általa fuvarozott brit turisták orra előtt hajt végre kényszerleszállást. Két Cahill nehezen fér meg egy csárdában... akarom mondani egyazon szavannán, de hamarosan kiderül, hogy az orvvadászokkal együtt lesznek kénytelenek elbánni.

Maud Adams és Charlton Heston a Nairobi-ügy reklámfotóján

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

Jack McGowan, az ügyefogyott és gátlásos főiskolai hallgató a nyári szünetre Los Angelesbe érkezik kisegíteni nagybácsikáját, Elmert, aki a Napfény benzinkutat és az ahhoz tartozó autómosót üzemelteti. Elmer rejtélyes allergiától szenved, aminek következtében egy időre kórházba kell vonulnia, és amíg kikúrálják a nyavalyájából, Jack fogja helyettesíteni üzletvezetőként. A helyismerettel nem rendelkező Jack az Angyalok városában bolyongva egy csapatnyi bikinis gráciától kér útbaigazítást a tengerparton, és összebarátkozik Melissával, a vezéregyéniségükkel. Amikor kiderül, hogy Elmernek nincs egészségbiztosítása, ezért a kezelése akkora összeget emésztene fel, amekkorát a kútja és a mosója nem tud kitermelni, Melissa meglepő ajánlatot tesz Jacknek.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

Jean Reynaud, az unatkozó párizsi gyártulajdonos két dolgot szeret igazán csinálni: agyaggalambokra lövöldözni a képmutató hamis barátai körében és félrelépni. Noha otthon elképesztően kívánatos feleség várja Danielle személyében, akinek pedig az a legfőbb elfoglaltsága, hogy meztelenül csodálgatja magát a tükörben, Jean inkább nem otthon keresi a kielégülést. Legújabb szeretője Hélène Valmont, az egyik adósának neje, Jean azonban rögtön elveszti az érdeklődését iránta, amikor egy titokzatos szőkeség költözik a Danielle-lel közös lakása feletti bérleménybe. Nicole Perrier egy Klaus nevű brutális német kedvese, aki a fenti lakásból leszűrődő zajok alapján a bútorokat és Nicole-t is rendszeresen helybenhagyja.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

A 70-es évek exploitation filmjeinek egyik legtekintélyesebb kebelméretű dívája, Dyanne Thorne (Szexi pincérnők életveszélyben) 1936-ban, Dorothy Ann Seib néven született New Jerseyben, és már kamaszkorában bűvkörébe vonta a showbiznisz világa. Középiskolai tanulmányai végeztével Dyanne a New York-i Egyetemen az ünnepelt színpadi színésznő és tanár, Uta Hagen osztályában sajátította el a színészmesterség alapjait, aki olyanokból faragott sztárságra méltó profikat, mint Faye Dunaway (Anyu a sztár + Kínai negyed + A gonosz lady + Törzsvendég), Hal Holbrook (A gondolatolvasó telhetetlen felesége) és Gene Hackman (Bonnie és Clyde + A Poszeidon katasztrófa). Thorne kisasszony a mélyvízben való megmártózást New York-i színházakban történt fellépésekkel tudta le, valamint énekesnőként is kipróbálta magát. Elsősorban dalos kedvű komikaként dolgozott, és ebbéli minőségében a neves Las Vegas-i Caesars Palace Hotelben is szórakoztatta a nagyérdeműt.

Dyanne Thorne az Ilsa, az SS nőstény farkasa címszereplőjeként

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

„Akadt köztünk pár kemény fickó, de csak egyvalaki volt brutálisan kemény: William Smith, aki úgy tudott fejjel lefelé motorozni a plafonon, hogy közben üveget evett és mindkét kezével arcokat vert szét.” E komikusan túlzó kijelentést Fred Williamson, a retro akciófilmek egyik legnagyobb sztárja tette kollégájáról, William Smithről. Ki a fene az a William Smith (Szexi pincérnők életveszélyben)? Jó kérdés, máris megválaszolom...

William Smith, a 70-es évek egyik legnépszerűbb zsánerfilmes pofonosztója

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

Spencer doktor megváltoztatja az otthoni telefonszámát: az újat csupán közeli barátainak adja meg, a régit pedig – természetesen az ő tudta nélkül − egy anyagi gondokkal küzdő házaspár kapja meg a telefontársaságtól... Ben Taylor, az alkoholista és alig foglalkoztatott színész egy borongós hajnalon arra ébred, hogy csöng a telefonja. Álmatagon a füléhez emeli a kagylót, mire egy ellentmondást nem tűrő hang a következő monológgal tiszteli meg: „Dr. Thomas Spencer? Elraboltuk a lányát, 50 ezer dollár a váltságdíj. Ha értesíti a rendőrséget, megöljük a gyermekét. Reggel újból telefonálok, és ismertetem Önnel az utasításainkat.” Bent, akinek nincs lehetősége arra, hogy kijelentse, nem ő Spencer doktor, nem hagyja nyugodni a hívás, a felesége, Joanne viszont eleinte nem tulajdonít nagy jelentőséget neki: úgy véli, csak egy telefonbetyár szórakozott a férjével. Ben azonban bizonyosságot akar: kikeresi a telefonkönyvből Spencer doktor számát, majd feltárcsázza.

A Taylor házaspár (Robert Culp és Angie Dickinson) arra készül, hogy megszünteti az anyagi problémáit

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

Michele egy Las Vegas-i bár go-go táncosa, aki ugyan érzékeli az új idők, azaz a 60-as évek végének változásokat hozó szelét, mégsem hajlandó megválni a színpadon a ruháitól, inkább lenge öltözékben rázza a ráznivalóját a rezidens banda rockmuzsikájára. A békés táncikálásnak Michele egyik kolléganőjének meggyilkolása vet véget: Nikki Morrist féltékeny volt férje, Alan agyonlövi egy szabadtéri kávézóban, és az exneje lezülléséért hibáztatott barátnőket, Michele-t és Irist is helyben lepuffantaná, de a lányoknak sikerül kereket oldaniuk.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

A Me Too-érában (azaz napjainkban) különösen divatossá vált az évtizedekkel ezelőtt zajlott szereplőválogatásokon tapasztalt, döbbenetesnek vagy épp rettenetesnek vélt események jókora sajtónyilvánosság előtti felidézése, a szóban forgó emlékeiket pedig többnyire olyan színésznők osztják meg a bulvármédiával, akik máskülönben nem számíthatnának címlapos felbukkanásra. Azt, hogy miképp zajlott a hőskorban (pontosabban 1968-ban) egy exploitation filmes casting, a műfaj hétpróbás gazembere… akarom mondani: producer- és rendezőzsenije, David F. Friedman hatperces rövidfilmjéből tudhatjuk meg.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

1905-öt írunk, és a franciaországi Loiret régiójában járunk... Miközben a vérszegénységben szenvedő helyi arisztokrata hölgyek egy mészárszéket keresnek fel, hogy a bajukra állítólag gyógyírt jelentő ökörvért kortyoljanak, néhány kilométerrel távolabb Marc, az ékszertolvaj hiába próbálja jobb belátásra bírni rablótársait egy düledező pajtában. Míg kollégái afféle vidéki tahók, Marc legatyásodott úriember, aki az összelopott aranyukat nem rögvest felélni szeretné, hanem a londoni tőzsdén fialtatni, ám a bűntársai nem rajonganak az ötletéért, miszerint a teljes zsákmányt magával vinné e célból. Szó szót követ, majd Marc túszul ejti a bandavezér csinos barátnőjét, és naná, hogy a teljes zsákmányt magával viszi.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

A mészárszék-szagú westernek és a tesztoszterontól túlcsorduló akciófilmek mesterdirektora, Sam Peckinpah mondta: „A sztárok nevével adjuk el a filmeket, de azok gyakran nem tőlük, hanem a karakterszínészektől lesznek igazán jók.” Keresve sem találhatnánk megfelelőbb alanyt az előbb idézett mondás helytállóságának igazolására, mint az 1940. február 12-én született és 2012. június 19-én elhunyt Richard Lynchet (Kaszkadőrök: Vakmerő férfiak bombanőkkel). Az ír származású Lynch Brooklynban jött világra, és bár kezdetben hivatásos katonaként képzelte el a jövőjét (négy évig szolgált az USA tengerészgyalogságának kötelékében), végül mégsem tudott ellenállni Thália hívó szavának, és a világot jelentő deszkákat választotta a kaszárnya deszkapadlója helyett. Azonban nem sokkal e döntését követően majdnem sikerült nem csupán leendő művészi karrierjét, de önmagát is kicsinálnia: Richard Lynch ugyanis elkötelezett hippiként rendszeresen LSD-t szedett, és az egyik 1967-es „lélekutazása” alkalmával olyannyira elvesztette az önkontrollját, hogy a New York-i Central Parkban − megannyi rémült bámészkodó szeme láttára − felgyújtotta magát, és összeégette a teste 70%-át.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.