Emanuelle, a legcsinosabb élvhajhász fotóriporter úgy dönt, hogy szexből és kicsapongásból is megárt a rengeteg: megtagadja korábbi szabadelvű önmagát, és a lehető legsavanyúbb apácává vedlik át. Nem sokkal később megkapja első bizalmi feladatát: az élemedett korú Nanà nővérrel Velencébe kell utaznia, hogy „összeszedjék” egy gazdag üzletember rossz útra tévedt lányát, akit az apja apácák vezette bentlakásos iskolába akar küldeni, hátha ott majd „betörik” a kedves egzecíroztató nővérek. Igen hamar kiderül, hogy a renitens Monica Cazzabriga nem éppen kispályás, ha zavar(odottság)keltésről szó: miután a suli felé robogó vonaton sikertelenül próbálja elcsábítani a profi szenteskedő módjára felháborodó Emanuellét, a tipikus viharvert kalauznak (tehát nem fiatal Alain Delonnak) kinéző kalauzzal vigasztalódik.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Monica az új „állomáshelyén” sem adja a leghalványabb tanújelét sem annak, hogy szándékában állna változtatni a viselkedésén. Mivel nincs kéznél egy szekérderéknyi potens férfi, elsőként Annát, a tanintézet fő stréberét elégíti ki. Az apaszomorító – aki mellesleg még saját, nála csak pár évvel idősebb mostohaanyjával is lefeküdt − egyik nap örömteli felfedezést tesz: a zárdához közeli elhagyatott tanyán egy Renè nevű szökött fegyenc húzta meg magát, akinek viszket az ujja a ravaszon, valamint (a hosszú sittes nélkülözésnek köszönhetően) szinte bármely útjába akadó nővel hajlandó intim kapcsolatot létesíteni. Monica, akinek már tele a hócipellője Emanuelle folytonos terelgetési kísérleteivel, elhatározza, hogy a kanos és feltűnően jóképű szökevény segítségével „visszazülleszti” az újdonsült apácát nagyvilági hölggyé… Vajon hű tud-e maradni Emanuelle a teremtőjének tett esküjéhez a kísértésözön közepette? Erre a kérdésre valószínűleg minden Retrokult-olvasó azonnal rávágja a helyes választ.
„Bűnös és megtévedt lélek vagyok; neveljen meg, Emanuelle nővér…” Monica Cazzabriga szerepében a svájci Mónica Zanchi rosszalkodik
„Teszünk róla, hogy lehervadjon a mosoly az arcodról, leányom.” Laura Gemser, azaz a megtért Fekete Emanuelle
„Hát akkor mégsem tesszük boldoggá egymást a kupéban, Emanuelle? Pedig oly sok jót hallottam Önről!”
„Ha már így jártam, elküldöm a dublőzömet, hogy lepippantsa a kalauzt.” A Suor Emanuelle pár másodpercre pornóba hajlik, ugyanis a kalauz merev szerszáma egy Mónica Zanchira csak hátulnézetből hasonlító hölgy szájában landol
„Honnan olyan ismerős a bentlakásos iskolánk, kedves nővértársam?”
„Hát persze! De hisz ez a Balsorano kastély Radley Metzger híres erotikus filmjéből és Aristide barátom tucatnyi pornójából!”
„Csupa jeles virít a bizonyítványomban, de a szexről mit sem tudok…”
„Csettintened sem kell, Anna; szívesen megmutatok minden trükköt.”
„Tessék abbahagyni a viháncolást, lányok, még a zuhany alatt is hallom a nyögéseiteket!”
„Lássuk, mire jó egy banán…”
„Mi a fenét csináltok, Monica???”
„Te mondtad, hogy találjam meg a közös hangot a mostohaanyámmal, papa…”
„Van még pár hasonló történet a tarsolyomban, Emanuelle. Elmondjam azokat is?”
„Neee! Már így is menten idegösszeroppanást kapok a kielégítetlenségtől.”
Bitto Albertini dirigálásával, 1975-ben született meg, majd az Amanda Lear szexi éjszakáiról értekező Aristide Massaccesi felügyeletével megannyi filmben és egzotikus helyszínen bocsátkozott szexkalandokba a Sylvia Kristel-féle erotika-császárnő, Emmanuelle olasz verziója, Fekete Emanuelle, akit a lehetséges jogviták elkerülése végett egyetlen darab m-mel emlegettek. Fekete Emanuellét az indonéz és holland származású modell, Laura Gemser formálta meg, akit mentora és jó barátja, a Joe D’Amato művésznéven ügyködő Massaccesi egy alkalommal még kígyóbűvölő Fekete Évaként is „elsütött”. Fekete Emanuelle figurája olyannyira jövedelmezőnek bizonyult, hogy a Gemsert foglalkoztató producerek sorra átnevezték a színésznő egyéb filmjeit úgy, hogy mindegyik címében szerepeljen az Emanuelle szó – azért pedig, hogy Lauránk nem ilyen nevű illetőket játszott bennük, soha senki nem követelte vissza a mozijegye árát. A Giuseppe Vari által James Warren álnéven készített Suor Emanuelle (Emanuelle nővér) viszont hiteles Emanuelle-film, ugyanis valóban a jól ismert gráciát tartalmazza, aki ezúttal az önként vállalt cölibátus eszméjéért vívott küzdelemben bukik el – minden valamirevaló férfi legnagyobb megelégedésére.
„Akkor kérnék egy többfogásos vacsorát és egy görbe estét, ha pedig nem kapom meg egyiket sem, kénytelen leszek agyonlőni téged, drága Monica.” Renè, a fegyenc nem más, mint Laura Gemser férje, Gabriele Tinti
„Görbe este letudva…”
„Viszont Emanuellét is meg kell dugnod, Renè!”
„Szó sem lehet róla, hogy férfi még egyszer hozzám érjen! Már nem vagyok az, aki voltam.”
„Hacsak nem tesz a kedvemre, kedves nővér, az épület összes szűz leányzóját beavatom a testiség rejtelmeibe.”
„Ne tegye, bandita úr, inkább velem tegyen, amit akar.”
Az 1970-es években óriási népszerűségnek örvendek az olasz nunsploitation filmek, vagyis a többnyire több száz éve élt apácák titkos (nemi) életét hatásvadász és pornográf módon ábrázoló alkotások. Ezek többsége a perverziók taglalása mellett nem volt híján a társadalomkritikának, sőt a komoly drámaiságnak sem (kiváló példa erre a sokkterápiával felérő 1974-es Flavia, a muzulmán apáca), a korábban westernfilm-specialistának számító Vari azonban nem kívánt ellátogatni a sötét középkorba, amikor Emanuellét apácaruhába öltöztette – inkább az olykor már valódi vígjátékba hajló maró szatíra műfaját választotta, valamint modern közegbe helyezte a cselekményt. A könnyed hangvétel ékes bizonyítéka az a jelenet, amelyben Emanuelle csuromvizesen, egyenesen a zuhany alól indul leskelődni Monica után, aztán amikor az iskolaigazgató apátnő meglátja a folyosón az általa hátrahagyott tócsákat, naná, hogy az inkontinenciával hadakozó idős Nanà nővért vádolja meg azzal, hogy megint nem figyelt oda eléggé magára. Napjaink Me Too-s költői túlzásainak retro megfelelőjét pedig akkor kapjuk meg, amikor Monica azzal próbál rokonszenvet és sajnálatot kelteni maga iránt Emanuelle szívében, hogy elmondja neki a legtraumatikusabb élményét: üdülgetés közben néhány felajzott fiú megerőszakolta a tengerparton. Miközben Monica narrációját halljuk, három, eleinte vonakodó és beszari ifjoncot látunk, akiket a mesélő széles vigyorral az arcán rángat magára. Azt hiszem, immár talán a Napunknál is világosabb, hogy aki egy igazán szórakoztató és tabudöntögető olasz szexfilmre vágyik a műfaj hőskorából, annak a Suor Emanuellét sem szabad kihagynia.
„Hárman voltak… Három tetovált, két méter magas, ellentmondást nem tűrő izompacsirta…”
„… hevesen tiltakoztam, de végül sikerült maguk alá gyűrniük…”
„… borzalmas élmény volt, néha ma is rémálmaim támadnak tőle.”
„El sem tudja képzelni, mi megy itt, ha leszáll az éj, nővér… Szexelő nebulók minden sarokban… A látványtól szinte elsül a puskám… Akarom mondani: azért van nálam a puska, mert félreértettem a kéjsikolyokat, és azt hittem, épp ölnek valakit.”
„Aggasztó híreket kaptunk magukról, Emanuelle…”
„Na ne mondja, főnökasszony…”
„Ezennel kilépek, naponta nyolc fickóval fekszem le, és persze nem ma fogok leszokni a dohányzásról.”
„Ne már, Laura, azt hittem, legalább a film végén szexelünk egy jót, ha már ilyen szépen a gerendához kötöztél!”
„Átvertelek, nekem csak Gabriele kell!”
„Na, ez a munka is kész, úgyhogy menjünk egyből haza, és éljük tovább a házaséletünket!”
Ráadás:
1999-ben jelent meg Manlio Gomarasca és Davide Pulici 99 Donne − Stelle e stelline del cinema italiano című interjúkötete, amelyben Mónica Zanchi így emlékezett vissza a Suor Emanuelle forgatására:
Annát, a stréber szobatársamat egy valódi egykori iskolatársam, Vinja Locatelli játszotta, aki az én ajánlásomnak köszönhetően került a filmbe. Vinja teljesen elszállt magától a forgatáson, és annyira irigyelte tőlem a főszerepet, hogy aljas módon megpróbált kirúgatni menet közben: ellopott pár olcsó kellékékszert, eldugta őket a matracom alá, majd úgy intézte, hogy megtalálják őket. Végül kiderült, hogy ő maga csente el a kellékeket − óriási patália kerekedett, Giuseppe, a rendező pedig annyira feldühödött, hogy lekevert Vinjának pár pofont. Innentől nem volt gond vele, de persze nem esett jól ezek után a közös munka. Laura Gemserrel és a férjével, Gabriele Tintivel viszont öröm volt együtt dolgozni: mindkettőjükkel halálra röhögtük magunkat a jeleneteinken, és Laura egyáltalán nem háborgott amiatt, hogy szeretkezést kellett színlelnem Gabrielével.
Mónica Zanchi diszkóslágere: