Cliff Burden a festői szépségű kaliforniai város, Beaumont rendőrnyomozója, aki, mióta elvesztette a feleségét, egyszer takaréklángon ég, másszor egyenesen kiégett ember benyomását kelti. Beaumont bűnüldözői szempontból elég unalmas hely, ahol a gyilkossági csoportnak szinte sosem akad dolga, ám egy holdfényes éjszakán megváltozik a helyzet, ugyanis valaki golyót ereszt az ingatlanmágnás Frank Stegner hátába, aki épp a dúsgazdag turisták kedvenc hoteljének úszómedencéjébe próbálja becsalogatni bögyös szeretőjét. Pont úgy hozta a sors, hogy Stegneren és a kedvesén kívül nem volt vendég az elit üdülőhelyen; egyedül a folyton zsörtölődő digó portás, Cy Tarr, és a szálloda szép tulajdonosnője, Cathy Merrims tartózkodott a helyszínen, ám az utóbbi két delikvens váltig állítja, hogy nem látott és hallott semmit Stegner túlvilágra küldéséből.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Miután a detektívtársára bízza azt a kellemetlen feladatot, hogy közölje Stegner özvegyével a hírt, miszerint a férje félrelépés közben életét vesztette, Cliff munkához lát, és a zsaruösztöne azt súgja neki, hogy a lovakat és egyéb állatokat tartó, vele pedig mindig magas lóról beszélő Cathy nem csupán tudja, miért ölték meg az ingatlankirályt, de akár tettesnek is bizonyulhat. A portás elpletykája Cliffnek, hogy a hotel csinos tulajdonosa nemrég költözött át Los Angeles-i villájából a szállodájába, és pont a Stegner meggyilkolása előtti percekben hisztérikus hangon vitatkozott valakivel telefonon. A rendőrkopói szimatolás eredményeképp az is kiderül, hogy Cathy Los Angelesben egy dr. Sosoria nevű pszichiáter kezelése alatt állt, aki azt követően kezdett foglalkozni a hölggyel, hogy az agyonlőtt az otthonában egy betörőt, ami aztán megviselte az idegrendszerét. Sosoria később öngyilkosságot követett el, mivel Cathy nem viszonozta az iránta érzett szerelmét, a tehetős páciens új pszichomókusa pedig dr. Bill Hook lett, aki leginkább egy szteroidinjekciókkal felpumpált pszichopatára emlékeztet, és gyanúsan gyakran látogatja Cathyt munkaidőn kívül. Cliffnek megfordul a fejében, hogy Cathy nem csupán Stegnert és Sosoriát tette el láb alól, de a saját autóbalesetben elhunyt szüleit is, ám a derék zsaru ekkor már komoly slamasztikában leledzik, ugyanis azon kapja magát, hogy hatalmasakat dug a gyanúsítottjával. Vajon sikerül-e Cliffnek ezek után részrehajlás nélkül és sikerrel lezárnia a nyomozást?
„Felkészültem a medencés menetünkre, drágám.”
„Akkor most aztán kösd fel a gatyádat, Frank… vagy inkább vedd le!”
„Sajnálom, szívecském: felkészülés után rögtön kikészültem.”
„Végre egy valamirevaló gyilkossági ügy, már kezdtem berozsdásodni…”
„Hab a tortán, hogy a leggyanúsabban viselkedő személy egyben a legvonzóbb is.”
„Na, meséljen csak nekem arról, mi mindent hall egy portás errefelé.”
„Én ugyan semmit, a hallókészülékem tropa, meg egyébként is átdurmolok minden műszakot. Bár, ha jobban utánagondolok, pár pletyka azért még így is a fülembe jut.”
1992 márciusában debütált az amerikai mozikban Paul Verhoeven erotikus thrillerklasszikusa, az Elemi ösztön, amely aztán igen hamar B-filmes direktorok és producerek tucatjait késztette arra, hogy elkészítsék a maguk kis költségvetésű utánzatait. Az egyik ilyen mozgóképes termék az 1992 szeptemberében bemutatott Fatal Instinct (Végzetes ösztön) volt, amelynek már a címe is egyértelművé tette, melyik film ihlette − nálunk Szenvedélyes gyilkosság címmel kínálták a videotékák, amerikai forgalmazásban pedig egy évvel később átkeresztelték To Kill For-ra (Amiért ölni érdemes), ugyanis egy, az Elemi ösztön paródiájának szánt 1993-as krimivígjáték szintén a Fatal Instinct címet kapta, és valamiképp meg kellett oldani, hogy a nézők ne keverjék össze a két művet. A Szenvedélyes gyilkosságot (maradjunk a magyar címnél) John Dirlam operatőr (A borász boszorkánymester zombijai) fényképezte és rendezte, a George Putnam (Őrjítő vágy) által jegyzett forgatókönyve azonban távolról sem sikeredett olyan merészen perverzre, mint az Elemi ösztöné a magyar származású Joe Eszterhas jóvoltából. A Szenvedélyes gyilkosság valójában nem más, mint egy régi vágású noir krimi életuntan csajozó hekussal és pont annyi, nem túl veszélyes erotikával, amennyit egy amerikai tévécsatorna elbír a késő esti műsorsávban.
„Fogadjunk, hogy kegyed is átaludta a gyilkosságot, Miss Merrims.”
„Mondták már magának, hogy a cinizmus öregít, nyomozó úr?”
„Szóval az egyik páciensével töltötte azt a bizonyos éjszakát? Remek alibi, dr. Hook. Hogy hívják a pasast? Kikérdezném.”
„Micsoda poén, Burden! El sem tudok mosolyodni rajta, és eszem ágában sincs bizonygatni, hogy a nőket szeretem – majd megteszik ők helyettem.”
Cliff Burden nyomozó szerepét a B- és Zs-kategóriás thrillerek és akciófilmek egyik legszorgalmasabb színésze, Michael Madsen (Kutyaszorítóban + Kill Bill 1-2.) kapta, aki ekkoriban még fiatal és üde láncdohányosnak (meg láncdrogosnak) számított, és pont úgy nézett ki, mint Elvis Presley (Elvis Presley legszexibb zaklatója + Elvis és a szépségkirálynő) kevésbé excentrikus öcsikéje. Madsen az a fajta színész, aki csak önmagát képes játszani, és ez bizonyos esetekben pozitívum, máskor viszont irritáló. A Szenvedélyes gyilkosság kapcsán az előbbi helyzet állt elő; Cliff Burdenként rokonszenves, fanyar humorú zsarut alakított. Laura Johnson (Vérfagyasztó) tisztességgel helytállt Cathy Merrims szerepében, de hiába próbált olykor tüzes vadmacskának tűnni, mégsem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy inkább a szexelni is szerető háziasszony figurája való neki, mint a Sharon Stone-i végzet asszonyáé. Bill Hook, a defektes pszichiáter bőrébe a brit származású Anthony Hamilton bújhatott, akit a magyar nézők leginkább a Mission: Impossible − Az akciócsoport című tévésorozat egyik titkos ügynökeként ismerhetnek. A Dolph Lundgren tökéletes másának tűnő Hamilton balett-táncosként kezdte a karrierjét, majd immár színészként majdnem ő lett a Halálos rémületben James Bondja, de az utolsó pillanatban Timothy Daltonnak adták a szerepet, a Bond-producer Albert R. Broccoli ugyanis aggodalmát fejezte ki azt illetően, hogy bármikor sajtónyilvánosságot kaphat Hamilton melegsége, ami biztosan nem használna a 007-es megítélésének. Anthony Hamilton a Szenvedélyes gyilkosság forgatásán állt utoljára kamerák elé; 1995-ben hunyt el AIDS-betegség következtében. A legélvezetesebb alakítást mellesleg nem a főszereplők nyújtották, hanem az álomszuszék és morgolódó hotelportást, Cy Tarrt egy alacsony besorolású New York-i maffiózó modorában megformáló Richard Foronjy (Segítő kezek). A Szenvedélyes gyilkosság nem nevezhető filmtörténeti mérföldkőnek, de kétségkívül fogyasztható, és a jobb neo noir-ok közé tartozik.
„Vallomást teszel végre, vagy sem, Cathy?”
„Térjünk vissza a témára néhány orgazmus után.”
„Teljesen kifacsartál, bébi… Kár lenne sittre vágni téged, inkább Hook dokit nevezem ki első számú gyanúsítottnak.”
„Eljöttem, hogy folytassam a gyógykezelésedet, Cathy.”
„A John Holmes-i módszert preferálom újabban… Mindjárt előveszem… azaz megmutatom, mire gondolok.”
„Hook doktor szerint a méret a lényeg, szerintem viszont az éles elme izgatóbb, tehát én vagyok a befutó.”
Ráadás:
A Szenvedélyes gyilkosság Frank Stegnerének barátnőjét nem más játszotta, mint Ashlyn Gere (igazi neve Kimberly Ashlyn McKarny), a 90-es évek egyik legfelkapottabb pornósztárja. Ashlyn arról volt híres, hogy nem csupán lepedőakrobatikát lehetett rábízni, de dialógusokkal is elboldogult. Ennek ellenére e filmben csupán annyi feladat jutott neki, hogy egy jó nagyot sikítson, amikor a szeretője vére fedetlen kebleire fröccsen, valamint bőgjön pár másodpercig, amikor a rendőrök faggatni kezdik. Akik kíváncsiak arra, hogy tényleg nem rossz színésznő, azok az X-akták egyik legjobb epizódját, a Vért keressék, amelyben a pornócsillag egy üzletasszonyt alakít, akinek az elméje egy titkos kormánykísérlet során olyan szubliminális üzenetet kap, amely egy csapásra szabad akarat nélküli gyilkológéppé változtatja.
Ashlyn Gere és Rocco Siffredi egymásnak örülnek
