Milánó városában járunk a 70-es évek közepén, és a lehető legidillibb módon indítjuk giallo-mesénket: Egy maszekban abortuszokat levezénylő orvos legfrissebb páciense meghal az illegális beavatkozás közben, ezért a holttestet doktorunk egy csak nyaktól lefelé látható fickó (ki lehet ő?) segítségével visszacsempészi a hölgy lakásába, és a fürdőszobában szépen elhelyezi a vízzel teletöltött kádban, ekképp szabadulva meg a felelősségtől. Ezt követően némileg előre ugrunk az időben, és annak válunk szemtanúivá, hogy egy talpig bőrbe öltözött, bukósisakot viselő illető leszúrja a dokit.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A másik, szintén exploitation mocsoktól csöpögő történetsíkon Carlo, a minden neki tetsző nőre azonnal rányomuló divatfotós új „skalpot” szerez magának a még a látszat kedvéért sem vonakodó Lucia képében, akivel szinte egy szempillantás alatt kerülnek át az uszoda bárjából az intézmény szaunájába némi kettyintés végett. Lucia másnap már Carlo protezsáltjaként érkezik az Albatrosz Modellügynökséghez, ahol fotósunk retro könnyedséggel passzolja le a cég biszexuális tulajdonosának, Gisellának – a tulajon kívül még olyanokat találunk a helyszínen, mint az ő túlsúlyos (na jó, ne legyünk polkorrektek: eszméletlenül kövér disznó) férjét, az efféle „őskövület” filmekből kihagyhatatlan „csipogó” meleg figurát, plusz jó néhány, a karrierje előmozdítása érdekében bármire hajlandó modellt. Carlo csupán pár óráig számít szingli pasinak, ugyanis záráskor Magda, a csinos és megtévesztően feminista külsejű fényképész puszta rokonszenvből térdre ereszkedik előtte, hogy boldoggá tehesse. Párosodó fotóspárosunk élete azonban fenekestől felfordul, amikor a modellügynökség alkalmazottai egymás után lehelik ki lelküket a bukósisakos ismeretlen pengéje által. Ki ez a vérszomjas alak, és sikerül-e megállítania Carlónak és Magdának, mielőtt felkoncolja az Albatrosz összes válogatott perverzét?
Egy kis kéjelgés a sötétkamrában zárás előtt: Edwige Fenech és Nino Castelnuovo
A szexuális elhajlásokban és kendőzetlen erőszakban tobzódó, hitchcocki történetvezetésű olasz giallo-thrillerek műfaját az e zsánerben megforduló direktorok közül Mario Bava, Dario Argento (A szőrmebolond Meat Loaf sztriptíztáncosnője), Lucio Fulci, sőt még Umberto Lenzi (Villamosszéktől a vizespólós szépségversenyig + A szomszéd nője mindig vonzóbb) is művészi színvonalon „művelte”, Andrea Bianchi (A grófné, akit megkívánt a pszichológusa + A szőke ciklon, aki elcsábította a bérgyilkost) azonban egy szégyentelen és hatásvadász pornográfus lelkivilágával felvértezve vette celluloidra a Nude per l’assassino-t (Vetkőzz meztelenre a gyilkosnak!) – noha az „éles szexet adok nektek” nézőcsalogató módszerét ekkor még nem, csupán a négy évvel későbbi kult-pornóhorrorja, a Malabimba kapcsán alkalmazta. Hogy ezzel a hozzáállással bakot lőtt-e, vagy telitalálatot könyvelhetett el, azt mindenki döntse el maga – az viszont kétségtelen, hogy Bianchi úr otthonosan mozgott a maga kis romlott (film)univerzumában, és a munkatársai visszaemlékezései szerint talján kajánsággal élvezte, hogy sorra megvalósíthatja mindazt, amit élénk (beteges?) fantáziája sugallt neki. A Nude per l’assassino esetében remek partnerre talált Franco Delli Colli operatőr (Macabro + Zeder + Az utolsó ember a Földön) személyében, aki fénynek és sötétnek egyaránt mestere volt.
A motoros szerkóban autóval furikázó gyilkos, aki fittyet hány a logikára
„A legtöbb nő bármit megtenne azért, hogy lefotózzam...” Femi Benussi és Nino Castelnuovo
Andrea Bianchi filmjeinek visszatérő szereplőtípusai az érvényesülés végett bárkivel összefekvő nők, és ezúttal is szinte csak ilyeneket találunk nála. Az egyetlen kivételt az Edwige Fenech (ejtsd: Fenek – szegényt nem véletlenül emlegetik a magyar giallo-függők Fenék kisasszonyként) által alakított Magda jelenti, aki kizárólag azért szűri össze a levet a roppant antipatikus Carlóval, mert vonzódik hozzá (Isten útjai és a női lélek mozgatórugói kifürkészhetetlenek). Edwige Fenech (A zongoraművész és a Playboy-modell + Edwige Fenech szexi karácsonya) a ’70-es évek nagy olasz szexszimbólumainak egyike, aki a mi Tordai Terinkhez hasonlított abból a szempontból, hogy bár színésznőként sem volt tehetségtelen, a filmrendezők – és persze a nézők – jó pár éven át elsősorban arra voltak kíváncsiak, ahogy újra és újra megszabadul a ruháitól. A Nude per l’assassinóban a bájos Edwige az egyetlen, aki gondolkodásra is szakít időt, és az ügyet is ő oldja meg, nem a szokás szerint tehetetlen rendőrök vagy a hímsoviniszta aranyköpésekből kifogyni képtelen Carlo.
Fenech kisasszony nyomoz
A gátlástalanság lovagjának minősíthető fotós szerepét Nino Castelnuovo kapta, akit a hazai nézők elsősorban a Luchino Visconti rendezte filmklasszikus, a Rocco és fivérei mellékalakjaként, valamint Catherine Deneuve szerelmeseként ismernek A cherbourg-i esernyők című, szirupban gazdag 1964-es romantikus drámából. Az esernyős világsiker után Castelnuovo nem akarta, hogy beskatulyázzák, ezért Bud Spencerrel „támadó” spagettiwesternben (Ötszemélyes hadsereg) ugyanúgy felbukkant, mint minden idők egyik legjobb erotikus művészfilmjének (a Radley Metzger által dirigált Camille 2000) főszereplőjeként. Erős a gyanúm, hogy a Nude per l’assassino utálnivaló fotósaként különösen élvezte a színészi hivatását, elvégre a zavar leghalványabb jele nélkül bújik össze Fenechünkkel.
Egy macsó fotós falatnyi fürdőgatyóban is macsó...
... és akkor is, amikor pucéran áll kézen az ágyban...
... meg akkor is, ha csak úgy bámul bele a vakvilágba
A film egyik különösen emlékezetes jelenetében Fenech Magdája olyasmit tud meg Castelnuovo Carlójáról, ami alapján a szoknyapecér fotós gyanúsítottként is szóba jöhet. Carlo felháborodásában torkon ragadja Magdát, és úgy próbálja megértetni a nővel, hogy mi sem áll tőle távolabb, mint a gyilkolgatás, hogy kis híján megfojtja. Miután elereszti, Magda nem rohan fehérneműben a legközelebbi rendőrőrsre, hanem önszántából ismét Carlo karjaiban landol. Erre szokták mondani, hogy csakis filmekben fordulhat elő… Vagy mégsem? A Castelnuovo-féle erkölcstelen Carlót Andrea Bianchi alteregójának tekinthetjük – a közmondásos lóláb akkor kezd különösen látványosan kilógni, miután a direktor több hírhedt alkotásával is „beszennyeztük” a lelkünket.
Egy unalmas hétköznap az Albatrosz Modellügynökségnél
A történet „mellékhölgyeit” egytől egyig tapasztalt szépségek alakítják: Az uszodában felcsípett Femi Benussi a giallo műfaj rendre felbukkanó üdvöskéje, vetkőzni és halni járt a zsánerbe…
Femi Benussi vetkőzni érkezett...
... és persze elhunyni
A berlini születésű Solvi Stübing (Amikor Derrick nudista nőkkel nyaralt) a Peroni sör reklámarcaként lett az olaszok egyik kedvence, hogy aztán a legkülönfélébb műfajú filmekben tegye tiszteletét, Dino Risi-féle igényes vígjátéktól (L’ombrellone, 1965) a náci sexploitationig (Le deportate della sezione speciale SS, 1976).
A sejtelmes tekintetű Solvi Stübing
A tősgyökeres milánói Erna Schürer (eredeti neve Emma Costantino… vajon miért németesítette?) Vogue-modellből lett színpadi színésznő, majd a Le salamandre című 1969-es erotikus klasszikus (fehér nő feketével) kasszasikerét követően életvitelszerűen fordult meg zsánerfilmekben.
Erna Schürer életveszélyben...
... és a végzet asszonyaként
A biszex modellközvetítő Gisellát játszó Lia Amanda az ’50-es években tűnt fel néhány fajsúlyosabb filmalkotásban: Például a legendás komikus, Toto lányát alakította a Mario Monicelli-féle Toto lakást keresben, valamint a Monte Cristo grófjaként brillírozó Jean Marais szerelmét, Mercedest a Dumas-regény 1954-es tévéváltozatában. Az 1960-as évek elején visszavonult, majd 1974-ben pusztán Amanda néven és megváltozott külsővel tért vissza, hogy a Nude per l’assassino-ban életre keltsen egy afféle női Weinsteint, aztán 1980-ig néhány erotikus vígjátékban és két pornófilmben is szerepeljen.
Lia Amanda Jean Marais után és pornófilmek előtt
Andrea Bianchi egyértelműen azoknak készítette a kétes értékű − ám ettől még nagyon is élvezhető − Nude per l’assassino-t, akiknek a hitchcocki borzongatás jó sok pucér nővel fűszerezve esik jól. A direktor sajátságos világképe és morálkritikája a mű két kulcsjelenetében érhető tetten. Az egyikben a Franco Diogene (Bombanőkre vadászó óriáspolip) által alakított dagadék tulajférj olyan gyengédséggel öleli magához a víkendháza szekrényében rejtegetett guminőjét, amilyennel egyetlen másik szereplő sem tiszteli meg hús-vér szexpartnereit.
„Csak veled tudok ellazulni, más nővel rögtön csődöt mondok”
A másikban pedig olyan filmtörténeti jelentőségű képsorokat kapunk, amelyekkel szívbe markoló romantikusság szempontjából csak a Titanic orrfedélzeti könnyfakasztása vetekedhet: A bőrszerkós bosszúálló ártalmatlanítása után Carlo fogja Magdát, majd a közös otthonuk melegében, összebújás közepette kijelenti, hogy ezúttal a hátsó bejáraton keresztül teszi magáévá. Magda ijedtében kézzel-lábbal tiltakozni kezd, mire humorzsák fotósunk elégedett vigyorral közli: „Csak vicceltem!” Az összegabalyodott Carlo és Magda felszabadult röhögésben tör ki, a snitt kimerevedik, jön a végefőcím…
„Mégsem analizálunk ma este… Mert csak vicceltem!”
Ráadás:
Edwige Fenech Ugo Tognazzival (Nászéjszaka a börtönben + A macska és a fogadást elvesztő cicababa) a sztárszínész által rendezett 1976-os Cattivi pensieriben…
… és Quentin Tarantinóval 2009-ben