Marc Borel − aki egy betű híján Marc Porel, továbbá visszaeső szoknyapecér és hamiskártyás − a legutóbbi monte-carlói kiruccanása alatt egy amerikai gengszterfőnök, MacKee nejével szűrte össze a levet. MacKee úr nem szereti a fején éktelenkedő szarvakat, ezért megparancsolja embereinek, hogy likvidálják Marcot, aztán hozzák el neki tálcán a fejét, hogy a felesége megcsodálhassa, mi maradt a szeretőjéből. Marc a bűnözők fogságába esik, de mielőtt még a kobakját elválasztanák a testétől, kereket old a gengszterek autójával, bár nem jut messzire: a tengerbe zuhan vele, ám végül sikerül partra úsznia.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Marc tisztában van azzal, hogy nem rázta le üldözőit, ezért azonnal rejtekhely után néz, és végül úgy dönt, hogy a tengerben ócskává ázott ruhájában elvegyül egy hajléktalanszálló lakói között. Az intézményt adakozás és az elesettek segítése végett hetente felkeresi a dúsgazdag özvegy, Barbara Hill, aki mindig unokahúga, Melinda kíséretében érkezik. Barbara szeme rögvest megakad a jóképű Marcon, és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: kosztért, kvártélyért és havi 1500 frankért cserébe legyen a sofőrje. Marc nem mond nemet, a Hill-háztartás alkalmazottjaként pedig nemsokára azt tapasztalja, hogy a szép Melinda vészesen beléhabarodott, aminek igencsak örül, bár ettől még Barbara közeledését sem veszi zokon. Marc még nem tudja, amit a nézők ekkor már igen: a csinos özvegyasszony a villája padlásán rejtegeti szeretőjét és férje gyilkosát, a bankrabló Vincentet, Marcot pedig pusztán azért karolta fel a csöveshotelben, hogy Vincent kinyírhassa a naivnak gondolt fiatalembert, majd annak útlevelébe ragaszthassa a saját fotóját, és leléphessen Dél-Amerikába. Csakhogy Marc távolról sem olyan ostoba, mint amilyennek Barbara hiszi, ráadásul Melinda legalább akkora machinátor, mint a nagynénje, és neki is megvan a maga terve, amelyben szintén kulcsszerep jut Marcnak…
„Hozzátok el nekem a hamiskártyás fejét, fiúk!”
„A számat betömhették, de ezzel még nem pecsételték meg a sorsomat.”
„Autókáztam már kellemesebben is, ez kétségtelen…”
„De legalább épp bőrrel megúsztam a zuhanást.”
„Mindenesetre hivatásos sofőrként óvatosabb leszek: igyekszem minél mélyebbre süllyedni az ülésben, nehogy MacKee emberei észrevegyenek a járdáról.”
René Clément, a nagy francia filmrendező volt az, aki 1960-ban világsztárrá tette Alain Delont (A medence + A fekete tulipán + Vörös nap + Klein úr) a Ragyogó napfény című bűnügyi drámával. A francia filmesek ebben az időszakban kerültek Alfred Hitchcock művei és az amerikai noir krimik hatása alá, és bár a Ragyogó napfény is noir ihletettségűnek tekinthető, vegytiszta noir-nak inkább Clément és Delon harmadik közös munkáját, a Macskákat (Les Felins) nevezhetjük. Nincs rokonszenves figura, mindenki az erkölcsi romlottság valamilyen fokán áll; a film némi fekete humort és rengeteg cinizmust tartalmaz; Henri Decaë (A szamuráj + A vörös kör) operatőri zsenialitásának köszönhetően pedig jó néhány ötletes és vészjósló beállítást kapunk. Noha a cselekmény ugyanúgy mediterrán helyszínen játszódik, mint a Ragyogó napfény esetében (ezúttal a Côte d’Azur-ön, azaz a francia Riviérán), a tágasság és a szabadság érzetét ez alkalommal a bezártságé váltja fel, mivel a játékidő túlnyomó része Barbara Hill nyomasztó hangulatú villájában telik el, Lalo Schifrin (A simlis bankrabló és a vagány szende) „ideges” jazzmuzsikája pedig elsőrangúan hangsúlyozza a Delon alakította Marc paranoiáját és a minden sarokból leselkedő veszélyt. A forgatókönyvet René Clément, Pascal Jardin és Charles Williams az amerikai Day Keene Örömház (Joy House) című regénye alapján írta, és az eredeti címe Bársonyketrec volt, amelyet kár, hogy nem tartottak meg, mivel sokkal hívebben tükrözi a film lényegét, mint a két női főszereplő „cicababa” mivoltát sugalló Macskák.
„Havi 1500 frank, plusz én, meg az unokahúgom… Hogy tetszik az ajánlatom, Monsieur Borel?”
„Hazudnék, ha azt mondanám, kaptam már jobbat.”
„Vadító egy teremtés ez a Melinda…”
„És persze Barbara sem visszataszító munkaadó…”
„Elég, ha Delonosan nézek rájuk, és bugyi nem marad szárazon.”
Alain Delon a Macskák készítésekor 28 éves volt – akárcsak a filmbéli figurája −, és megannyi kedves vagy épp titokzatos szépfiú eljátszása után ebben a műben formálta meg első ízben azt a fajta hidegen szenvedélyes, női szíveken ellenállhatatlan félmosollyal átgyalogló, szenvtelen férfit, aki később a védjegyévé vált. Delon természetesen remekel Marc Borelként, főszereplőtársai, Lola Albright (Barbara Hill) és Jane Fonda (Melinda) pedig cseppet sem vallanak szégyent mellette. Lola Albright megannyi drámai szerepet követően a Peter Gunn című, 1958 és 1961 között futó detektív-tévésorozat szexi bárénekesnőjeként lett kultikon az USA-ban, és máig Hollywood legszebb dívái közt emlegetik. Az Oscar-díjas Jane Fonda nemigen szorul bemutatásra: minden idők egyik legjobb amerikai színésznője, akinek olyan mesterművek sorakoznak a filmográfiájában, mint a Klute, a Barbarella, a Hazatérés vagy a Kína-szindróma, és még a vietnámi háború idején tanúsított botrányos viselkedése (lelkesen pózolt egy amerikaiakat lövő tüzérségi ágyúval az ellenség térfelén) sem tudta számottevően csökkenteni a népszerűségét. Melinda szerepét René Clément eredetileg Natalie Woodnak (Haragban a világgal) szánta, a színésznő azonban egyéb elfoglaltsága miatt kénytelen volt nemet mondani. Jane Fonda kellemesen profitált az ölébe pottyant munkából: évekre Franciaországba költözött, és nem sokkal a Macskák forgatásának 1963. novemberi befejezése után szeretett bele leendő férjébe, Roger Vadim rendezőbe (És Isten megteremté a nőt…), a nagy mázlistába, aki hosszú nőcsábászi mellékkarierje során Brigitte Bardot-t és Catherine Deneuve-öt is ágyba vihette. Fonda 60 év elteltével, 2023-ban hirtelen szükségét érezte, hogy ellenőrizhetetlen igazságtartalmú váddal illesse egykori, addigra már rég elhunyt direktorát, és azt nyilatkozta, hogy René Clément szexuálisan zaklatta: a rendező állítólag közölte a színésznővel, hogy szívesen lefeküdne vele, hátha ezzel segíti majd őt a Delonnal közös ágyjelenetre való felkészülésben. Miután Fonda visszautasította a közeledését, Clément, a „hímsoviniszta szemétláda”… többé nem állt elő hasonló javaslattal, és békén hagyta a színésznőjét.
„Légy türelemmel, Vincent, hamarosan megölheted az útleveled tulajdonosát.”
„Úgy félek, szerelmem… De valószínűleg mindjárt kitalálom, hogyan babrálhatunk ki a nénikémmel.”
A Macskák „amerikaias” jellegét nem csupán a két női főszereplője erősíti: a mellékfigurák között olyan tengerentúli színészeket találunk, mint az egyik gengsztert alakító Sorrell Booke (Mi van, doki?) és a gengszterfőnök MacKee-t megformáló George Gaynes – az utóbbi úriember arról nevezetes, hogy 20 évvel később ő lett a Rendőrakadémia franchise Lassard parancsnoka, akit Georgina Spelvin (Ne szórakozz az autószerelő szupercsajokkal! + Kate, a férfifaló tanárnő + Szexi örökösnők eksztázisa) pont a nagyközönség előtt prezentált beszéde közben szop le titokban. Vincentet, a padláson rejtőzködő galád bankrablót a francia André Oumansky (Szemüveges bombanő puskával) játszotta, aki eme alakítása alapján főszerepeket is megérdemelt volna, mégis meghagyták karakterszínésznek. A Macskákat 1964. június 12-én mutatták be Franciaországban; szép sikert aratott, és bár a kritikusok annak idején nem kedvelték, ma már ők is René Clément utolsó igazán jelentős művének tartják. Szerény véleményem szerint ez a legjobb francia noir krimi: feszes tempójú, üresjárat nélkül alkotás nem éppen túlgondolt, de impozáns csattanóval. Különösen hasznára vált a filmnek, hogy a művészkedésre hajlamos direktora visszafogta magát, és kizárólag arra koncentrált, hogy Hitchcock büszke lehessen rá. A noir műfaj rajongóinak, valamint azoknak is ajánlom a Macskákat, akik kíváncsiak Alain Delon első igazán érett szellemiségű alakítására.
„Van egy sanda gyanúm, hogy ez a kocsikázásunk lesz a végső, Mrs. Hill.”
„Femme fatale vagyok, tehát biztosra vehetitek, hogy én nevetek utoljára.”
Ráadás:
Jane Fonda és Alain Delon a Macskák egyik sajtóeseményén
Jane Fonda pár évtizeddel később egy lesifotós képén
