Bob Chinn… Ez a név a mainstream filmek özönében nyakig merülteknek nem sokat mond, a retro zsánerfilmek rajongóinak körében viszont cseppet sem ismeretlen: a kínai-amerikai szülők gyermekeként Los Angelesben világra jött Chinn ugyanis nem más, mint a 70-es és 80-as évek pornóbizniszének Martin Scorsese-je, aki a hírhedt „méretkirály”, John Holmes (John Holmes: Szex, drogok és rock and roll + Szembomba a slágerlista élén) személyében felfedezte a maga Robert De Niróját (A náci domina és a taxisofőr), amikor a nagy bottal járó fiatalember felkereste őt az irodájában, és Chinn tiltakozása ellenére letolta a direktor előtt a nadrágját. Bobunk a szeme elé táruló látvány révén azonnal rájött, hogy Holmes aranytojást tojó… péniszt hordoz a lábai között, és már másnap nekiálltak az első közös forgatásnak. Holmes összesen kilenc Chinn-filmben alakította a mindig szexre kész magándetektívet, Johnny Waddot, és további, Wadd figurájától mentes műveket is készített a rendezővel.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Noha a pornó aranykoraként emlegetett 70-es évek számos hardcore direktora autodidaktaként sajátította el a szakma fortélyait, Bob Chinn hozzájuk képest akár „túlképzettnek” is nevezhető. A Kaliforniai Egyetem (UCLA − University of California) filmszakának diákjaként a mozitörténet legendás alakja, a Marlene Dietrichet A kék angyallal világsztárrá tevő Josef von Sternberg volt az osztályfőnöke, a kamerakezelést pedig a kétszeres Oscar-díjas operatőrtől, Haskell Wexlertől (Forró éjszakában + Száll a kakukk fészkére) tanulhatta meg. Chinn osztálytársa volt a Kris Kristofferson (Véres naplemente) főszereplésével készült egzisztencialista zenészdráma, a Cisco Pike leendő direktora, Bill Norton, valamint Jim Bryan, a kulthorrornak számító Ne menj az erdőbe! (Don’t Go In The Woods) rendezője.
John Holmes és Bob Chinn a Hullafáradt (Exhausted) című, Holmes életéről szóló 1981-es dokumentumfilmben
Jim Morrisonból nem lett hivatásos filmrendező, de a filmezés iránti szeretete élete végéig megmaradt
Bobnak szép jövőt jósoltak a tanárai, azonban a filmes iskola elvégzése után szembesülnie kellett a szomorú ténnyel, miszerint a legnagyobb álomgyári stúdióktól hiába vár felkéréseket, azok ugyanis – bár a vezetőik álszent módon az esélyegyenlőség élharcosainak szokták titulálni magukat − nem vágynak „ferde szemű”, a fehérek munkáját „elvevő” rendezőkre. Bob Chinn számára egyedül az ekkoriban még illegálisan működő pornószíntér kínált lehetőséget arra, hogy alkalmazza mindazt, amit Sternbergtől és Wexlertől tanult, azt pedig, hogy a legkilátástalanabbnak tűnő munkakeresési időszakában sem adta fel az álmait, egy volt osztálytársának, bizonyos Jim Morrisonnak köszönhette, akiről így írt A paradicsom másik oldala (The Other Side Of Paradise) című memoárjában:
A UCLA-s diákok közül Jim Morrisonnal találtam meg leghamarabb a közös hangot: mindketten 1943-ban születtünk, és hasonló volt az érdeklődési körünk. Ebédszünetben általában együtt étkeztünk, és közben költészetről, filmekről, zenéről beszélgettünk. Jimet visszahúzódó, de intelligens srácnak ismertem meg. Amikor házi feladatul kaptuk az első rövidfilmünk elkészítését, fogtam a téli vakációmon forgatott képsoraimat, és összevágtam belőlük egy 30 perces dokumentumfilmet Navahó tél címmel. A vakációmat az új-mexikói városban, Aztecben töltöttem, amelytől csupán egy rövid autóútnyira van az USA legnagyobb navahó rezervátuma. A navahók a fehérekkel bizalmatlanok, de az ázsiai bevándorlókat és leszármazottjaikat barátságosan fogadják, ami azt jelenti, hogy hamarabb iszunk együtt velük, mint a sápadtarcúak. A rövidfilmem a navahók mindennapjait mutatta be; azt, hogy milyen méltóságteljesek a nem éppen irigylésre méltó anyagi helyzetük ellenére. Ahogy az efféle szárnypróbálgatások esetében történni szokott, a tanárok agyonkritizálták mindannyiunkét, az osztálytársak meg nem érdeklődtek egymás produkciói iránt… Kivéve Jimet, aki a vetítés után odajött hozzám az ebédlőben, és így szólt: „Nagyon tetszettek az indiánjaid és a filmed, különösen az a jelenet, amelyikben az öreg navahó vágtára kényszeríti a szekerét húzó lovat, hogy naplemente előtt hazaérjenek. Olyan benyomást keltett, mint aki a halál elől menekül.” Jim volt az első ember, aki pozitív megjegyzést tett egy filmes munkámra, és ez erőt adott a folytatáshoz. Miután befejeztem az egyetemet, nem találkoztunk többé, és mivel teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a zene iránt, sokáig nem is tudtam, hogy végül rocksztár lett belőle. A hippi korszakban a barátnőmmel már hetek óta szeretkeztünk olyan Doors-dalokra, mint a Light My Fire, mire megkérdeztem tőle, mégis melyik zenekart imádja ennyire, és hogy hívják az énekest. Amikor megmutatta a lemezborítót, leesett az állam, ugyanis Jimmel néztem farkasszemet. Sajnálom, hogy Jim nem érhette meg azt a kort, amelyet nekem sikerült.
„Wexler megtanított a fényekkel való játszadozás és az árnyékolás fontosságára, Sternberg pedig arra, hogy nincs jó film érdekes arcú díva nélkül. Ezért dolgoztam például a forró vérű Jesie St. Jamesszel…”
„… aki sokkal többre volt hajlandó, mint Sternberg színésznői.”
A Doors-dal, amelynek a címe akár egy Bob Chinn-filmé is lehetne
