Christine Carlson amerikai egyetemista azért utazik az 1980-as évek hidegháborús hangulatát ontó Nyugat-Németországba, hogy végre viszontlássa szerelmét, az NSZK-t az NDK-tól elválasztó határon szolgálatot teljesítő katonát, Mike-ot, aki az USA hadseregének hadnagya. Mike eltávozást kap a Christine-nel való röpke „újraegyesülés” idejére, és a zsoldjából szép kis szobát vesz ki egy hegyvidéki luxusszállóban kettejüknek. Christine rögtön az érkezése után közli Mike-kal, hogy azonnal hozzá akar menni, az ifjú katona viszont inkább tovább szolgálná a hazáját külföldön „lehorgonyzás” és békés családalapítás helyett. Christine dúl és fúl, majd a mérgét csillapítandó magányos éjszakai sétára indul a hotel környékén… Ezt azonban hamarosan igencsak meg fogja bánni.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Miközben Mike és Christine a közös jövőjük kapcsán veszekedtek, a szállóban tartózkodó keletnémet titkos ügynökök (a Stasi „vérebei”) megkezdték egy NDK-s disszidens tudósnő, dr. Hedda Kleemann elrablását, aki a CIA embereinek fabatkát sem érő védelmét élvezi. Kleemann szigorúan titkos tudományos feljegyzéseket akar átadni az amerikaiaknak, úgyhogy honfitársainak azokkal együtt kell őt visszaszerezniük. Sajnos Christine pont a Stasi-akció közepébe csöppen, amint kiteszi a lábát a hotelből, úgyhogy „nem maradhat szemtanú” alapon az ügynökök elkapják és őt is magukkal viszik. Az elkövetkezendő nehéz napok során az eleinte ellenszegülő Christine-t teljesen megtörik a jól bevált kommunista vallatási módszerek, így aztán nem csupán azt az arcpirító hazugságot hajlandó aláírni, hogy CIA-ügynök, de azt is, hogy Hedda Kleemann bűntársa. Villámgyors koncepciós pere végén a jobb sorsra érdemes amerikait három év börtönbüntetésre ítélik.
„Ha már ideutaztam a kedvedért a világ másik végéről, igazán elvehetnél, Mike…” Linda Blair, azaz Christine, a komoly elvárásokkal érkező szerelmes hősnő
„Még mit nem! Pláne egy ilyen rettenetes helyen nem, mint ez a dögletes NDK.” A Mike-ot alakító William Ostrandert két évvel korábban John Carpenter Christine című „Stephen King alapú” horrorfilmjében láthatta a nagyközönség rosszfiúként
„Elkapott a Stasi, Mike, úgyhogy kapd össze magad, és szabadíts ki!”
Christine a legkeményebb keletnémet büntetésvégrehajtási intézménybe kerül, ahol két velejéig rosszindulatú perszóna az úr(nő): a totálisan domina külsejű leszbikus börtönigazgató, Einbeck asszony, valamint csinos szeretője, a nála is szadistább és rabtársait kéjes örömmel terrorizáló életfogytos szuka, Sofia. Christine a cellatársai közül (ezen a sitten tízesével zárják össze a hölgyeket) legjobban Meggel, egy politikai aktivista brit nővel találja meg a közös hangot, aki azért került a siralomházba, mert megpróbált nyugatra csempészni egy keletnémet gyereket, valamint a már ránézésre is áldozattípus Barbarával, akit Sofia nemsokára csicskásának és szexrabszolgájának szemel ki. Miközben Christine azon fáradozik, hogy valahogy életben maradjon az őt szívből gyűlölő Sofia mesterkedései ellenére, Mike – megelégelvén a CIA és felettesei töketlenkedését – magánkommandót verbuvál jegyese kiszabadítására. Vajon hogy sül majd el a Vasfüggöny mögül történő rabszöktetés?
„Tudjuk, hogy nem CIA-bérenc, Christine. Berakjuk magához Hedda Kleemannt: Ha a bizalmába férkőzik, és kiszedi belőle, amit tudni szeretnénk, szabadon távozhat.” Elisabeth Volkmannról nehéz elhinni, hogy nem börtönigazgatónak született
„Sosem leszek spicli! Ez ellenkezik az én kis nyugatos elveimmel.”
„Ne aggódjon, igazgató asszony! Pontosan tudom, hogyan fogom rávenni Christine-t az együttműködésre…”
„Amikor majd gyanútlanul zuhanyozik…”
„… ott termek mellette, és csak merje nem felvenni az elé ejtett szappanomat…” Sylvia Kristel, azaz a rettegett Sofia, a vörös börtön vörös démona
Linda Blair (A sátán lánya a és a Deep Purple sztárja) 13 évesen, a két Oscar-díjat besöprő Az ördögűző sátáni megszállottságtól szenvedő kislányaként tett szert világhírnévre, és ahogy középiskolás kamasszá, majd fiatal nővé érett, egyre többször mutathatta meg, hogy nem csupán gyerekszínésznek tehetséges, de felnőttként is van/lesz keresnivalója a szakmában. 1980-ban azonban egyik pillanatról a másikra „átzuhant” az A-kategóriából a B-be, ugyanis a Roller Boogie című diszkózenés-görkorcsolyás romantikus musicalfilm csúfos bukása után minden élvonalbeli producer kihúzta a nevét a legkelendőbb sztárokat tartalmazó listájáról.
„Az amerikai konzulátustól aztán ne számíts segítségre, Christine… Az angol engem hagyott szépen megrohadni.” A cinikus brit Meg szerepében a nyugatnémet Barbara Spitz
„Eszem ágában sincs diktatúrának dolgozni! Inkább a sitt és a halál!” Hedda Kleemann, a forradalmár keletnémet tudós szerepében az amerikai Sue Kiel
Blair először 1974-ben főszerepelt női börtönös filmben (a fiatalkorú bűnözők sorsáról drámai érzékenységgel mesélő Born Innocent az év legnézettebb tévéfilmje lett az USA-ban), majd, immár „kegyvesztettként” 1983-ban a szégyentelen exploitation alapmű Chained Heat következett, amelyben gondatlanságból elkövetett emberölés miatt kerül többek között az izmos kebelcsoda, Sybil Danning karmai közé. Blair a film bemutatója után nem győzött elhatárolódni a Chained Heat-től, amely egyértelműen a célból született, hogy felizgassa a külvárosi mozik bekasztlizott bombanőkről fantáziáló férfiközönségét. Ennek ellenére Lindánk két évvel később simán igent mondott arra a felkérésre, amely immár harmadszor juttatta „rács mögé”.
Csak a vágatlan verzióban látható jelenet: Sylvia Kristel megerőszakolja Linda Blairt…
… miközben egy cigiző férfi smasszer és Lenin elvtárs figyeli őket
A Red Heat című női börtönös opuszt nyugatnémet és osztrák koprodukcióban Bécsben (külső helyszínek) és Budapesten (stúdióban berendezett börtönbelső) forgatták. Bár egyes magyar illetékes elvtársaknak annyira kellett a finom valuta, hogy még egy veretesen kommunistaellenes kapitalista film hazai munkálataira is rábólintottak, arról természetesen szó sem lehetett, hogy a „baráti” NDK-t (és közvetve minden diktatúrát) a maga gyomorforgató mivoltában ábrázoló alkotást a mozikba engedjék, úgyhogy a film csupán a rendszerváltást követően vált elérhetővé számunkra: a cenzúrázott VHS-verzió Vörös börtön címmel szerepelt a tékák kínálatában. Érdemes megemlíteni, hogy néhány évvel az első után szintén Red Heat címmel forgattak filmet Magyarországon a kommunista Kelet és a „dekadens” Nyugat egymásnak feszüléséről: az Arnold Schwarzenegger és Jim Belushi párosát felvonultató és idehaza Vörös zsaruként forgalmazott alkotás azonban fele akkora „gyomrost” sem akart bevinni megtekintőinek, mint elődje, ugyanis egy habkönnyű akcióvígjátékról volt szó.
„Kedves asszonyok! Az NDK agymosó showjának legfrissebb adását látják. Dicső hazánkban nincs bűnözés, ellentétben a romlott Nyugattal. Önök csupán megtévedt rendszerbomlasztók, akiket kénytelenek vagyunk átnevelni.”
„Elviselhetetlen ez a hely, nem bírom itt sokáig.” Barbarát, az NDK és Sofia áldozatát Maróthy Kati játszotta
Az 1985-ös Red Heat amerikai bérmunkás rendező-forgatókönyvírója, Robert Collector − a művéből levonható következtetések alapján − tisztességesen áttanulmányozta a női börtönös filmek zsánerében világra segített előzményeket (például a hispán botrányhős, Jesús Franco olyan szennyklasszikusait, mint a Barbed Wire Dolls és az Ilsa The Wicked Warden), valamint nem volt rest egy sajátos „csavarral” feltupírozni a kliséhalmazt. Az efféle filmek tipikus figurája a basáskodó börtönigazgató asszony és a parancsait hideg szívvel teljesítő nyalonc rabnő, Collectornál azonban a rabnő Sofia sokkal erőteljesebb egyéniség még az igazgatónőnél is, így valójában ő az, aki mindenek és mindenki felett rendelkezik a siralomházban.
A Red Heat-be elrejtettek egy viccesnek szánt utalást Az ördögűző-rajongók számára: William Friedkin művében a sátán lakta Linda Blair egy pap képébe hányja a zöldborsólevest, Robert Collector munkájában viszont a börtön konyhásnője Lindát löttyenti arcon vele megalázásképp
A Red Heat elsősorban a három főszereplő hölgy parádés alakítása miatt emelkedik ki megdicsőülten az exploitation bűzös, ám furcsa mód delejesen vonzó mocsárból. Linda Blair kiválóan formálja meg a nagyszájú amerikai lányt, aki előbb összeroppan, majd feltámad benne az életösztön, és foggal-körömmel küzd önmagáért. A korábban főleg nyugatnémet szexvígjátékokban és Az ördögűző erotikus utánzatában (Magdalena, vom Teufel besessen − erről még szó esik majd eme blogon) brillírozó Elisabeth Volkmann elsőrangú látszatdomina börtöndiriként, az Emmanuelle-filmek törékeny és befolyásolható címszereplőjeként befutott holland szexszimbólum, Sylvia Kristel (Amikor Emmanuelle vámpírrá változott) pedig egyenesen zseniális a fogvatartóját is dróton rángató Sofia szerepében, amelynek a kedvéért vörösre festette és begöndöríttette a haját (egy vörös börtön réme csakis vörös lehet).
Linda Blair szerint kolléganője, Sylvia Kristel (fent) mentális problémákkal küzdött a forgatáson, ami igencsak megnehezítette a közös munkát
Aki kíváncsi arra, hogy miképp mutatott NDK-s női börtönként a Mafilm stúdiója, benne két európai és egy amerikai dívával, az semmiképp se hagyja ki azt a Red Heat-et, amely nem a Vörös zsaru. Robert Collector kétségkívül nyomasztó exploitation alkotást rendezett, amely lényegesen hitelesebb képet fest arról, milyen is lehetett keletnémet felségterületen slamasztikába kerülni, mint például Alfred Hitchcock Szakadt függönye. A film kísérőzenéjét egyébként a német pszichedelikus és electro színtér legismertebb csapata, a Tangerine Dream „követte el”.
Ráadás:
Linda Blair, aki mellbedobással győz a komcsik ellen is
Sylvia Kristel a Playboy magazinban
Elisabeth Volkmann a Penthouse német kiadásának borítóján
