Legyen szó akár nagy költségvetésű klasszikusokról, mint például A bárányok hallgatnak, vagy akár olyan szégyentelen sexploitation alapművekről, mint a Russ Meyer (Akinek Hemingway fizette az első menetet) által rendezett Szuperszukák (Supervixens), személyes kedvenceim egyike, Charles Napier (Charlie angyala és a vagány szeszcsempész + Unaloműzés és szexpartner-vadászat CB-vel + A rendőr, aki nem ismer kegyelmet + Az Alien és a rendőr, aki dudálva csajozott be + Starsky, Hutch és a sátán boszorkányai) mindig egyformán magas színvonalon hozta a morózus kemény fickó figuráját. A B-vonal egyik legfelkapottabb színészének számító Napier hírnevének és profizmusának köszönhetően megannyi A-listás produkcióban is tiszteletét tehette mellékszereplőként, e munkái során pedig Hollywood legfőbb sztárjaival hozta össze a sors. Napier szinte mindenkivel megtalálta a közös hangot, ám emlékezetes kivételek is akadtak – az utóbbiak táborát erősítette a magyar mozirajongók körében is ikonként emlegetett Oscar-díjas Gregory Peck. Mackenna aranya, Ómen, Római vakáció, Ne bántsátok a feketerigót!, Moby Dick… Peck számos filmtörténeti jelentőségű alkotásban alakított akkorát, hogy méltán érezhette magát a legkiváltságosabb művészek közé tartozónak. Ebbe az idilli lelkiállapotba egyedül Charles Napier-nek sikerült alkalomadtán „belerondítania”…
Charles Napier A cselszövés című thrillerben
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A mozisztárként edződött Gregory Peck 1981-ben kapta első tévés szerepét: A kékek és a szürkék (The Blue And The Gray) című, az amerikai polgárháborút feldolgozó minisorozatban Abraham Lincolnt, az Egyesült Államok 16. elnökét formálta meg.
Gregory Peck Abraham Lincolnként A kékek és a szürkékben
Charles Napier dudáló zsaruként a Mélyűr című sci-fiben
A sorozatban szereplő neves, de nála némileg kevésbé híres pályatársai, Stacy Keach (Bombanő a kannibál isten hegyén), Rip Torn (A vietnámi veterán és a szőke ciklon), Sterling Hayden (A kukkoló és a lovak szerelmese), Lloyd Bridges (Délidő), Warren Oates (Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!) és persze Charles Napier izgatottan várták Peck érkezését, elvégre nem akármilyen megtiszteltetésnek minősült együtt játszani vele, ám végül csalódottan és jogosan háborogva vették tudomásul, amit a rendező, Andrew V. McLaglen közölt velük: Peck egyikükre sem kíváncsi magánemberként, tehát az a parancs, hogy amikor nincs közös jelenetük vele, hagyják békén, és egy árva szót se szóljanak hozzá. Charles Napier így emlékezett vissza arra Szögletes áll és nagy szív (Square Jaw And Big Heart) című memoárjában, miként sikerült megutáltatnia magát Peckkel:
Miután Peck megérkezett a forgatási helyszínre, elvonult az öltözőkocsijába, ahol kisminkelték, majd immár Lincoln-üzemmódban kiült a kocsi elé a nevével ellátott székre, és mereven – szerinte valószínűleg méltóságteljesen – bámult maga elé a semmibe, anélkül, hogy akár egyetlen kollégájának köszönt volna. Sterlinggel és a többiekkel tisztes távolságból bámultuk, ahogy bámul. Sterling egyszer csak emelt hangon – hogy a közénk keveredett „félisten” is hallja − beszélgetést kezdeményezett velem.
− Mondd csak, Charlie, te ugye Kentuckyban születtél?
− Igen. Miért?
− Jól tudom, hogy Lincoln is Kentuckyban jött világra?
− Jól, Sterling.
− Akkor te biztos sokat tudsz az elnökről, Charlie.
− Rengeteget, Sterling! Kamaszkoromban minden nyáron kötelező jelleggel ellátogattunk az osztályommal a múzeumnak berendezett víkendházába, a történelemórákon pedig az egész életútját a fejünkbe verték.
− Akkor megkérdezném tőled, hogy mégis mit szólsz a mi Lincolnunk anyajegyéhez? Az igazinak is az arca bal oldalán volt, vagy a jobbon?
Ránéztem Peck arcára, és láttam, hogy a sminkese bal oldalon helyezte el az anyajegyet. Rögtön felfogtam, mire megy ki a játék, és fennhangon közöltem Sterlinggel:
− Tisztán emlékszem rá, hogy az igazié jobb oldalon volt.
Peck − még mindig anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna minket − ekkor felkászálódott a székéből, és morózus arccal visszavonult az öltözőjébe, majd néhány perc múlva úgy jött ki onnan, hogy már az arca jobb oldalán díszelgett az anyajegy. Sterling, Warren és a többiek csak nagyon nehezen tudták visszatartani a röhögést, és úgy érezték, ezzel lezártnak tekinthetik az anyajegy-ügyet, de én eldöntöttem, hogy a karrieremet is hajlandó leszek kockára tenni annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki a helyzetből. Alaposan szemügyre vettem hát az épp ismét helyet foglaló és ránk sem bagózó Pecket, majd összevont szemöldökkel így szóltam:
− Végiggondoltam a dolgot, Sterling: tévedtem, mégis bal oldalon volt Lincoln anyajegye.
Peck ekkor első ízben vett tudomást a jelenlétünkről, vagyis leginkább az enyémről: villámokat szóró szemmel meredt rám, miközben ismét az öltözője felé vette az irányt, ahonnan aztán megint az arca bal oldalán virító anyajeggyel távozott.
Este Stacy Keach-csel iszogattam egy helyi bárban, amikor odalépett az asztalunkhoz Peck, és nem éppen barátságosan afelől érdeklődött, ki a frász vagyok. Mondtam, hogy egy unionista tábornokot játszom a filmben.
− Most már biztos abban, hogy jó helyen van az anyajegy, tábornok úr? – kérdezte gúnyosan.
− Tökéletes helyen van, Mr. Peck – feleltem.
− Szeretném, ha tudná, hogy nem kedvelem magát.
− Biztosíthatom róla, hogy az érzés kölcsönös, Mr. Peck.
Végül Peck úgy határozott, hogy az arca egyik felén sem fog anyajegyet viselni Lincolnként.
Gregory Peck a Mackenna aranya sajtófotóján
„Uschi Digardnál nincs szemrevalóbb tehenészlány…”
„Bárcsak engem is megfejne végre…” Charles Napier a Szuperszukákban ábrándozik
Napier úgy vélte, többé nem nyílik lehetősége felbosszantani Pecket, ám néhány nappal később akaratlanul tört borsot fennhéjázó és öntelt kollégája orra alá. Történt ugyanis, hogy a forgatási helyszínre három busznyi kisiskolást hoztak afféle jutalom-kiruccanás keretében a tanáraik. Peck ezúttal is az öltözőkocsija előtt trónolt Lincolnná maszkírozva…
A gyerekek lerohantak a buszokról, és Peck felemelkedett ültéből, hogy lincolni méltóságteljességgel üdvözölje őket, aztán meg teleírja a füzeteiket autogrammal. Csakhogy mind elviharzottak mellette, és körém sereglettek az aláírásomat követelve. Peck feje céklavörössé színeződött a haragtól, betrappolt az öltözőkocsijába, és bevágta maga után az ajtót. Aznap este megint a bárban futottunk össze, ahol kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést:
− Miért magát imádják a gyerekek, nem pedig engem?
− Ennek egyetlen oka van, Mr. Peck. Épp jelenleg fut a tévében a B. J. és Bear című családi komédiasorozat, amelyet szinte minden kölyök néz, néhány epizódban pedig én is szerepelek. Bear egyébként nem medve: B. J. csimpánzát hívják így. Márpedig amelyik sorozatba majmot tesznek, az a gyerkőcök kedvencévé válik.
− Egy majom miatt vannak oda magáért? De hát én filmsztár vagyok! Engem kellene imádniuk – fakadt ki Peck. – Mondtam már, hogy nem kedvelem magát?
− Pár napja, uram.
Gregory Peck, Harvey Stephens és Lee Remick (Így nem lehet egy hölggyel bánni!), az Ómen sátáni átok sújtotta családja
„Ne sírjatok, lányok, mindkettőtöket egyformán szeretlek.” Charles Napier a Citizens Band hűtlen kamionosaként
A kékek és a szürkék forgatásának végeztével Napier biztos volt benne, hogy többé nem kell közvetlen közelről éreznie Gregory Peck megvetését, de megint tévedett: a 80-as évek végén mindketten díszvendégként vettek részt a Kentucky Derbin. A lovas eseményt felvezető estélyen Peck őszinte undorral az arcán lépett oda kollégájához…
− Nocsak, a majmos színész! Maga meg mit keres itt?
− Kentuckyban születtem, Mr. Peck, a kormányzó pedig akkora lokálpatrióta, hogy azok a színészek a kedvencei, akik egyben a földijei. Akármilyen kis szerepet is játszom, mindenben megnéz. Ő hívott meg.
− De hát maga majmokkal bohóckodik… − mondta Peck hitetlenkedve, mintha a B. J. és Bearrel kiírtam volna magam az emberszámba vehetők sorából.
− Már jó ideje nem, uram, véget ért a sorozat – feleltem.
A derbi napján Peck elszörnyedve értesült arról, hogy a kormányzó meginvitált engem a magánhelikopterére, miközben neki, a nagy sztárnak egy átlagos limuzinnal kellett a helyszínre, Churchill Downsba autóznia. A derbin mindkettőnket a kormányzó páholyába ültettek, ahol Peck újfent rendkívül csúnyán nézett rám.
− Miért magát hozta ide a helikopterén a kormányzó, nem pedig engem? – kérdezte Peck.
− Mert nem Ön született Kentuckyban, hanem én – válaszoltam.
− Mondtam már, hogy nem kedvelem magát?
− Ez a harmadik alkalom, uram.
Soha többé nem találkoztunk, de cseppet sem bántam.
„Isteni szerencse, Rick, hogy mi, kis sztárok, nem vagyunk olyan beképzeltek, mint a Peck-féle nagy sztárok, ezért aztán kellemesen tudunk együtt dolgozni.” Charles Napier és Richard Crenna (A Bond-amazon és a sátán kutyája) a Rambo 2-ben
Ráadás:
Charles Napier (1936 – 2011) emlékére, aki több asszonyt is boldoggá tett Kentucky lakosai közül: a Deep Purple 1968-as felvétele
