Hat év elteltével Carlo és Elena Amatriciani házassága válságba kerül, Carlo ugyanis – ahelyett, hogy óránként hálát adna a sorsnak, amiért Elena kaliberű nő jutott neki – egyik reggel arra ébred, hogy képtelen immár izgatónak találni a hitvesét. Elena nem mutatkozik éppen megértőnek a probléma hallatán, és válogatott sértéseket vág Carlo fejéhez, elsősorban a férje kámforrá vált potenciáját emlegetve. Miután lecsillapodnak, hőseink végiggondolják, miféle módszerekkel lehetne feltámasztani Carlo kinyiffant libidóját, és végül úgy határoznak, hogy bezárkóznak egy rokonuk Tivoliban álló villájába, hogy annak falai közt a szexuális kísérletezés oltárán áldozzanak.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Carlo és Elena fejest ugrik a mély vízbe, és miután bármiféle eredmény nélkül letudják a Kámaszútra összes kényelmetlen pozitúráját, a szadomazo szex állítólagos örömeivel is megismerkednek: Elena megtapossa és megkorbácsolja a férjét, aki egy kiadós fenekeléssel áll bosszút, de egyik akció sem teszi kanos kedvűvé Carlót. Elena ezután prostinak álcázza magát, és így próbál színt vinni a nemi életükbe, de Carloé helyett majdnem egy valódi fizető kuncsaft ágyában végzi. Elena megkísérli egy enciklopédiákkal házaló fickó elcsábítását, de szegény pasas majdnem elájul a megdöbbenéstől, amikor kiderül, hogy Amatriciani asszony a férjével kiegészülő édeshármasba vonná be. Elena vibrátort vásárol a helyi drogériában, de végül csak habverésre használja, Carlo pedig mélabús képpel konstatálja, hogy beleszeretett egy birka. Már minden veszni látszik, ám Elena az utolsó előtti pillanatban meglepő eljárással teszi ismét potenssé hites urát…
Pasquale Festa Campanile olasz filmdirektor, forgatókönyvíró és regényíró neve a magyar nézők előtt sem ismeretlen. Olyan világhírű alkotások forgatókönyvéhez járult hozzá társszerzőként, mint Luchino Visconti Rocco és fivérei és A párduc című remekművei, továbbá rendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt jegyzett munkáinak egy része is eljutott a hazai mozikba. A sors iróniája (és a tévés ismétléseket összeállítók fantáziátlansága) folytán az utóbbiak közül két meglehetősen középszerűre emlékeznek nálunk a legtöbben: A lator című, bibliai témájú tragikomédiára és a Bud Spencer főszereplésével készült Zsoldoskatonára. Campanile azonban sokkal bátrabb és érdekesebb rendező volt annál, mint ahogy azt a kollektív magyar emlékezetben legélénkebben élő produkciói sejtetik; a szadomazo szex témájáról például három szatírát is forgatott. Az 1968-as A matriárkában (La matriarca) Campanile egykori élettársa, Catherine Spaak (Olyan rabszolgám van, amilyen neked nincs) egy víg özvegyasszonyt formál meg, aki rájön, hogy elhunyt férje titokban perverzkedett, és úgy dönt, ő is utánacsinálja, méghozzá olyan készséges szexpartnerek segítségével, mint Jean-Louis Trintignant (A szomszéd nője mindig vonzóbb + A megalkuvó). Az 1969-es Sekk (Scacco alla regina) a Haydée Politoff által játszott gazdag trófeafeleség története, aki dominára vágyva elszegődik komornának a Rosanna Schiaffino által alakított sztárszínésznőhöz, aki aztán különféle, erotikus jellegű megaláztatásokban részesíti. A jelen blogbejegyzés tárgyát képező 1974-es A fenekelés (La sculacciata) pedig az adott időszakban a Nyugatot beterítő, kapkodással terhelt szexuális kísérletezési hullámnak („fő a változatosság, próbáljunk ki gyorsan szinte mindent”) tart görbe tükröt.
A fenekelést Campanile nem a saját kútfejéből kipattant forgatókönyv, hanem Silvano Ambrogi színdarabja alapján készítette, és ennek megfelelően kissé színpadiasra sikeredett a végtermék, ami azonban szemernyit sem von le az értékéből. Bár mellékfigurák is akadnak benne – Toni Ucci szexuális tanácsokat osztogató papja különösen emlékezetes −, a film alapvetően a házaspárt alakító Antonio Salines és Sydne Rome kettősére épül, a legtöbb jelenetben csak őket láthatjuk. Az antiolasz fejjel rendelkező Salines úgy néz ki, mint egy bajszos James Olson (Űrcowboyok a zafíraszteroidán + Amikor Leslie Nielsenre ráomlott a barlang), és bár nem egy Nino Manfredi (Meztelennek látok minden nőt!) képességű született komikus, pusztán azzal röhögésre készteti a nézőket, hogy ennyire kisemberi külsővel és habitussal próbál „utolsó szadomazo tangózni” bombázó nejével, akit Sydne Rome játszik. Az USA-ban született Rome fotómodellként kezdte, majd filmszínésznőként Roman Polanski furcsa és pikáns mozgóképes meséjével, a Micsoda?-val futott be, amelyben Marcello Mastroianni volt a partnere. Rome amerikai feltörekvőből egy csapásra az olasz filmipar üdvöskéjévé lépett elő, és megannyi világsztárral (például Alain Delonnal, Roger Moore-ral, Shelley Wintersszel, David Hemmingsszel és Franco Neróval) dolgozhatott, ám Magyarországon – már megint a sors fránya iróniája… − elsősorban A Guldenburgok öröksége című fárasztó nyugatnémet szappanopera egyik főszereplőjeként ismert. Rome a népszerűsége csúcsán kijelentette, hogy ugyanolyan szívdöglesztően néz ki, mint Brigitte Bardot, ráadásul sokkal jobb színésznő nála (egyik szempontból sem tévedett), napjainkban viszont leggyakrabban azokban a netes video- és fotómontázsokban találkozhatunk vele, amelyek a legborzalmasabbra plasztikázott idősödő dívákon gúnyolódnak. Sydne Rome azonban nem érdemli meg, hogy nevetség tárgyává tegyék a külseje miatt: nem a hiúsága áldozata, hanem egy súlyos 2009-es autóbaleseté, amelyet követően az orvosai képtelenek voltak visszaadni az eredeti arcvonásait. A fenekelésben a színésznőt ereje, tehetsége és szépsége teljében láthatjuk: vérbően komédiázik, kellemes kikapcsolódást nyújtva a reá kíváncsiaknak. A film legfrappánsabb mondata is az ő szájából hangzik el: „A szeretkezés fontosságának lekicsinylése az egyetlen igazi perverzió.”
Ráadás:
Sydne Rome találkozása a partra vetett hallal
