Az 1950-es évek végén a brit Geoff Armstrong és amerikai felesége, Elizabeth dél-afrikai farmjukon éli a cukornádtermesztők kiváltságos életét. Elizabeth gyermeket vár, és kitűnően kijön a fekete személyzettel, amelynek tagjaihoz nem lekezelően viszonyul, hanem demokrata érzelmű USA-bélire jellemző felvilágosultsággal. Egyszer csak betoppan Elizabeth nyaralni vágyó húga, Cindy és újdonsült barátja, Robert. Elizabeth kirándulást szervez vendégeinek a tengerpartra, ám amikor útközben áthaladnak egy falun, barbár szertartás szemtanúi lesznek.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A falubéliek a boszorkánymesterük vezényletével egy kecske feláldozására készülnek. Cindy nem tűrheti ezt a „galádságot”, és fittyet hányva a helyi népszokásokra, valamint vélt amerikai felsőbbrendűségétől hajtva elragadja a törzstől az isteneknek felajánlott állatot. A boszorkánymester ezután megátkozza Cindyt és a neki segédkező betolakodókat, így Elizabethet is, akinek vetélést kíván. Hazatérése után Elizabeth hamarosan hasi fájdalmakkal ágynak esik, úgyhogy a férje riasztja Pearson doktort, a dél-afrikai okkult hiedelmeket jól ismerő fehér körzeti orvost. Pearson szerint igen valószínű, hogy az átok előhívott a tengerből egy ősi szörnyeteget, aki bosszút áll majd a törzsi rituálé tönkretételéért. De vajon tényleg egy csúf szörny kezdi el még aznap gyilkolni a gyarmatosítókat? Vagy maga a haragos boszorkánymester? Esetleg Armstrongék intézője, Mletch, akinek igen félelmetesen áll a kezében a bozótvágó kés? Talán Pearson doki, akinek agyára ment a helyi folklór?
„Hagyják élni szegény kecskét, fűszoknyás civilizálatlan tuskók!”
„A tengeri szörny falja fel a porontyodat, te fehér némber!”
1987-ben mutatták be az amerikai mozik a The Curse (Az átok) című olcsó horrorfilmet, a kitűnő amerikai színész, David Keith (Tűzgyújtó, Garni-zóna, Tennessee Buck további kalandjai) első rendezői munkáját. A H. P. Lovecraft novelláján (Szín az űrből) alapuló rémmesében egy Tennessee állambéli falucskában meteor landol, amely a földet és a földet túrókat egyaránt megfertőzi, így aztán elszabadulnak a gyilkos indulatok. Noha a 4 millió dollárból készült és kifejezetten jópofa zsánermű csupán 1,9 millió dollárt hozott a gyártóknak, két másik filmcég vezetői is úgy vélték, hogy érdemes további bőröket lehúzni a Curse címről. 1989-ben érkezett a Curse 2. – The Bite, amelyben a lehúzott bőr egy sugárfertőzött kígyóé volt, amelynek a harapása tomboló hüllő-ember hibriddé változtat egy békés turistát. 1991-ben pedig a Curse 3. – Blood Sacrifice-on volt a sor, amelyben egy törzsi áldozatnak szánt kecske megmentése átkot von a gazdag ültetvényes família fejére.
„Gyönyörű boszorkánymesteri botot tart itthon, Geoff… Az édesapja remek ízlésű gyűjtő volt. A feketék ezzel idézték meg a tengeri szörnyet, aztán orgiázva ünnepelték az eljövetelét.”
„Látom, szinte odaképzelte magát az orgiázók közé, ahogy erről beszélt, Pearson doktor…”
„Kissé leizzadtam a folklórtól, úgyhogy veszek egy hűsítő fürdőt…”
„Na, így mindjárt kényelmesebb!”
A brit és dél-afrikai koprodukcióban a Fekete Kontinensen forgatott és a „körszösítés” előtt Panga − Blood Sacrifice címmel hódító alkotás egy tapasztalt vágó, Sean Barton (A légy 2., Kicsorbult tőr, A Jedi visszatér) első és máig egyetlen direktori munkája. Mivel eleve az akkori videotékáknak előállított horrortermékről volt szó, Barton nem reménykedhetett nagy költségvetésben. Így aztán a boszorkánymester átka által életre hívott tengeri szörnyeteget csak a film vége felé pillanthatjuk meg teljes nyálkás pompájában − a gumilény Barton A Jedi visszatér forgatásán megismert haverja, Chris Walas szakértelmének köszönhetően vicsoroghatott a nézők arcába. A sejtelmes atmoszférájú film az okkult horrortörténetek mágiától homályos világlátását ötvözte a Péntek 13. franchise révén közkedveltté vált slasher horrorfilmek faékre jellemző véres egyszerűségével.
„Te is úgy gondolod, hogy valaki ólálkodik a sátrunk körül, Cindy?”
„Azt hiszem, a hazaútra szóló jegyünket feleslegesen vettük meg, Robert.”
„Geoff! Miért pont a hűtőkamránkban lógsz?”
„A sok finom kolbász és tyúkhusi mind bozótszagú lesz tőled!”
„Ne ijedezzen, Mrs. Armstrong, csak kertészkedés végett mászkálok ekkora bozótvágóval. Geoff gazdát merre találom? Húsbavágóan fontos lenne beszélnem vele.”
A szűkre szabott pénzügyi keret miatt méregdrága világsztárok felbukkanása sem jöhetett szóba, a főszereplők azonban rendelkeztek némi dicső múlttal. Az átoktól sújtott terhes földesúrnőt, Elizabeth Armstrongot Jenilee Harrison játszotta, aki az olajbárók intrikáit megéneklő Dallas hetven epizódjában látható Jamie Ewingként. A nyugtalanítóan titokzatos Pearson doktort a Brit Birodalom hőse és egyik legkarizmatikusabb színésze, Christopher Lee (UFO-bordély a tenger mélyén) alakította. A nemesi családból származó Lee I. Károly frank császár (742 – 814) leszármazottja volt, az élettörténete pedig izgalmasabb bármelyik James Bond-filmnél (az anyja másodszor egyébként a James Bond-regényeket író Ian Fleming nagybátyjához ment feleségül): A leendő színész több fronton harcolta végig a második világháborút, a titkosszolgálat tagjaként számos veszélyes akcióban vett részt (többek közt magas rangú náci tisztek lengyelországi likvidálásában), valamint a szövetségesek győzelme után oroszlánrészt vállalt a náci kollaboránsok felkutatásában és vallatásában. 2001-ben megkapta a Brit Birodalom Rendje tiszti fokozata (OBE) kitüntetést, 2009 júniusában pedig lovaggá ütötték. Lee a háborús tetteiről nem szívesen beszélt, ám amikor A Gyűrűk Ura forgatásán Peter Jackson rendező azt kérte tőle, hogy kiáltson fel, amikor a figuráját (Saruman varázslót) hátba szúrják, Lee nem tudta nem „továbbképzésben” részesíteni a direktort:
Hallotta már Ön, milyen hangot ad ki egy hátba szúrt ember? Én igen, ugyanis kénytelen voltam többször is így végezni ellenséges katonákkal a háború alatt. Nem ordibálnak, mert nem jut a tüdejükbe elég levegő.
„Csak egy kis tűszúrást fog érezni, és máris buddhai nyugalom szállja meg a lelkét, Elizabeth…”
„A saját karjába döfje az injekcióját, Pearson doktor, mert az enyémbe ugyan nem fogja! Pont úgy liheg, mint a szörny, akit folyton hallunk, de sosem látunk. Csak nem maga az?”
„Mi az, hogy engem sosem látnak? Hát én már szart érek, mint Bástya elvtárs?”
A titkosszolgálati karriert a színészi pálya kedvéért félredobó Christopher Lee a Hammer Stúdió klasszikus horrorfilmjeinek köszönhetően vált népszerűvé az 1950-es évek végén: Lugosi Béla mellett máig ő számít Drakula gróf legihletettebb megformálójának. Lee még a 70-es évek első felében is kapott élvonalbeli szerepeket (ő volt Az aranypisztolyos férfi című James Bond-film főgonosza, valamint Richelieu bíboros első számú gárdistája A három testőr, avagy a királyné gyémántjaiban), 1975-től a karrierjét „revitalizáló” A Gyűrűk Ura 2001-es premierjéig azonban szinte csak kétes értékű (ám ettől még élvezetes) B-kategóriás horrorfilmek, sci-fik és akciófilmek kapcsán tartottak igényt a szolgálataira. Az 1991-es Panga – Blood Sacrifice is azon szórakoztató zsánertermékek közé sorolható, amelyeket két okból nézünk meg: 1. szörny van bennük. 2. Christopher Lee van bennük. Aki tehát a sok amerikai vagy épp európai felségterületen zajló retro rémisztgetés után szívesen ijedezne egy kicsit Afrikában is, az nyugodtan szánjon másfél órát az életéből a Curse 3-má tett Pangára.
Christopher Lee (dr. Pearson) és Jenilee Harrison (Elizabeth Armstrong) legszörnyűbb dél-afrikai éjszakája
Ráadás:
Vallomás az utolsó éveiben heavy metal énekesként is aktív Christopher Lee-től:
Bajonettel szúrtak oldalba, fenékbe lőttek, bomba robbant mellettem, és majdnem a fejemre esett egy harci repülő. Láttam mindenféle szörnyűséget, amelyet ember ember ellen elkövethet – a többségüket számos alkalommal. Megkeményedett a szívem, de nem lettem érzéketlen. A valódi életben szerzett tapasztalataimhoz képest mindaz, amit egy horrorfilm kínálhat, csupán gyermekded kikapcsolódás.
„Nem is rossz dolog éjszaka kecskét áldozni, kezdek rákapni a bennszülöttek szokásaira!”