Jules, a rengeteg szabadidővel rendelkező gazdag pszichológus úgy dönt, elvitorlázik Kaliforniából Hawaiiba, és a kiruccanásra válogatott szépségeket visz magával: fiatal és csini barátnőjét, Jillt; bögyös-dögös mostohalányát, Carolt; valamint legszexibb páciensét, a japán származású Amyt, aki súlyos drogfüggő, és esze ágában sincs leszokni, bár a szülei hatalmas összegekkel támogatják Jules-t, hogy erre ösztökélje a lányukat. A kiszemelt luxusvitorláshoz háromfős személyzet jár: Mack, a kapitány; Eddie, Jules mindenese; és a szakácsként is aktív matróz, Scotty. Eddie nem jelenik meg a kikötőben az indulás időpontjában – távolmaradásának csak a nézők számára ismert oka, hogy valaki az éj leple alatt kicsinálta egy húsbárddal. Felbukkan viszont Jules és Carol régi ismerőse, Andy Mason, aki egy éve tért haza a vietnámi háborúból.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Andy pszichéjét kissé megfeküdték a harctéri események – olykor vészjósló muzsika kíséretében megszólal a fejében a volt szakaszvezetője hangja, aki azért korholja Mason közlegényt, mert az szerinte túlságosan élvezi a vietkongok likvidálását. Ettől eltekintve Andy nyugis pasasnak tűnik, úgyhogy Jules megkéri, ugorjon már be a kámforrá vált Eddie helyére. Bár Carolnak némi viszonyocskája volt a megboldogult Eddie-vel, Andy látványa hamar feledteti vele az együgyű mindenest, és leghőbb vágya, hogy a vietnámi kitérőnek köszönhető hosszú kihagyás után megint lefeküdjön a leszerelt katonával. Andy tapasztalt hajós, úgyhogy este ő kormányozza a vitorlást, ám annyira kimeríti a szakaszvezető szidalmaira való emlékezés, hogy elbóbiskol. Mack rajtakapja szendergés közben, és alaposan leteremti, mivel jócskán eltértek az útiránytól. Mack feje nem sokkal később közelebbről is megismerkedik azzal a húsbárddal, amely Eddie életét is kioltotta, majd a kapitány holttestét valaki a tengerbe dobja.
„Már megint ki akarsz ugrasztani az ágyból, mostohapapi?”
„Naná, Carol! Bújj gyorsan bikinibe, mert mindjárt megyünk vitorlázni.”
„Van kedved betölteni Eddie megüresedett állását, Andy?”
„Persze, ha nem gond, hogy néha nagyokat hallucinálok Vietnámról.”
„Irány Hawaii!”
Mack hiánya nem tántorítja el antihősnőinket a bikinis vagy monokinis napozástól, a férfi antihősöket pedig az utánuk való koslatástól, és alapvetően senkinek sincs kedve visszafordulni. Mint kiderül, a bárdos illető további áldozatokra feni az eszközét… Vajon ki lehet a gyilkos a vitorláson tartózkodók közül? Andy, aki túlságosan rákapott Vietnámban az öldöklés ízére? Carol, akit nem dobott fel a hír, miszerint mostohapapája nem rá, hanem újdonsült barátnőjére akarja hagyni a vagyonát? Netán Amy, aki egyre idegesebb, amiért nem tudja belőni magát, meg állítólag teljesen megbuggyant a sok tudatmódosítástól? Ahogy fogyatkozik a hajó emberállománya, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá a tettes kiléte…
„Vajon akad majd egy jótét lélek a hajón, aki megkínál egy kiadós lökettel?”
„Vajon mennyi pénzt örökölök majd Jules-től?”
„Annyira szép tőled, hogy megteszel egyetlen örökösödnek, drágám…”
„A fene egye meg! Már itt is vietkongokat látok a sötétben!”
„A kapitány ezúttal elsőként hagyja el a hajót; megyek hullámokon ringatni a hullámat.”
A New York-i Frank Mitchell (Fehér izzás + Horgonyt fel!) akrobataként és Chaplin-imitátorként kereste a kenyerét, mielőtt karakterszínészként próbált volna érvényesülni. Sajnos az élvonalbeli filmekben kapott aprócska szerepei – amelyek olyan kicsit voltak, hogy gyakran ki sem írták őkelmét a stáblistára – épp csak a számlái kiegyenlítését tették lehetővé, úgyhogy az 1970-es évek közepén elhatározta, hogy meglovagolja a busás nyereséggel kecsegtető exploitation filmes hullámot, méghozzá egy halálhajónak nevezhető vitorlás segítségével. Mitchell egyetlen rendezését Véres hajóút (Blood Voyage) és Rémálomba illő hajóút (Nightmare Voyage) címmel egyaránt vetítették az amerikai autósmozik, az Egyesült Királyságban pedig csupán megnyirbálva merték műsorra tűzni, amivel a vágatlanul is csupán 75 perces játékidőből alig 70 percnyi maradt – a briteknek egyébként nem a nyers erőszakkal volt bajuk, hanem a pár másodpercre előbuggyanó cicikkel és Amy heroinozásának részletes ábrázolásával.
„Amy jó bőr…”
„… ahogy Jill is…”
„De csak rám fog több százezer dollárt hagyni Jules, ha segítesz eltenni láb alól, mielőtt Hawaiion módosítaná a végrendeletét. Nem leszek hálátlan!”
„Számító egy lotyó vagy te, Carol, nem véletlenül álmodoztam rólad akkor is, amikor a dzsungel mélyén vártam, hogy a ferde szeműek fenékbe lőjenek.”
„Találtam egy kis füvet… Végszükség esetén ez is megteszi.”
„De annak örülök legjobban, hogy egy gáláns lovag ellátott hernyóval.”
A szereplőgárdát egyrészt Mitchell sorstárs férfi kollégái – John Hart (Jules), Pete Kellett (Mack), Gene Tyburn (Scotty) – alkották, akiket a színészből lett direktorhoz hasonlóan nem halmoztak el nagyobb feladatokkal karrierjük során, másrészt olyan hölgyek – Midori (Amy) és Mara Modair (Carol) −, akik csupán ez alkalommal álltak kamera elé. Kakukktojásnak a Jillt alakító Laurie Rose (A legszexibb szobatársak) és az Andy Masont megformáló Jonathan Goldsmith (Mamma Mia!) számít. Az előbbi jó néhány korabeli exploitation klasszikusban játszotta a legbájosabb romlott lányt, az utóbbi pedig „vénségére” vált sztárrá 2006 és 2016 között, amikor a Dos Equis sör reklámarcaként naponta találkozhattak vele az amerikai tévéfüggők, akik aztán a leghíresebb fotójából internetes mémet kreáltak. Érdemes megemlíteni, hogy Goldsmith (aki a 70-es években még a Jonathan Lippe művésznevet használta) profi vitorlázó, aki fénykorában legjobb barátjával, az akciófilmes Lorenzo Lamas (O. J. Simpson a sivatagi pokolban) papájával, Fernandóval szelte az óceán habjait. A Véres hajóút a keményebb slasher horrorfilmek és thrillerek (Az őrült furulyás és a keresztapa verőlegénye + Holt örömlányok társasága + Bombanők gyilkosa Budapesten stb.) előfutára, amely tökéletes mesterműnek ugyan nem titulálható, a műfaj rajongói azonban kétségkívül örömüket lelhetik benne.
„Úristen! Csak egy percre hunyom le a szememet, és máris eggyel nő a hullák száma?”
„Tégy magadévá, Andy! Egyszer élünk, és ahogy látom, valószínűleg már nem sokáig.”
„Csináljuk úgy, ahogy bevetésen szoktam!”
„Lehet, hogy Vietnámban elnézték neked ezt a fajta előjátékot, de én nem vagyok vevő rá!”
Ráadás:
Frank Mitchell (balról a második) a Sanghaji Mimi című 1934-es komédia sajtófotóján
Jonathan Goldsmith a Dos Equis sör nőmágnes reklámarcaként
